Marozsán Fábiánnál ma nem rövidít senki jobban a világon

És mint minden érzés, ez is nyilvánvalóan szubjektív. És mint ilyen, természetesen vitatható. Bárki mondhatja, hogy szerinte Novak Djokovic vagy Carlos Alcaraz, esetleg Benoit Paire vagy Hugo Gaston jobban rövidít, mint Fábi. Én pusztán csak annyit állítok, hogy szerintem jobban ők sem rövidítenek, legjobb esetben is csak ugyanúgy. Ha. Egyáltalán.

A rövidítés egy megkülönböztetett ütés a teniszben. Leginkább talán azért, mert sokan úgy gondolják, hogy a jó kezű játékosok rövidítenek igazán jól. Éppen ezért sokan – amatőrök és profik egyaránt – szeretnék megmutatni, hogy ők mennyire jól rövidítenek.

Hogy megmutassák ezáltal, hogy ők mennyire labdaügyesek.

Pedig a fenti állítás, mármint, hogy az ügyes játékosok rövidítenek, ilyen formán azért nem teljesen igaz. Az megállja a helyét, hogy aki igazán jól rövidít, annak szinte biztosan jó keze van, az nagyon ügyes, ám azt azért meg kell jegyezni, hogy nagyon sokszor a játékos, aki rövidít, inkább csak fél. Vagy jobb esetben tanácstalan.

A rövidítés a mai profi tenisz talán legkockázatosabb ütése. Profi szinten mindenki iszonyatosan gyors, és nagyon hamar reagál, sokszor még akkor is el tudják érni az ejtést, ha két-három méterrel az alapvonal mögül indulnak. Egészen extra és nagyon jó ütemben megütött rövidítésnek kell lennie annak, amelyik le tud pattanni kétszer. Pláne, ha az ellenfél az alapvonalról indulhat.

Persze, adott esetben nagyon sokat lehet vele nyerni is, pláne, ha az ellenfél nem számít rá. Ám azt azért el kell mondani, hogy az, hogy az ellenfél ne számítson rá, többnyire egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom egy játékos életében. Ilyen volt Fábi meccse tavaly Alcaraz ellen, ahol még a világranglista 135. helyezettjeként, nyilvánvalóan teljesen ismeretlenül teniszezhetett. Akkor ott 13-ból 10 pontot megnyert, amikor rövidített, és ennek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését okozta.

Ám az is teljesen egyértelmű, hogy ilyen meccsből egy van. Nem abból, hogy így menjen a rövidítés – mert azt azóta láthatjuk, hogy ez Marozsán esetében nem példa nélküli –, hanem abból van egy, hogy egy ekkora klasszist valamivel ennyire meg lehessen lepni, hogy valamivel ennyire ki lehessen vele zökkenteni a komfortzónájából. Nyilvánvalóan az Alcaraz-meccs óta mindenki tudja a top 100-ban, hogy Fábi ellen a rövidítésekre figyelni kell. Mégis működik. Ez látszott Ruud, Rune, de néha még Zverev ellen is.

Persze ehhez kell az, hogy – ugyanúgy, mint Alcaraznak – Marozsánnak is nagyon kemény és pontos alapütései legyenek. Az ellenfelek tehát nem ritkán jócskán az alapvonal mögé szorulva teniszeznek ellenük, az ejtés pedig általában egy szikrázó tenyeres vagy fonák helyett érkezik. Vannak azonban játékosok, ilyen volt például Miamiban De Minaur – aki a mezőny talán legjobb lábú játékosa –, aki ellen pusztán a kemény alapvonalütések nem lettek volna elegendőek. Ő ellene kellett az a plusz dimenzió is, amit adott esetben egy rövidítéssel meg lehet nyitni. Vagy ha nem is feltétlen a dimenzió megnyitása volt annyira fontos – mert azt azért még a legjobban rövidítő játékosok sem nyithatják meg túlontúl gyakran – hanem a dimenzió megnyitásának a lehetősége. Az, hogy az ellenfélnek ott kell, hogy legyen a fejében ez az opció is, az, hogy ezzel a lehetőséggel is számolnia kelljen.

És ez nagyon ritka. Még Djokovic esetében is elmondhatjuk, hogy tenyeressel szinte sosem ejt, szinte mindig csak fonákról, ami azért a legtöbb teniszezőnek picit könnyebb. Fábi tavaly Sanghajban, amikor Casper Ruudöt verte, pontosan annyit rövidített tenyeressel, mint fonákkal, és azt hiszem, talán ez az, ami pillanatnyilag a többiek fölé helyezi. Hogy ő mindkét oldalról szinte minden pillanatban képes egy tökéletes ejtésre.

Persze a rövidítés egy kegyetlen műfaj. Ha sikerül, pláne, ha lepattan kétszer, mindenki felállva tapsol, ha viszont az ellenfélé a pont, különösen pedig, ha át sem megy a hálón, a legtöbben könnyelműséggel vádolnak, és szinte mindenki a fejét fogja. „Ezt nem kellett volna”.

És rövidíthetsz bármennyire jól, ilyen pontok mindig lesznek. Ráadásul alighanem több, mintha pusztán csak a tenyerest ütnéd rendületlen.

Ezért is nagyon fontos, hogy az ember jól válassza meg azt, hogy mikor rövidít, ami azt hiszem, majdnem olyan nehéz feladat, mint maga a rövidítés. Mert persze nagy dolog, hogy valamiben te vagy a legjobb a világon, vagy legalábbis ott vagy a legeslegjobbak között, de az mégiscsak fontosabb lenne, hogy a leghatékonyabban rövidítő játékos legyél.

És a teniszmeccset kell megnyerni, nem az ejtéspárbajt. Pláne, hogy azért nem ritka, hogy az ejtéspárbajban csak egy versenyző indul, a másik inkább marad egyszerűbb eszközöknél. Beleszerethetsz te a saját ejtéseidbe, de ha folyamatosan kikapsz, talán szerencsésebb nem erőltetni.

Csak hát a helyzet sosem fekete vagy fehér. Fábi Zverev ellen a miami negyeddöntőben úgy vesztette el először a szerváját, hogy elrontott egy rövidítést, és az utolsó játékban, amikor a meccsben maradásért szervált 5-6-nál, akkor is elhibázott kettőt. Egyet 15/0-nél, egyet pedig 40/30-nál.

A képlet mindkét alkalommal ugyanaz, mint amit már leírtam: ha átmegy és tiéd a pont, akkor te vagy az Istencsászár, ha elrontod, akkor „nem kellett volna”. Ám ha visszanézzük a meccs összefoglalóját láthatjuk, hogy Fábi utolsó két előnyoldali szervája Zverev fonákjára ment. Ha nagyon igazságosak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy ez a német ellen simán van olyan súlyú hiba, mint az elrontott rövidítések. Mégis inkább az utóbbi marad meg mindenkiben. Egészen egyszerűen azért, mert a rontott ejtés az emlékezetesebb, az komolyabb nyomot hagy.

Azzal kezdtem az írást, hogy a címben szereplő állítás nem más, mint egy érzés. Viszont az nagyon fontos, hogy ezek az érzések nem egy mérkőzés alatt alakulnak ki az emberben. Attól, mert Zverev ellen nem ment annyira jól, attól még lehet ebben Fábi a legjobb a világon.

Alcarazt is hagyta már cserben a tenyerese, Zverevet, Wawrinkát is a fonákja, az ember ilyenkor nem egy meccs alapján ítél. Az viszont biztos, hogy rövidítsen Marozsán akármennyire is jól, nagyon nehéz lesz a jövőben ezt a fegyvert igazán hatékonyan alkalmazni. Egészen egyszerűen azért, mert már mindenki tudja, hogy Fábinak ez erőssége, mindenki figyel rá, mert mindenki fél tőle.

De ez az utóbbi legyen a legnagyobb bajunk.