„Maradj mindig szerény, csak így győzhetsz” – Williamsék a magyar mozikban

A Magyar Film Adatbázis ajánlóját idéztem a filmről, nem véletlen, hiszen jelen cikk nem egy filmesztéta tollából születik. Ellenben olyasvalakitől, aki jó, ha egy évben tíz filmet lát és azt sem biztosan önszántából. Nehéz tehát így megítélnem Will Smith alakítását és nehéz hozzászólnom ahhoz, hogy a főszereplő alakítása nyomán a kritikusok egy része már Oscar-jelölést vízionál.

Kibicként azért annyit hozzászólnék, a címválasztás talán lehetett volna találóbb is az angol tükörfordítása helyett. Először ugyanis, amikor a barátnőmtől meghallottam, hogy a Richard királyt nézzük meg a moziban, azt gondoltam, hogy egy angol középkorú kosztümös filmmel gyarapodik az egészen hiányos filmgyűjteményem.

Teniszrajongóként, aki a Williams nővérek felemelkedésével együtt nőtt fel, felettébb érdekes volt mozivásznon színészekkel újra átélni egy valódi, igaz történetet. Hollywoodi filmről lévén szó, persze felsejlettek előttem azért a Wimbledon – Szerva itt, szerelem ott című film megmosolyogtató teniszes jelenetei és a wimbledoni közegtől néhol elég távolálló párbeszédei. Kirsten Dunst romantikus filmjéhez képest a Borg/McEnroe kétségtelen komoly szintlépés volt, viszont talán a '80-as wimbledoni döntőről az emlékek hiánya miatt, ez a film számomra kevésbé hagyott bennem mély nyomot.

Ehhez képest a Richard király életrajzi filmhez hűen, klasszikus történetvezetéssel mutatja be Richard Williams és lányai történetét, mindezt úgy, hogy a hitelesség sem csorbul egy-egy némileg kiszínezett jelenet ellenére sem. A leginkább necces jelenet – amikor egy magamfajta teniszrajongó felhúzta a szemöldökét – talán csak Venus Williams és első edzőjének, Paul Cohen találkozása volt. A forgatókönyv szerint ez próbaütésekkel Pete Sampras jelenlétében és John McEnroe elviharzása után történt, Venust így fedezte fel akkor az első teniszedzője, a papa után persze. A valóságban egyébiránt a Samprast és McEnroe-t edző Cohen már egy éve dolgozott az alig 10 éves Venus-szal, mikor valóban Samprasék is felfigyeltek rá egy edzés során.

Ezt leszámítva, Richard Williams konoksága is szépen végighúzódik az egész filmben, mégis egy roppant szerethető figurát sikerült így is kihozni belőle, még nekem is, aki akkoriban Martina Hingisért volt oda és a Williams lányok ellen szurkolt a '97-es, '99-es US Open döntőjében is. Szájában a fogpiszkáló, kezében a fényképezőgép, a nyilatkozatok, a one-man-show interjúk, mind-mind visszaidézték a női tenisz akkori különleges időszakát.

20 évvel később pedig ezekre visszagondolva, amit a most 79 éves Williams papa lányai révén elért, az valóban filmbe illő. A mozi hitelesen szemlélteti, hogy milyen nehéz lehetett afro-amerikaiként betörni egy olyan sportba, ami a korban fehérek uralta terület volt. A film üzenete is ehhez kapcsolódik, ha kitartó és eltántoríthatatlan vagy a terveidet illetően, a befektetett munka megtérül, ha pedig Te meg tudod csinálni, akkor minden hozzád hasonló, vagy azzal azonosuló is képes lesz rá. A Willams nővérek precedenst teremtettek a női teniszben és a film édesapjukon keresztül az ő sikerük története is.

A Saniyya Sidney által megformált filmbéli Venus ráadásul mosolyra, tekintetre és a pályán a mozdulataira is kísértetiesen hasonlít a hétszeres Grand Slam-győztes amerikaira. Olyannyira, hogy a hasonlóság terén még maga Venus is bejegyzést szentelt az Instagram oldalán. Ennél jobban talán csak Venus második edzőjének, a Jennifer Capriatit is edző Rick Macci alakítását látva van olyan az érzése egy teniszrajongónak, mintha visszacsöppent volna a '90-es évekbe.

Ehhez képest Venus pályafutása második profimeccsének, mint a film csúcspontjának a körítése is önmagáért magáért beszél. Az akkori televíziós feliratok, a torna akkori névadó szponzorának feltüntetése is mind-mind stimmel, mint ahogyan valósághűen idézi fel a felfokozott médiaérdeklődést is a 14 évesen szabadkártyával induló Venus iránt.

Apróbb szépséghiba azért, hogy az akkori tornát a valóságban fedett pályán és szőnyegen, míg a filmben szabadtéren és csupán a 2010-es évektől kezdődően szokásosan kékre festett kemény pályán játszották. Na de ki ellen? Az ellen az Arantxa Sánchez Vicario ellen, akinek játékstílusa, az égbe felpörgetett magas tenyeresei miatt a '90-es években hányan, de hányan kapcsolták ki inkább a tévét, vagy kapcsoltak volna inkább át férfi meccsre. Nos, a filmbeli Arantxától ugyanilyen alapütéseket láthatunk, még ha a tsitsipasi hosszúságú toalettbréket, mint amit a filmben látunk tőle, a valóságban azért nem abszolvált.

Összességében, aki szereti a teniszt, szereti a sportfilmeket, nem fog csalódni. Egy olyan film került a mozikba, mely nemcsak tartalmas szórakozást, hanem kellemes és elgondolkodtató visszamerengést is jelent a Williams-éra kezdeteihez. Elgondolkodtató, hiszen visszarévedve talán sokunk most értékelheti igazán, hogy onnan, ahonnan Venus és Serena elindult, milyen rögös út vezetett ahhoz, hogy ketten együtt 30 Grand Slam-sikert érjenek el. Ez a film rámutat arra is, hogy édesapjukkal közös történetük a rendszerszintű rasszizmus ellen a '90-es években milyen ösztönző hatással volt milliók számára.