Ljubicic & Federer: A zsák meg a foltja

Tudom, hogy megy a salakszezon, és azt is, hogy alaposan kielemeztük már Roger Federer pozitív értelemben vett ámokfutását 2017-ben, mégis maradt egy kis hiányérzetem. A siker titkait boncolgatva talán nem kapott elegendő mennyiséget a dicsőséges csillámporból egy kopasz, hórihorgas úriember, bizonyos Ivan Ljubicic.

Úgyhogy legyen most ez az ő dicshimnusza. Mert ennyi jár neki.

Nagyon kíváncsi vagyok rá, ki mit gondolt akkor, amikor Roger Federer 2015 végén bejelentette, hogy Stefan Edberg után Ivan Ljubicic veszi át a vezetőedző szerepét csapatában. Sokan talán meghökkentek, sokan nem értették, hogy mit tud ő adni egy ilyen legendás teniszezőnek, míg mások azt gondolták, hogy Ljubicic segíthet bizonyos dolgokban, de áttörést már nem fog hozni.

Amikor meghallottam a hírt, megmagyarázhatatlan jó érzés töltött el, magam sem tudtam megmagyarázni, miért.

Stefan Edberg látványos változást hozott Federer játékában, megerősített mindannyiunkat abban a hitben, hogy csak a hiperagresszív tenisz és a sziklaszilárd szerva-röpte lehet nyerő a teniszt uraló alapvonal játékosok ellen, de abban is, hogy ez csak iszonyatosan nagy kockázati faktor bevállalása mellett működhet, és semmiképpen nem minden körülmények között.

Federer közel is került Grand Slam-trófeákhoz 2015-ben, ami azt sugallta, hogy az irány jó, de valami mégis hiányzik. Persze mindenkiben ott volt a bizonytalanság, hogy az a kis valami pótolható-e egyáltalán már ebben a korban, ezekkel a játékosokkal szemben. Bizonyára mindannyiunk fejében megfordult az a gondolat, hogy Stefan Edberg ide, Federer géniusza oda, SABR meg amoda, a végső cél már nem elérhető.

Ivan Ljubicic sosem volt a kedvenc teniszezőm, és nem nagyon találkoztam olyan emberrel, akinek a kedvence lett volna. Sokáig olyan semmilyen volt a szememben, közömbös valaki. Nem tartottam igazán kiemelkedő tehetségnek, sem karizmatikus egyéniségnek. Szimpatikus volt viszont, a maga megmagyarázhatatlan módján.

Mert valahogy tiszteletet keltett az emberben azzal, amit a képességbeli korlátai ellenére elért. Akaratlanul is kiváltott egyfajta csodálkozást a teniszvilágból azzal, hogy különleges fegyver nélkül eljutott a világranglista harmadik helyéig, hogy három tie-breakre kényszerítette Roger Federert a 2006-os miami döntőben, hogy négy évvel később megverte Novak Djokovicot, Rafael Nadalt, Andy Roddickot, és megnyerte Indian Wellst.

De legfőképpen azzal, hogy egy őszinte, szókimondó ember volt már játékos korában is. Ő volt az első, aki hangosan kimondta, hogy Nadal igenis túl sok időt tölt el két labdamenet között, és sosem kertelt, sosem terelt, sosem sablonozott, ha újságírói kérdésekre kellett válaszolnia. Nem mintha sokat kérdezték volna az újságírók, hiszen valahogy sosem érdekelte igazán Ljubicic a teniszvilágot.

Nyert Davis Kupát a horvátokkal és egy olimpiai bronzérmet férfi párosban Mario Anciccsal, úgyhogy az is gyanítható volt, hogy jó csapatember, ért ahhoz, hogyan kell kihozni a csapattársból a maximumot, vagy ő maga hogyan tehet hozzá sokat a csapat teljesítményéhez.

A 2006-os Roland Garros volt az első Grand Slam-torna, amit nem otthonról, tévén keresztül figyeltem, nem érettségire vagy egyetemi vizsgákra való tanulás indokoltnak tűnő elhalasztása végett néztem reggeltől estig, vagy estétől reggelig. Az volt az első Grand Slam-torna, amelyiken Gábor munkát adott. Kezdő kommentátorként, kis csitriként kaptam meg a Game, Set and Mats című összefoglaló műsort, ami akkor még újdonságnak számított az Eurosport közvetítéseiben, éppen ezért nem sejtettük, milyen állati nehéz egy teljes órán át élőben magyarra fordítani az interjúkat mindenféle nyelvről. Viszont ott tanultam meg, hogy a teniszezők az esetek többségében előre kiszámítható dolgokat mondanak az interjúkban.

Kivéve, ha nagyon okos teniszezőkről van szó.

Ez volt az a Grand Slam-torna, ahol Ivan Ljubicic némi meglepetésre egészen az elődöntőig jutott. A második héten így egyre többször került képernyőre, egyre több interjút kellett adnia. Emlékszem, mennyire meglepett az, hogy milyen jó angolsággal beszél, mennyire értelmes, kerek, intelligenciától sugárzó mondatokat mond, és hogy mennyire jól látja a teniszt és benne a saját helyét.

Akkor állt össze bennem a kép: ez az ember nagyon okos. Mert aki kiemelkedő tehetség vagy különleges képesség nélkül eljut a világranglista harmadik helyéig és egy Grand Slam-elődöntőig, az valószínűleg fejben jár előrébb, mint a többiek.

Talán ez az emlék, és a tény, hogy ez az ember szerényebb képességei ellenére mégiscsak képes volt egyszer-egyszer megverni a legnagyobbakat is, akikből nyilvánvalóan tetőtől-talpig fel volt készülve, töltött el azzal a jó érzéssel, amit akkor éreztem, amikor bevette őt a csapatba Roger Federer.

Na meg az is, hogy előtte azért szépen bizonyított: képes volt egy sajátos, fegyverként használható fizikai adottsággal és okos fejjel, de irigylésre méltó képességekkel nem rendelkező játékosból, Milos Raonicból, bárkire veszélyes, komplett teniszezőt varázsolni.

Ivan Ljubicic nagy stratéga és el tudta érni azt, amire nagyon sok edző nem képes. Mivel saját bőrén tapasztalta meg, milyen játszani, esetlegesen legyőzni Novak Djokovicot, Rafael Nadalt vagy éppen Andy Murray-t, ezért azt is tudja, hogy mik (voltak) azok a fehér foltok Federer játékában, amik az Edberg-éra alatt tapasztalható nyilvánvaló előrelépés ellenére is fehér foltok maradtak.

Persze ez még önmagában nem nagy tudomány. A zseniális az Ivan Ljubicic fejében, hogy ő ezekre a fehér foltokra fenntartható, működőképes, az edbergi irányvonalat maximálisan kiegészítő és Federer egyedülálló képességeit kihasználva ténylegesen megvalósítható megoldásokat talált.

Stefan Edberg rávette Roger Federert arra, hogy minden korábbinál agresszívebben teniszezzen, használja ki istenadta komfortérzetét a hálónál, és ha egy mód van rá, irányítson. Ez sokszor, sokak ellen működött, de a fehér foltok még mindig ott tátongtak.

Emlékszem, és úgy sejtem, ezzel nem vagyok egyedül, hogy milyen rohadt idegesítő volt nézni azokat a csigalassúsággal vánszorgó fonák nyeséseket, a fontos pillanatokban agyonblokkolt fonák fogadásokat és a reménytelen messzeségbe való hátraszorulásokat. A mai napig kiráz a hideg, ha eszembe jutnak azok az ernyedt fonákok, amiket ha megütött Federer, csak becsuktam a szemem, és lemondóan vártam, hogy mikor veszíti el a labdamenetet.

Emlékszem, hogy kiült az arcára a tehetetlen csalódottság a wimbledoni vagy a US Open döntőben, amikor Novak Djokovic okosan és taktikusan küldte egyre hátrébb és hátrébb, kíméletlenül támadva az esendő fonákot, kihasználva azt a biztos tudatot, hogy védekező pozícióból nem fog ellene Federer pontot nyerni. Nem a fehér lovat, hanem fehér foltokat lovagolta meg Djokovic, teljes sikerrel.

Hibáztatni ezért sem Edberget, sem Federert nem lehetett, hiszen ki az az őrült, aki azt gondolta, hogy egy ilyen kaliberű legendánál az jelentheti a megoldást, ha némi kockázatvállalással előnyt kovácsol a hátrányból? Logikus és kézenfekvő lépés volt, hogy az erősségekre próbáltak még inkább ráerősíteni, a meglévő fegyvereket szerették volna még élesebbé tenni, az alapvetően támadó hozzáállást kívánták még offenzívabbá tenni, bízva abban, hogy ez majd elmossa a fehér foltokat.

Aztán jött Ivan Ljubicic, és elmagyarázta Roger Federernek, hogy a teljes offenzíva csak akkor maradhat fenntartható és bárki ellen működőképes stratégia, ha befoltozzák azokat a fehér foltokat. Ha bevarrják a vérző sebet. Ha megerősítik azt a sok sebből vérző fonákot.

Persze erre rájönni még mindig nem olyan nagy tudomány, megvalósítani viszont annál inkább az. Hogyan lehet hátrányból előnyt kovácsolni? Hogyan lehet azt a színtelen-szagtalan céltábla fonákot felvenni a fegyvertárba? Nem elég a ritmust és sebességet váltogatni, hanem azzal kell támadni. Azzal lehet támadni, és még a balkezesek ellen is lehet.

Ehhez Roger Federernek elsősorban a pályán való helyezkedését kellett megváltoztatnia. El kellett felejtenie az alapvonal mögött két méterrel található halálzónát, irreálisan kockázatosnak tűnő módon beljebb kellett lépnie, az egész játékát előrébb – az alapvonalra, vagy a pályára – kellett tolnia annak érdekében, hogy fonák oldalról se kényszerüljön védekezésre túl gyakran. Ha viszont már beljebb lépett, adta magát a lehetőség: nagyon hamar, felszálló ágban üthette meg a fonákot is, ami így már támadó ütéssé fejlődhetett.

Persze eszméletlen sokat segített a nagyobb fejű ütő is, na meg az, hogy a felszálló ágból adódó erő és sebesség, valamint a nagyobb ütőfej adta ütésbiztonság és precizitás egyenesen arra ösztökélte Ljubicicékat, hogy megpróbálkozzanak a támadó fonák keresztekkel. Ez persze megint csak logikus lépés, hiszen ha már biztosabb és agresszívebb lett a fonák, akkor tovább növelhették a hatékonyságot a keresztütésekkel, melyek a háló legalacsonyabb pontján könnyebben mennek át, és jóval nagyobb területre helyezhetők.

Arról nem is beszélve, hogy ezzel igencsak meglepték az ellenfelek többségét, különösen a brutálisan megpörgetett tenyereseiről híres Rafael Nadalt az Ausztrál Open döntőjében.

Mert hát ki gondolta volna, hogy Roger Federer egykezes fonák keresztjeivel fogja támadni a leghatékonyabb pörgetett tenyereseket és pont ezen az oldalon tud kiszorítani egy legendásan jó balkezes játékost?

Senki a világon.

Ki gondolta volna, hogy lesz még olyan Roger Federer, akinél elfelejthetjük a szomorúan csordogáló fonák nyeséseket, a fájdalmasan céltalan blokkolt ritörnöket? Ki gondolta volna, hogy létezik olyan Roger Federer, aki nem csak adogatóként, nem csak tenyeres oldalról és nem csak szerva-röptével tud irányítani, hanem a fonákkal is, fogadóként is? Ki gondolta volna, hogy látunk még olyan Roger Federert, aki beleáll minden fonák ütésbe, és csak akkor kényszerül védekezésre vagy szorul hátra, ha az ellenfél hibátlanul teszi a dolgát? Ki gondolta volna, hogy ez a papíron pofonegyszerű stratégia vállalható hibaszázalékkal és rizikófaktorral valósítható meg még a legnagyobbak ellen is?

Ki gondolta volna, hogy a fehér foltok bevarrása ennyire ésszerű lépés lehet?

Talán senki a világon, leszámítva Ivan Ljubicict.

Nem kétséges, rengeteg tényező játszott szerepet Roger Federer visszatérésében és idei szárnyalásában. A nagyobb fejű ütőtől kezdve, a szerencsén át, egészen addig, hogy eddig elkerülte Djokovicot és Murray-t.

Ám az is vitathatatlan, hogy Ivan Ljubicic megfelelő tűt és cérnát adott Roger Federer kezébe, és el tudta vele hitetni, hogy be tudja foltozni azokat a fehér foltokat.

Ez pedig a tenisz egyik legnagyobb edzői sikere.