Roger Federer a pályafutása utolsó szettjéről: Borzalmas volt, rájöttem, hogy már semmi sem működik

„A tavalyi visszatérés nagyon nehezen alakult, messze voltam a 100%-tól. Hihetetlennek tartom, hogy egyáltalán a negyeddöntőig sikerült eljutnom Wimbledonban” – mondta Roger Federer a Neue Zürcher Zeitungnak adott interjúban. A 20-szoros GS-bajnok a nehézségek ellenére újra belevágott a rehabilitációba, abban a reményben, hogy újra nézők előtt teniszezhet, idén júliusban azonban már egyértelmű volt, hogy a kisebb versenyekre sem tud felkészülni.

Federer ígéretet tett arra, hogy a visszavonulását követően is maradni fog a tenisz közelében, ha másképp nem is, legalább néhány bemutatómeccs erejéig. Londonban, a részben általa alapított Laver-kupán pedig még egyszer, utoljára ütőt ragad a profik között – valószínűleg a pénteki program egyik párosmeccsén. A svájci mindezek mellett beszélt az érzéseiről, a család szerepéről, illetve a jövőbeli terveiről is.

Igen. Jobban. Volt bennem izgalom az előző két-három hétben. Folyamatosan tologattam magam előtt a visszavonulásról írt levelet. Rengeteg érzelmi energiára volt szükség, hogy megírjam és publikáljam, különösen azelőtt, hogy elmondtam volna másoknak. Ők egyébként örültek, hogy személyesen tőlem hallották. Akkor jöttem rá, hogy mennyire érzelmes és megindító ez a számukra is, különösen a feleségemnek és a szüleimnek. A nagy lépés: tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de fogalmam sem volt, hogyan érzem majd magam abban a pillanatban, amikor megnyomom a gombot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nyugodtan fogok beszélni róla, mint most teszem. Attól féltem, hogy nehéz lesz.

Egyértelműen. Nehezemre esett, hogy csak kevés embernek mondjam el, miután júliusban, pár nappal Wimbledont követően meghoztam ezt a döntést. Amikor a centerpálya 100 éves évfordulója miatt megrendezett ünnepségen azt mondtam, bízom abban, hogy jövőre visszatérhetek, komolyan gondoltam. Nem sokkal később azonban úgy éreztem, egyáltalán nem javul a térdem. Újra megvizsgáltuk, ami után feltettem a kérdést: mi értelme a folytatásnak. Régóta vékony jégen táncoltunk. Tudtam, hogy ez a helyes döntés, az egyetlen helyes döntés. Utána hetek teltek el anélkül, hogy igazán gondolkodtam volna rajta.

A közösségi média volt az egyetlen lehetőség, hogy mindenki egyszerre értesülhessen róla. Nem akartam egy olyan videót, amit évekkel később szörnyülködve nézek, hogy ez mégis mi a fene volt. Szóval írtam egy levelet, ami nagyon hosszú lett. Számtalanszor végigmentem minden egyes szaván, a végére lett vagy 25 verzió, két héten keresztül javítgattam. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel.

Az első percekben semmi sem érkezett, mivel mindenkinek végig kellett hallgatnia a négyperces hangüzenetet. Azóta keveset voltam a közösségi oldalakon, nem olvastam a híreket, és nem néztem a tévéműsorokat sem. Majd a Laver-kupa után.

Van konkrét napja, de nem emlékszem a pontos dátumra. Volt egy konferenciahívásunk, amikor azt mondtam, hogy óvatos leszek, minden rendben van. Nyár elején kezdtem el újra ugrásokat és atletikusabb gyakorlatokat végezni. 15 km/h-s sebességgel futottam a futópadon. Nem bírta a térdem, de ez így rendben van, előbb vagy utóbb ki kellett próbálni, hogy lássuk, hol tartunk. Az volt a legnagyobb kihívás, hogy hallgassak a testemre, és kitaláljuk a csapatommal, mi mindenre van lehetőségem.

A nyaralás alatt sikerült elnyomni, még Mirkával is alig beszéltünk róla. Egyikünk sem akart rá gondolni. Utána viszont minden egyszerre zúdult ránk. Az volt a legnehezebb, amikor a szüleim kérdeztek, mert pontosan látták, hogy vagyok. Akkor azt mondták, hogy az egész lelassult egy kicsit. Tudták, hogy nem folytatom. A szeretteim miatt is örülök, hogy most már kint van a hír.

Le kellett ülepednie. Arra gondoltam, meglátjuk, hogyan érzem magam a nyaralás után. A térdem is megérdemelte a pihenést, egy idő után már rosszul voltam a sérülésemmel kapcsolatos kérdésektől. Kimerített a rehabilitáció és az edzés – valamint, hogy mindezt pozitívan csináljam. Képtelen voltam reggel 6-kor kelni. Rájöttem, mennyi mindent áldoztam a visszatérésre. A nyaralás után újra könnyű volt felkelni. Miután meghoztam a döntést, úgy éreztem, hogy megszabadultam egy tehertől.

Folyamatosan csökkentettük a terhelést, de azért igyekeztem a lehetőségekhez mérten jó formában maradni. Mindenféle erőlködés nélkül. A mindennapok során rendben van, és abban bízom, hogy újra síelhetek és focizhatok. De valahol meg kell húzni a határt. Látom, hogy Lindsey Vonnak még évekkel a visszavonulását követően is mi mindet meg kell csinálnia, hogy boldoguljon a mindennapok során.

Ez magánjellegű ügy. És én sem tudok mindent. Elég volt annyit tudnom, hogy mennyi rehabra van szükség. Milyen hosszú időt vesz igénybe, milyen lépései vannak. A tavalyi visszatérés nagyon nehezen alakult, messze voltam a 100%-tól. Hihetetlennek tartom, hogy egyáltalán a negyeddöntőig sikerült eljutnom Wimbledonban. Utána kikaptam Hubert Hurkacztól, és annak a meccsnek az utolsó szettje volt az egyik legrosszabb pillanata a pályafutásomnak. Rájöttem, hogy már semmi sem működik. Hogy vége. Csalódott voltam. Fogalmam sem volt arról, hogyan tudnám ezzel a térddel folytatni. Aztán a sajtótájékoztatón egyáltalán nem kérdeztek a térdemről. Arra gondoltam: ennyire jó színész lennék, hogy senkinek sem tűnt fel?

Valamilyen szinten megvolt bennem a bizonytalanság, hogy versenyezhetek-e valaha. De konkrétan nem gondoltam rá. Azt sem tudtam igazából, hogy elmenjek-e. Készítettem korábban egy videót Frank Sedgmannak, aki 70 évvel ezelőtt az egyest, a párost és a vegyes párost is megnyerte, és máig ő az egyetlen, aki ugyanabban az évben megcsinálta ezt a triplát Wimbledonban. A lánya azt mondta nekem, hogy nagyon el szeretne jönni, de már egy picit idős hozzá. Arra gondoltam, hogy ha Sedgman 94 évesen hajlandó lenne Melbourne-ből elutazni, akkor nekem Svájcból ez nem jelenthet gondot. Kinyitottam a naptárat, láttam, hogy vasárnap szabad leszek, szóval indulás.

Boldog vagyok, kicsit meglep, mennyire jók az ütéseim. Egyéniben azonban nem tudok játszani, ez már korábban is nyilvánvaló volt. Ezért sem opció, hogy az október végi bázeli versenyen elinduljak. Azt gondolom, hogy péntek este játszani fogok párosban, és ennyi. Megkérdeztem a kapitányunkat, Björn Borgot, hogy ez így rendben van-e. Azt felelte, azt csinálok, amit csak akarok, és mindenkinek az az álma, hogy a pályán láthasson.

Imádom. És nagyon boldog vagyok, hogy egy Björn Borghoz hasonló ember ül majd a padon, körülötte egy csomó másik játékossal. Általában a pályafutások egy vereséggel érnek véget, egyedül vagy a pályán, és áthatja az egészet a szomorúság. Azt is el tudtam volna fogadni, ha egyáltalán nem léphetek pályára, így viszont a pályán köszönhetek el a nézőktől, teniszezőként.

Ezért is jelentettem be a múlt héten a visszavonulásomat. Most a Laver-kupa a lényeg. Próbáltam mindenre tekintettel lenni, a királynő halálát is beleértve. Azon is elgondolkoztam, hogy a 10 napos gyászidőszakban bejelenthetem-e, vagy várjak vele a temetés utánig.

Sosem volt egy konkrét torna a gondolataim között. Azon dolgoztam elsősorban, hogy ismét nézők előtt teniszezhessek. Egy idő után rájöttem, hogy valószínűleg ez már nem elegendő a Grand Slam-tornákhoz. Álmodozni azonban szabad. Végül 250-es és 500-as versenyek maradtak, és boldogan készültem volna fel ezekre, az is bőven elegendő lett volna. Csakhogy egyértelművé vált, hogy már ez sem lehetséges.

Bármennyire is szomorú volt a bejelentés a nézőknek, egyszerűen nem akartam elvenni a reményt tőlük, hogy kijelentem: eltűnök a sportból. Nagyon sajnálom, amikor egy korábbi kiváló játékos eltűnik a visszavonulását követően. Björn Borg 25 évig be sem tette a lábát Wimbledonba. Mindenki másképp dolgozza fel, de sajnálom egy kicsit. Velem nem ez lesz a helyzet, túlságosan szeretem ezt a sportot, szeretnék közel maradni a teniszhez, csak még nem tudom, milyen formában. Bemutatókon szívesen játszanék. Még mindig megvan az esély, hogy megtöltsem a stadionokat.

Így konkrétan még nem. Mostanáig a rehab és az edzések töltötték ki a napjaim nagy részét. Ez most már megszűnt, de azért szeretnék formában maradni, ott van a céljaim között, hogy továbbra is edzek, szívesen játszanék bemutatókon. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit mondok majd: hat hónappal ezelőtt bevillant, hogy akár kommentálhatnék is. Ki tudja? Mindig is azt mondtam, hogy ezt soha az életben. Szóval amikor végigfutott a gondolataim között, úgy voltam vele, hogy valószínűleg teljesen megőrültem.

Mirka számára az előző pár év nehezebb volt, mint nekem. A sérüléseim miatt már nem élvezte, amikor pályán voltam. Szóval sajnáltam őt. Azt gondolom, hogy a számukra biztosan megkönnyebbülés.

Szomorúak voltak, a négyből három sírni kezdett. De mindig azt mondták, hogy hagyjam már a teniszt, hogy síelhessenek velem.

Forrás: nzz.ch

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.