Kiégés, sérülések és csúcsra érés: sportolók, akik korán hagyták abba

A női tenisz aktuális világelsője, Asleigh Barty szerdán nagy meglepetésre bejelentette, hogy alig 25 évesen visszavonul. A teniszező januárban megnyerte a hazai Grand Slam tornáját, az Ausztrál Opent, így már három nagy torna győzteseként (korábban Wimbledonban és a Roland Garroson is nyert) úgy érezte, mindent elért, amiről álmodott a sportágban.

Döntése váratlan, de korántsem egyedi, hogy egy élsportoló pályája csúcsán, vagy a megszokottnál jóval korábban szánja rá magát a visszavonulásra. A tenisztől a Forma-1-en át az amerikai sportokig az évtizedek során rengeteg klasszis szomorította el hasonló módon a rajongókat, most ezekből emeljük ki a számunkra leginkább emlékezeteseket.

Mivel cikkünk Barty döntése nyomán születik, érdemes a teniszezőkkel kezdeni a sort. Az utóbbi évtizedek legnagyobb sztárjai a férfi mezőnyben arról lettek híresek, hogy a vártnál sokkal tovább el tudják nyújtani a karrierjüket, a nők között azonban a nem túl távoli múltban is találni hasonlóan korai visszavonulást.

2008-ban Justine Henin, aki akkor szintén vezette a világranglistát, a Roland Garros háromszoros címvédőjeként, alig pár héttel a torna előtt vonult vissza hirtelen. Ekkor még csak 25 éves volt, de már nyolc éve berobbant a felnőtt mezőnybe, saját bevallása szerint pedig 20 éve koncentrált a játékra, így felszabadította a döntése.

Később mégis meggondolta magát, 2010-ben, 16 hónap kihagyás után visszatért. Nem is ment neki rosszul a játék, az Ausztrál Openen szabadkártyásként rögtön a döntőig jutott, ahol emlékezetes meccsen kapott ki a világelső Serena Williamstől. Később a Garroson és Wimbledonban is a negyedik kör volt számára a végállomás, utóbbi tornán viszont megsérült a könyöke, ami a szezonja végét, pár hónappal később pedig a végleges visszavonulását eredményezte.

Szintén visszatért a profik közé egy visszavonulást követően Björn Borg, de nem rójuk fel senkinek, ha a svéd teniszezőről nem az 1991-93 közti időszak jut eszébe. Karrierjének első időszaka a hetvenes években, benne hat Garros- és öt Wimbledon-győzelemmel annál inkább szerves része a sportág történetének, ezért is volt óriási meglepetés, hogy 1983 elején mindössze 26 évesen abbahagyta.

A közönség leginkább azt bánhatta, hogy nem folytatódott párharca a frissen berobbanó John McEnroe-val, ami a minden idők egyik legjobb meccseként számon tartott 1980-as wimbledoni döntőt is eredményezte. Nem véletlen, hogy az amerikai játékos is aktívan kampányolt Borg visszatéréséért, de sokáig sem ő, sem más nem járt sikerrel.

Ha áttérünk az autósportra, azon belül is a Forma-1-re, a két legemlékezetesebb példa között látványos a párhuzam. James Hunt az 1976-os világbajnoki címe után pár évvel, Nico Rosberg pedig a 2016-os győzelmét követően közvetlenül jelentette be a visszavonulását.

Mindketten a harmincas éveik elején jártak, mindketten legyőzték a korszak legeredményesebb pilótájának számító riválisukat (Niki Lauda és Lewis Hamilton), de egyikükben sem volt meg a motiváció, hogy a csúcsra való felérést követően tovább küzdjenek.

Az amerikai foci az egyik legkegyetlenebb sport a világon, minden évben játékosok tucatjai szenvednek a szezonjuk végét jelentő súlyos sérüléseket, az agyrázkódások hossztávú hatására pedig még csak manapság kezdenek felfigyelni. Mégis, amikor egy elismert sztár ki akar szállni ebből a mókuskerékből és megőrizni az egészségét, az óriási felzúdulást vált ki.

Erre az utóbbi évek leglátványosabb példája az irányító Andrew Luck esete volt, aki az NFL legjobbjai között volt a posztján, a 2019-es szezon előtt nem sokkal mégis visszavonult, pedig még a harmincat sem töltötte be. Luck korábban már túl volt egy súlyos sérülésen, ekkor pedig megint kisebb gondokkal bajlódott, elmondása szerint nem akart még egyszer megküzdeni a rehabilitációval és a gondolattal, hogy emiatt cserbenhagyja a csapatát. Döntése emellett arra is rávilágított, hogy tanult, egyetemet végzett emberként sokkal könnyebben tudta ezt meglépni, mint csak a focira koncentráló társai.

Chris Borland esete ezért is volt talán még meglepőbb, a San Francisco 49ers védője egyetlen profi szezon után, alig 24 évesen vonult vissza, mondván nem szeretné egészségét a fejsérülésekkel kockáztatni. A Frisco szurkolói Patrick Willis korai visszavonulását is bánhatták, de a nagy klasszisok közül Luke Kuechly és Barry Sanders is hamar befejezte. Akárcsak az elmúlt évtizedek egyik legjobb elkapója, Calvin „Megatron” Johnson, igaz, az ő döntéséhez a Detroit Lions vezetésével való vitája is hozzájárult.

Az európai fociban jóval kevesebb olyan példát találni, ahol valaki a legjobb korban dönt úgy, hogy befejezi. Ha mégis, akkor valószínűleg a sérülések kényszerítik erre, mint történt Marco van Basten esetében is. A holland támadó még csak 31 éves volt, amikor 1995-ben visszavonult, de ekkoriban már több éve voltak komoly problémái a bokájával, pályát utoljára az 1992-93-as szezonban látott.

Sokkal elterjedtebb viszont, hogy egy játékos érdemi karrierje a harmincas évei előtt, vagy nem sokkal azután véget ér, hiába játszik utána még alsóbb osztályokban vagy a világ különböző, egzotikusabb pontjain. Ennek a trendnek látványos képviselő a brazil játékosok, Ronaldinho, Adriano vagy épp a még ma is aktív Alexandre Pato is több évet tölthetett volna a csúcson, mint amit végül kihozott a pályafutásából. Persze a jelenség nem korlátozódik rájuk, George Best például 28 évesen hagyta ott a Manchester Unitedet, utána viszont még (!) 16 csapatban játszott, amikből ember legyen a talpán, aki egyre is fejből emlékszik.

A sérülések gyakori okai az elit kosárlabdázók korai visszavonulásának is. Yao Ming, Kína történetének legismertebb játékosa például már csak 229 centis magassága miatt is egész pályafutása során küzdött sérülésekkel, 2011-ben aztán lábfej és bokaproblémák miatt vonult vissza, 31 évesen. Szintén ekkor fejezte be Brandon Roy, aki nagy pályafutást futhatott volna be, ha nincs az állandóan problémás térde.

Ha csak abból indulunk ki, hány éven át keresték a kevésbé tájékozott nézők a közvetítések során a mezőnyben, akkor alighanem Andy Schleck visszavonulása ott van a legváratlanabbak között. A luxembourgi versenyző 2010-ben és 2011-ben még a Tour de France megnyeréséért csatázott Alberto Contadorral és Cadel Evans-szel (előbbi győzelmet zöldasztalnál meg is kapta), utána viszont nagyon váratlanul zuhant be a teljesítménye, elsősorban hátsérülése miatt.

Utolsó három évében már önmaga árnyéka volt, állítólag problémái voltak az alkohollal is, így 2014-ben a legjobb döntést hozta, hogy visszavonult, hiába volt még csak 29 éves. Azóta kávézót és kerékpárboltot nyitott hazájában, felszedett annyi plusz kilót, hogy éppen embernek nézzen ki (testvére szavaival élve „kövér és lusta lett”), szponzorainak hála pedig ma is gyakran feltűnik a Touron. Szóval az ő története a korai befejezés ellenére szépen ért véget.