Jannik Sinner – A teniszben a mentális erő a legfontosabb – Players’ Voice

Mindig mosolyognom kell, amikor megkérdezik tőlem, hol szeretnék lenni az év végén. Az, ahogyan kívülről látják a teniszezők életét, nagyon más a valósághoz képest, legalábbis az én esetemben. Azt szoktam válaszolni, hogy ez nem a ranglistától függ. Ami azt illeti, nem nagyon szeretek beszélni a ranglistámról – nem szeretem, és ez nem hiszem, hogy ez valaha megváltozik. Sokkal szélesebb spektrumon szeretem meghatározni a céljaimat.

Hogy egy példát is hozzak: szeretném azt látni, hogy fejlődök fizikálisan, mert ez egy olyan terület, amelyben sok van még. Szeretnék mentálisan is erősödni, mert ezen a téren 20 évesen még nem vagy teljes.

Ha lenne rá mód, hogy egyszer úgy ébredjek, egy napot egy másik teniszezőként tölthetek, Roger Federer szeretnék lenni a teljessége miatt. Mindenre képes, bármi is jöjjön vele szemben a pályán, ott van a kezében az összes megoldás.

Természetesen az csak egy utópia, hogy Roger Federerként ébredjek, de hiszek abban, hogy ez a cél segít arra koncentrálni, hogy teljesebb játékos legyek. Nem mondom, hogy hirtelenjében szerva-röptézni vagy nyesegetni kezdek, de talán egy napon eljutok addig odáig, hogy én is elő tudom rántani a saját megoldásaimat. Röviden: az a valódi célom, hogy teljesebb játékos legyek, ezt szeretném elérni az év végére, és nem egy konkrét ranglista-helyezésben gondolkozom.

Visszagondolva arra, hol tartottam két évvel ezelőtt, most minden érzés más – de a jó értelemben más. Tizennyolc éves voltam, akkor játszottam először a Touron, úgy érkeztem meg a versenyekre, hogy semmit sem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, milyen lesz a közönség, vagy épp hogyan fog játszani az ellenfelem. A kezdetekkor abban sem vagy biztos, hogy milyen szinten tartasz a játékban. Ma már más a helyzet. Hirtelen fejlődtem sokat, és nagyon jól tudom, hogy az ellenfeleim tanulmányozzák a játékomat, hogy megértsék a taktikámat és az erősségeimet, de legalább már tudom, bárkivel szemben megvan a teniszem.

Tudom, hogy ezzel nyomás is nő, különösen Olaszországban, ahol nagyok az elvárások velem szemben. A nyomást azonban kiváltságnak tartom. Elsőként én helyezek nyomást magamra, én akarom leginkább a győzelmet, szóval bármennyit is beszélnek és írnak rólam, ezt nem tartom problémának. Néha fel sem tűnik, hogy mit mondanak, és amikor mégis, el tudom fogadni, hogy ez is benne van a játékban, elkerülhetetlen dolog. Nem probléma, egyszerűen csak el kell fogadni. Nyilvánvalóan nehezebb, amikor látsz vagy hallasz magadról ezt-azt, miután rosszabb napod volt a pályán, de egyszerű a megoldás: egy csapattal dolgozom, ami segít abban, hogy ne térjek le az útról.

Szintén fontos, hogy úgy érzem: a karrieremben tapasztalt változások ellenére ugyanaz az ember vagyok, aki két évvel ezelőtt. A hírnév és a pályán kívüli élet nyilvánvalóan más, én viszont nem változtam, ugyanaz a srác vagyok, aki mindig is voltam. Tudom, honnan jöttem. Tudom, ki vagyok. Tudom, ki a családom, kik a szüleim, és kik azok az emberek, akikkel napi szinten dolgozok. Mindig azt tettem, amit akartam, és hű maradtam önmagamhoz. Amikor befejeztem a sízést, egyszerűen csak megtettem, és belevetettem magam a teniszbe. Most úgy gondolom, hálás lehetek, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

Leginkább a névjegyzék változott meg a telefonomban! Rengeteg üzenetet kapok számos témában, és kénytelen voltam belátni, hogy képtelenség mindenre figyelni – túl sok energia menne el vele. Próbálok szelektálni, és azokat az embereket előtérbe helyezni, akik közel állnak hozzám. Ugyanez érvényes a közösségi médiára is, amit igyekszem korlátozni egy kicsit. Természetesen fontos, mivel meghatározó része egy élsportolónak, az energia azonban meglehetősen értékes. Ha túl sok időt töltök a közösségi oldalakon, az mentális erőbe kerül, márpedig a teniszben a mentális erő a legfontosabb.

A karantén tökéletes gyakorlás volt a mentális energia megőrzéséhez. Két nehéz év után a helyzet egyre csak javul. Az emberek újra kimehetnek, végre a nézők is visszatérhettek a versenyekre, amely egyértelműen döntő fegyver lehet a meccsek alatt. Senkinek nem volt egyszerű, és a mentális egészségre gyakorolt hatásai még ma is fontos kérdésnek számítanak. Sokan vannak, akik még mindig nem nyíltak meg – legyen szó a szüleikről vagy a barátaikról – ezért véleményem szerint sok itt még a teendő. Nem csak a teniszben, de úgy általánosságában az életben is.

De vissza a teniszemre és a salakpályás játékra! Próbáltam a borításhoz igazítani a stílusomat. Több pörgetésre és szögre törekszem, másképpen szerválok, mivel itt teljesen haszontalan mindig a keménységre törekedni. Elégedett vagyok, mert úgy érzem, még mindig sok dolgot tanulhatok ezen a borításon. Monte-Carlo jó teszt volt kezdetnek, és már most izgatottan várom Rómát.

Hasonló hangulatban reménykedek, mint amit a torinói ATP-döntőben tapasztaltam, mert az valóban különleges volt. A közönség nagy szerepet játszott benne, és ha megadatik az a lehetőség, hogy hazai közönség előtt teniszezhetsz, ki kell használni ennek az előnyeit. Úgy érzem, hogy remek napok várnak rám, és nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már nagyon várom.

Jannik Sinnert az Instagramon (@janniksin) és a Twitteren (

) is követhetitek!