Szabadjára engedte a benne lévő szörnyeteget, legyőzte Nadalt, és most már bármit elérhet

Taylor Fritz felszántotta és magáévá tette a kaliforniai sivatagot, ő lett Indian Wells királya, ami azért is nagy dolog, mert amerikai férfiként ez Andre Agassinak sikerült legutóbb, még 2001-ben. A „tiszta őrület” kifejezést pedig alighanem ő használta a leggyakrabban az elmúlt napokban.

Fritz történetéből persze kihagyhatatlan a döntőben legyőzött ellenfele, Rafael Nadal, aki azzal, hogy beverekedte magát egy újabb fináléba, 2022-ben a 20. zsinórban megszerezett győzelmét aratta az elődöntőben.

A spanyol brutális életművével szemben ott állt Fritz, aki ezt megelőzően még csak Masters-döntőt sem játszott, a Grand Slamekről már nem is beszélve. Nadal 91 ATP-tornagyőzeleme állt szemben Fritz egyetlen trófeájával.

Ráadásul az előjelek sem épp az amerikai sikerét vetítették előre. A bokája ugyanis megsérült az elődöntőben, az Andrey Rublev elleni meccsen. Iszonyatos fájdalmai voltak, és a csapata még azt is felvetette, hogy talán vissza kellene lépnie a döntőtől.

Nem akarnánk teljesen elinflálni a „tiszta őrület” kifejezést, de azért Fritz ezzel a sérüléssel a bokájában meglehetősen közel állt hozzá. A kaliforniai srác, akinek a jobb karja olyan erővel sül, mint az ágyú, miközben a szíve olyan lágy és érzékeny, mint keveseknek a mezőnyben. Gyerekként gyakran járt Indian Wellsbe, arról álmodozva, hogy egy napon majd megnyeri ezt a tornát. Persze arra, hogy ez valóban megtörténjen, eléggé kevés esélyt látott.

Nem a 24 éves amerikai volt az egyetlen, aki ezt a győzelmet, és annak a hogyanját álomszerűnek találta. Ha valaki azt mondta volna neki hat-nyolc hónappal ezelőtt, hogy az álma valóra válik, arról azt hitte volna, hogy az illetőnek nincs ki a négy kereke.

Nem arról van szó, hogy Fritz ne lett volna tehetséges. A tenisz a vérében volt, hisz édesanyja, Kathy May top 10-es profi játékos volt, édesapja is játszott, persze Jimmy Connorsék árnyékában túl sok figyelem nem vetült rá.

Az ő tehetségére is korán felfigyeltek. Magas volt, ruganyos és gyors, az adogatásaiban és az alapütéseiben pedig, főleg a tenyeresében, komoly erő volt. Ambiciózus is volt, de ezt az akaratot valamiért nem tudta elég hangosan, elég határozottan kifejezésre juttatni.

Fejlődött, fejlődött, de az igazán nagy áttörés valahogy mégis elmaradt. Megvolt az ütőereje, hogy diktáljon és irányítson, ő azonban sokszor leállt ütögetni, teret adva ezzel az ellenfeleinek. Aztán tavaly októberben hirtelen minden összeállt. Talán nem meglepő, hogy épp Indian Wellsben.

De menjünk vissza 2021 májusáig. A Roland Garroson súlyos térdsérülést szenvedett, meg is kellett műteni, csodával határos módon azonban Wimbledonban már ott volt a mezőnyben. Aztán az októberre halasztott Indian Wells-i tornán Fritz végre megtalálta a jelszót egy Masters-elődöntőhöz: Agresszivitás. Így, nagy kezdőbetűvel.

Egy korábbi interjúban azt mondta, mindig is készen állta arra a nyomásra és elvárásdömpingre, ami a tehetségéből és a korai sikeriből adódott. Az igazi kihívás azonban belülről jött a számára.

Talán egyszerűen hangzik, de úgy jutott túl a félelmein, hogy szabadjára engedte a benne lévő szörnyeteget. Ez a folyamat az elmúlt két hétben csúcsosodott ki Indian Wellsben. Meghúzta a szerváit, szaladt a keze az alapütéseinél, bátran, agresszíven lőtte a vonalakat. Tövig nyomta a gázt, és egy pillanatra sem vette le a pedálról a lábát. Így jelezte, hogy nagyon is ott van benne az akarat, hogy megmutassa a világnak, amit tud.

Ahogy azt is megmutatja, amit érez. Nem akarja elrejteni, hogy mennyit jelent a siker a számára. Korábban a frusztráció, a csalódottság vagy épp a harag miatt láthattuk őt sírni, most azonban más a helyzet.

„Minden egyes interjúban vissza kell tartanom a könnyeimet, minden egyes pályán készült interjúban. Ez kemény dolog lesz, hisz most azért sírok, mert rettenetesen boldog vagyok.”

Fritz tehát továbbra is szabad utat enged az érzéseinek, még ha próbálja is azokat visszafogni.

via tennis.com