Jelena Ostapenko: A félelem nélküli Grand Slam-bajnok

Be kell vallanom őszintén, Jelena Ostapenkót akkor láttam először játszani, amikor a negyeddöntőjét közvetítettem. Tehát a legnagyobb jóindulattal is négy nappal ezelőtt.

Persze, korábban már hallottam róla, mondták, hogy nagyon ügyes, agresszíven üt, de még olyan kis szeleburdi. Amikor a Tennis Channel szakértői között zajló vicces Roland Garros Draft versenyen megláttam, hogy Lindsay Davenport őt választotta, még egy pillanatra el is gondolkodtam.

De először játszani, szetteken át játszani kedden láttam. És nem hittem el, amit látok.

Nem azért, mert tehetséges. Nem azért, mert elképesztően agresszíven üt. Nem azért, mert szívós és küzdő.

Hanem mert nem láttam rajta semmi félelmet. Semmi megalkuvást. Semmi kételkedést. Semmi bizonytalanságot.

Ti emlékeztek, hogy milyenek voltatok húsz évesen? Húsz évesen tele voltam félelemmel, kétellyel, bizonytalansággal. Önértékelési problémákkal, hezitálással, útkereséssel. Tanácstalansággal, tapasztalatlansággal, rettegéssel, meggondolatlansággal. És ez teljesen normális dolog volt a felnőtté válás kapujában, tele álmokkal, de nulla élettapasztalattal. Pedig én még az utolsók között voltam, aki okostelefon és állandó internetelérés nélkül nőtt fel.

El sem tudom képzelni, hogy a mai Y-generáció a tízezerszeresére duzzadt valóság kritikus kereszttüzében milyen félelmekkel, kételyekkel, bizonytalanságokkal, önértékelési problémákkal nézhet szembe húsz évesen.

Jelena Ostapenko néha pontosan olyannak tűnt a Caroline Wozniacki elleni negyeddöntőben, mint egy húsz éves kislány. Fiatalsága minden pimaszságával, szertelenségével és látszólagos tévedhetetlenségével, ahogy minden egyes vonalbírói döntésnél meg volt arról győződve, hogy a vezetőbíró szándékosan rossz nyomra mutat rá, hogy vele kibabráljon. Amikor rosszabbul ment, kicsit hisztizett, amikor jobban, képes volt egy sikeres "brék" után mosolyogva lesétálni a székéhez, a professzionális sportolói magatartást teljességgel nélkülözve.

De ennyi. Semmi másban nem emlékeztetett egy húsz éves kislányra.

Mert nem félt. Mert egy fikarcnyi kétely sem volt benne. Semmi hezitálás, semmi bizonytalanság. Nem vett tudomást a tomboló szélviharról, a tétről, a nyomásról, az eredményről, a 0-5-ről, a külvilágról, a nézőkről, az ellenfélről, az életem-első-grand-slam-negyeddöntője érzésről. Nem félt az esőszünettől, a döntő szettől, Wozniacki legendás küzdőszellemétől, és attól, hogy már lassan ötven ki nem kényszerített hibánál jár. Nem volt hajlandó visszavenni a tempóból, nem volt hajlandó védekezni, pötyögni, felpörgetni, lassítani, nyesegetni, taktikát váltani, nem támadni. Nem volt hajlandó nem kockázatot vállalni.

Még akkor sem, amikor ez időnként kifejezetten ésszerűtlennek tűnt.

Tulajdonképpen semmiről nem volt hajlandó tudomást venni, ami aznap ellene szólt.

Aztán pontosan ugyanezt csinálta élete első Grand Slam-elődöntőjében és élete első Grand Slam-döntőjében. Mindeközben pedig a mesterkéltségnek még csak a csírája sincs ott a személyiségében, és ezt leginkább a meccslabda utáni egyszerű, természetes, szinte gyermeki örömében láthattuk meg.

Ilyet még nem láttam, sem húsz éves, sem nála öt-tíz-tizenöt évvel idősebb teniszezőktől. Itt nem csak arról van szó, hogy a tenyereseinek átlagos sebessége a negyedik a tornán Thiem, Wawrinka és Nadal után, de Murray előtt. Itt nem csak arról van szó, hogy ütött 142 nyerőt az utolsó három meccsén. Itt nem csak arról van szó, hogy kijött neki a lépés.

Azért nyerte meg a Roland Garrost, mert egyáltalán nem félt.

Egyáltalán nem kételkedett.

Egyetlen csepp bizonytalanság sem volt benne.

Ez pedig a maga nemében emberfeletti tulajdonság. Pláne húsz évesen.