Fiatal teniszezők dilemmája 18 évesen: Hova tovább? Egyetem, profi karrier, vagy is-is?

Múlt héten az Indian Wells-i Masters tornát némi meglepetésre Cameron Norrie nyerte a férfiaknál. Nyilván, a nagy hármas hiányában legyinthetne az ember, hogy rendben van, így könnyű, de ne felejtsük el, hogy a szokatlan időpont ellenére is bombaerős tábla jött össze. Ott volt többek között a friss US Open-bajnok Medvedev, az olimpiai bajnok Zverev, a Roland Garros és Wimbledoni döntős Tsitsipas és Berrettini is, azonban az elődöntőbe csak világranglista 25-ön kívüli játékosok jutottak be, ami 1990 óta nem fordult elő Masters tornán (ez egyébként 280 Masters tornát jelent).

Norrie végül nyert, bejött a top 15-be a világranglistán, és esélye nyílt arra, hogy kvalifikálja magát az év végi ATP Finals-re. A 26 éves játékosról köztudott, hogy profi pályafutását megelőzően a Texas Christian Egyetemen tanult, és a Horned Frogs teniszcsapatát erősítette.

Ennek apropóján elemeztük, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak a 18 évesen meghozott döntéseknek, amikor elválik, hogy egy játékos elfogad-e egy tenisz ösztöndíjat valamelyik amerikai egyetemre, vagy inkább ezt a lépcsőfokot kihagyva, egyből a profi tenisz felé veszi az irányt. Ebben a cikkben a férfi teniszt vesszük alapul. Az elemzés mellett példákkal is szolgálunk, olyan korábbi és jelenlegi teniszezők közül, akiknek az egyetemi évek után sikerült betörni az elitbe. Ezekben Nagy Péter (kétszeres magyar bajnok, korábbi Davis Kupa játékos) és Köves Gábor (Davis Kupa kapitány, az Eurosport kommentátora) tapasztalatai voltak a segítségemre.

Az elmúlt 40 évben óriási fejlődésen ment keresztül a sportág, az edzéselmélet, és minden olyan része a profi létnek, ami segíti a sportolót abban, hogy a pályafutását, minél tovább ki tudja tolni. A ’70-es, ’80-as években a férfi mezőnyben is elő-előfordult, hogy 17-18 éves játékos kezébe került valamelyik Grand Slam-trófea, gondoljunk csak Borgra, Wilanderre vagy Beckerre. Abban az időben azért kicsit könnyebb volt a tűz közelébe érni fiatalon. Azt azonban gyorsan tegyük hozzá, hogy az előbb említett játékosok mindegyike, mai viszonylatban, ideje korán visszavonult. Azóta sokat változott a történet, és manapság az is élményszámba megy, ha 20 év alatti játékos negyeddöntőig tud jutni major tornán (Rafael Nadal volt az utolsó játékos, aki 20 éves kora előtt Grand Slam-tornát nyert), ellenben a 30 év fölöttieknek még bőven terem babér.

Nagyjából a férfi világranglista első 200 helyezettje tud megélni a teniszből úgy, hogy ne kelljen folyamatosan számolgatnia. A mostani mezőnyben mindössze hat olyan játékos van, aki még nincs 20 éves, de benne van a legjobb 200-ban, közülük hárman a top 100-ban is. Ez azt jelenti, hogy jelenleg elég kockázatos ezt az utat választani, hiszen elég kis százalékuknak jön össze a korai áttörés, de kivételek mindig akadnak. Azért Alcaraz, Musetti vagy Brooksby játéka már most üde színfoltja a tenisznek. Brooksbyról érdemes tudni, hogy ő ugyan beiratkozott a Baylor Egyetemre, de sérülés miatt kihagyta az első évet, utána meg profinak állt.

Ha az előző rész logikájából indulunk ki, akkor gyakorlatilag csak pozitívumai vannak annak, ha egy fiatal játékos valamelyik amerikai egyetem teniszcsapatában pallérozódik. Nyilván néhány profi év kiesik az életéből, hiszen az ösztöndíjhoz szigorú szabályok is tartoznak, de miért is ne lehetne 22 évesen, diplomával a zsebben megpróbálni érvényesülni profi szinten, főleg, hogy nagy odafigyeléssel és szerencsével 35 éves korig simán lehet kalkulálni.

A pénzügyi előnyök szintén fontos szempontnak számítanak. Egyetemtől függően az éves tandíj 40-50 ezer dollár (12-15 millió Ft) körül mozog. Ezt az összeget akár négy éven keresztül meg lehet spórolni úgy, hogy közben a tanulás mellett a tenisz kiemelt szerepet kap, de nem jár külön kiadással. Ez esetben biztosított a játékos számára, hogy minőségi munkát végezzen, anélkül, hogy a megélhetés miatt folyamatosan stresszelne. Habár a tenisz alapvetően egyéni sportág, rengeteget nyom a latba, hogy a játékosok bekerülnek egy csapatba, és egymást húzva, motiválva jobbá tudnak válni. A legfőbb versenyeztetési forma az egyetemek közötti csapatbajnokság, ami folyamatos csúcsteljesítményre ösztönzi a teniszezőket, ezzel is elősegítve a fejlődésüket. És itt bejön a képbe még egy fontos extra. A legtöbb profi tornával ellentétben a csapatbajnoki mérkőzéseken megengedett a „coaching”, ami rendkívül nagy szerepet játszik abban, hogy hosszú távon a megfelelő döntéseket hozzák a játékosok a pályán.

Ezeken kívül kapcsolatépítés szempontjából is rendkívül hasznos az egyetem, ráadásul a „külföldiek” könnyen megtanulnak angolul. Arról már volt szó, hogy a négy év letelte után az ember egy diplomával is gazdagodhat, de ha valaki extrán tehetséges, bármikor dönthet úgy, hogy felhagy a tanulással és profi pályára áll. Talán ez utóbbi variáció az, amit a legtöbben választottak azok közül, akik aztán be is futottak. Persze ez sem hasraütésszerűen megy. A csapatbajnoki eredmények alapján, egy világranglistához hasonló egyéni rangsor is kialakul, ahol a legjobbak 64-es táblán mérik össze a tudásukat az NCAA (National Collegiate Athletic Association) által rendezett egyéni és páros bajnokságon. Nyilván akik vagy a rangsorban előkelő helyen vannak, vagy sokáig jutnak a tornán, könnyebben döntenek a váltás mellett. Főleg úgy, hogy a US Open szervezői előszeretettel adnak szabadkártyát az NCAA győzteseknek.

Arthur Ashe, Stan Smith, Jimmy Connors és John McEnroe egyéniben érte el.

Bob Bryan NCAA-t egyéniben és párosban is nyert (párosban Mike Bryannel), Grand Slamet csak párosban (Mike Bryannel) és a híres testvérpár természetesen páros világelső is volt.

Mahesh Bhupati, Robert Farah és Rajeev Ram szintén párosban alkotott maradandót, igaz utóbbi világelső sosem volt.

Kevin Curren, Tim Mayotte, MaliVai Washington, Todd Martin

James Blake (olimpiai 4. és Tour Finals döntős, de mindenképp ide kívánkozik a neve)

Mivel ő a cikk ihletője, ezért róla kicsit bővebben. Dél Afrikában született, majd 3 éves korában Új-Zélandra költözött a családjával. Onnan 16 évesen Londonba került. Egyetemi éveit Texasban töltötte 2014-től 2017-ig, ahol háromszor lett All-American játékos, ráadásul egyedülálló módon, az összes Big 12 mérkőzését megnyerte. Utolsó évében a ranglista élére került. Ennek ellenére, első kiemeltként nem vett részt az NCAA egyéni bajnokságon és az egyetemet sem fejezte be, hogy a profi karrierjére koncentrálhasson. Az eredményei őt igazolták.

NCAA győztes párosban, profi szinten volt top 10-es, Masters győztes (2018 Miami), a leghosszabb teniszmérkőzés egyik főszereplője (2010, Wimbledon).

NCAA-győztes párosban, kétszeres Grand Slam-döntős (2017, US Open, 2018, Wimbledon). Volt 5. a világranglistán.

Kétszeres NCAA győztes egyéniben. Zsinórban 72 megnyert mérkőzéssel minden idők egyik legjobb egyetemi teniszezője. Jelenleg is top 100-ban van a világranglistán, de a karrier csúcsa a 21. hely volt. Olimpiai bronzérmes párosban (2016).

Korábbi top 50-es játékos. Kétszeres Grand Slam-negyeddöntős (2020-ban az ausztrál openen hét meccslabdáról kapott ki Federertől a negyeddöntőben).

Kétszeres All-American játékos, le is diplomázott a Tulane Egyetemen. Jelenleg 64. a világranglistán.

NCAA győztes egyéniben, jelenleg 58. a világranglistán.

NCAA győztes egyéniben és párosban is, jelenleg 55. a világranglistán.

Azért rajtuk kívül akadnak olyanok is, akik sikeres egyetemi pályafutás után nem értek el komolyabb áttörést (legalábbis egyelőre). Ki hallott már Ryan Shane-ről, Petros Chrysochosról vagy Paul Jubbról, csak, hogy az elmúlt hat évből példálózzunk. Az egész kicsit olyan, mint a junior Grand Slam-bajnoki cím. Senki és semmi nem garantálja azt, hogy a profi szinten is sikeressé tud válni egy teniszező, de a lehetőség mindenképp adott.

A 2021-es NCAA egyéni tornát Sam Riffice nyerte, aki így részt tudott venni az idei US Openen (kikapott Dimitrovtól az első körben). Kíváncsian várjuk a folytatást.