Népszerű sportok
Még több sport
Összes megjelenítése
Opinion
Tenisz

Federer nem isten, csak félisten - de annak lenni sokkal nehezebb, annál nincs feljebb

Kálmán Laci

Publikálva 16/09/2022 - 16:21 GMT+2

Mégis hogyan fogjon hozzá valaki egy Roger Federerről szóló írásnak azután, hogy a svájci belejelentette a visszavonulását? Hogyan írja le, emelje ki, sűrítse egybe a legfontosabbakat, a legkülönlegesebbeket, a legszemélyesebbeket arról a sportolóról, akivel együtt élte meg az elmúlt húsz évet? Nem csak követte őt és drukkolt neki, sokszor tényleg együtt rezgett vele.

Roger Federer

Fotó: Getty Images

A szerző gyötrelmei persze csak rá tartoznak. De mivel ő is csak egy a több millió Federer-rajongó közül, ebben a fontos pillanatban nem szeretne elhazudni semmit. Még azt sem, hogy most nem könnyű neki.
Gondolhatná bárki, mi sem lehet egyszerűbb annál, mint Roger Federerről írni. Sosem volt egyszerű, most meg különösen nem az. Úgyhogy inkább csak emlékezzünk.
Arra például, ahogy játszott, és ahogy győzött életük egyetlen hivatalos meccsén Pete Sampras ellen Wimbledonban, 2001-ben. Ahogy meccsben volt, ahogy elhitte, hogy nyerhet, ahogy lejátszotta a kritikus pontokat, és ahogy beütötte a tenyeres ritörnt meccslabdánál.
A legnagyobbak gyakran úgy kezdik, hogy beköszönnek egy fontos meccsen, egy nagy tornán, egy nagy bajnok ellen. Lehet, hogy azonnal még nem árasztják el zsenijükkel a világot, de beköszönnek. Ő itt ezt megtette.
Baszki’, ez egy Isten, ahogy játszik! Ez szakadt ki belőlünk, miután órákkal a meccs után lassan magunkhoz tértünk. Federer ugyanis itt már készen volt. Nem tudott még mindent nyilván, de alapvetően készen volt. Úgyhogy azt is hittük, innentől csak végig kell mennie a számára kijelölt arannyal borított, tükörsima úton. Azt hittük, villámgyorsan ráül majd a teniszvilág trónjára, és ott varázsol majd, amíg világ a világ. Nem is mint egy király, hanem inkább mint valamiféle istenség.
A dolog nem volt ennyire sima. Mentségünkre legyen mondva, a korábbi évtizedekben általában csak a legnagyobbakat láttuk, azokhoz kevésbé volt hozzáférésünk, akik hasonló tehetségként indultak, de aztán valamiért eltűntek a süllyesztőben.
picture

Roger Federer

Fotó: AFP

Mert az igazán nagy dolog Federer esetében az volt, hogy abból a rengeteg munícióból, amit a Nagyfőnöktől kapott, ennyire sokat ki tudott hozni. Nem mindent, de olyan nincs is. Nagyon sokat, és ennyi bőven elég.

Ha nem is azonnal, de aztán csak beindult a henger. A 2006-os Ausztrál Openen, ahol a hetedik GS-döntőjét játszotta, és a hetedik trófeáját szerezte, már nagyon lehetett érezni a csak rá jellemző kivételes nagyságot. Azt a már-már földöntúli teniszt és összehasonlíthatatlan aurát, amivel közlekedett a teniszpályán.
Lehetett érezni, hogy ez valami több, mint pusztán csak egy kivételesen sikeres pályafutás. És mintha ezt ott, akkor mindenki érezte volna. Rod Laver, aki átadta a trófeát, Federer, aki könnyek között vette azt át, a teletömött stadion közönsége, és még mi is odahaza. Mindenki.
Ez volt a tökéletes pillanat. Legalábbis abból a szempontból, hogy érinthetetlenségben talán ekkor volt legfeljebb. Eddig a pillanatig a belőle áradó energiákhoz az is hozzátartozott, hogy igazán fontos meccsen nem kap ki. Talán eddig volt igazán isten.
Ez néhány hónap múlva egy picit megváltozott, amikor Rafael Nadal megverte őt a Roland Garros döntőjében. Ráadásul szettelőnyből, ahonnan pedig ő mindig nagyon penge volt. De itt most Rafa volt az ellenfél a Chatrier salakján. Már akkor is tudtuk, hogy ez egy külön világ. De csak azóta értettük meg igazán, mennyire mérhetetlenül az.
A csodák azonban ezután is folytatódtak. És a Federerben meglévő istenség sem veszett el, sőt, még csak meg sem kopott. Egyszerűen csak más formát kezdett ölteni.
picture

Roger Federer

Fotó: Getty Images

Például akkor, amikor minden idők legcsodálatosabb meccsén, a 2008-as wimbledoni döntőben kikapott Rafától. Meg akkor, amikor kiszenvedte, mi meg a szobánkban kigyalogoltuk a győzelmét egy év múlva Andy Roddick ellen. Vagy épp akkor, amikor a 2009-es Garroson, Nadal kiesése után hátborzongató pillanatokon, pokolian nehéz meccseken is túljutva behúzta a még hiányzó Grand Slamét. És akkor még nem beszéltünk 2011-ről, amikor épp ő állította meg a bombaformában lévő Novak Djokovicot.
De talán mind közül az a legkülönlegesebb, amikor Rafát megverte a 2017-es Ausztrál Open döntőjében. Egy olyan meccsen, ahol szembe tudott menni kettejük addigi történelmével, és a maga javára fordított egy döntőt, amelyben legyőzte az őt béklyózó démonokat.
A fájdalmas vereségeket sem akarjuk persze eltagadni. Mert volt azokból is jó néhány. Sőt, azok talán még mélyebben belénk ivódtak, mint a győzelmek.

De az igazság az, hogy az istensége ezektől sem veszett el, sőt, még csak meg sem kopott. Átalakult. Mondjuk azt, hogy félisten lett belőle.

picture

Roger Federer

Fotó: Eurosport

De lehet ám, hogy félistennek lenni sokkal nagyobb dolog, mint istennek. A félistenséget ugyanis tudni kell viselni is. Ő pedig tudja. Tudta a pályán, és tudja azon kívül is.
Úgyhogy valószínűleg ez a legtöbb, amit elérhetett. Ennél nem lehet feljebb.
Csatlakozz a több mint 3 millió felhasználóhoz az appunkon
Legyenek mindig kéznél a legfrissebb sporthírek, eredmények, élő közvetítések
Letöltés
Kapcsolódó témák
Cikk megosztása
Hirdetés
Hirdetés