Federer-Del Potro: Egy különleges párharc

Úgy belejöttem ezekbe az emlékmesélésekbe, hogy folytatom. Vagy csak egyszerűen így öregszünk, hogy szépen lassan mindenről eszünkbe jut egy-egy jól elraktározott pillanat?

Federer és Del Potro párharca, nincs jobb szó rá, egy szerethető párharc. Külön-külön is rendkívül népszerűek, hatalmas, részben közös rajongótáborral. Egyikük másfél évtized alatt a világ legeredményesebb férfi teniszezőjévé nőtte ki magát, a másik pedig egy külön kategóriát képez a sportsztárok színes világában: az ember, akit mindenki szeret.

Mindenki, beleértve magát Roger Federert is. Meg Novak Djokovicot és Rafael Nadalt, Andy Murrayt és a többieket. Egy teniszező, akivel még a legnagyobbak is szeretnek játszani. Akkor is, ha kevés olyan rivális van, aki bárhol, bármikor, bármelyikük orra alá képes borsot törni.

Ilyen teniszező az egészséges Juan Martin del Potro, és ez óriási kincs. Megkockáztatom, tőle még kikapni is szeretnek a nagyok.

Emlékszem, amikor pont Miamiban, nyolc évvel ezelőtt meccslabdáról győzte le Rafael Nadalt döntő szett tie-breakben. Mégis Nadal volt az, aki arról áradozott a meccs után, milyen jót tesz a tenisznek egy ilyen fiatal, tehetséges játékos. Biztos vagyok benne, hogy Novak Djokovic a szenzációs riói meccsük után, miután letörölgette a könnyeit, szívből szurkolt Delpónak. Meggyőződésem, hogy Andy Murray akkor is ugyanolyan szeretettel ölelte volna őt az olimpiai döntő után, ha nagy csatában kikapott volna. És azon sem lennék meglepődve, ha szíve mélyén Roger Federer sem sajnálná annyira azt a 2009-es US Open-döntőt. Csak azért, mert végül Juan Martin del Potro nyerte meg.

Szerethető párharc, a szó legjobb értelmében. Szerethető, mert sosem okoznak csalódást. Megtévesztő a 15-5-ös mérleg Federer javára, hiszen 2012 óta nem volt egyetlen sima (értsd: nem döntő szettes!) meccsük egymás ellen. Előtte sem sok.

Roger Federer veszített Grand Slam-döntőt ellene. Roger Federer elbukott két, szívéhez közel álló bázeli döntőt ellene. Roger Federer kis híján nem jutott döntőbe a Roland Garroson miatta, és akkor talán sosem lett volna meg a karrier Grand Slam.

Mégis, kimondva, kimondatlanul, szeret ellene játszani. Utalt is rá néhány napja, hogy többek között azért is indul el Miamiban, hátha játszhat Juan Martin del Potróval. Hátha lesz belőle egy jó meccs, egy klasszikus, kaparós, izgalmas háromszettes.

Juan Martin del Potro nem csak azért kincse a mai férfi tenisznek, mert hatalmas szíve és hatalmas tenyerese van. Hanem azért is, mert ő az egyetlen, aki még a legnagyobbakból is kiváltja azt a megmagyarázhatatlan vágyakozást, hogy ellene játszhassanak, akkor is, ha benne van a pakliban, hogy vereséget szenvednek – mint ahogy mindannyian veszítettek el ellene fontos meccset.

Meséltem nektek már arról, miért áll hozzám közel Juan Martin del Potro, és hogy mit éltem át az Ausztrál Open-döntő alatt. Meséltem arról is, hogy egy-egy kitörölhetetlen teniszélmény milyen szinten meghatározza az ember tenisz-világképét és egyfajta utópisztikus honvágyat ébreszt az újabb hasonló élmények átélésére.

Ilyen meccs volt számomra Roger Federer és Juan Martin del Potro 2009-es Roland Garros-elődöntője.

Talán emlékeztek arra a különleges párizsi két hétre: Rafael Nadal hatalmas meglepetésre kikapott Robin Söderlingtől a negyedik fordulóban, és akkor gyökerestül felfordult a világ. Kihúzták a lábunk alól a talajt, hiszen a Salakkirály először szenvedett vereséget Párizsban, és nem tudtuk, hogyan tovább. Egy dolog volt biztos, három perccel Nadal búcsúja után egyhangúan kikiáltották: Roger Federer most vagy soha.

Nem tudom, hogy teniszező állt-e valaha olyan nehéz mentális feladat előtt, mint akkor Roger Federer. Talán csak Andy Murray a korai Wimbledonjai alatt, mielőtt végre nyerni tudott hazai pályán, vagy Serena Williams a 2015-ös US Openen, amikor a naptári Grand Slamért játszott.

A mai napig nem tudom, hogyan dolgozta fel azt a helyzetet. Már Tommy Haas ellen is hihetetlenül nehéz dolga volt, és akkor még nem sejtette, mi vár rá Juan Martin del Potro ellen.

Televíziós akkreditációval voltunk kinn a Garroson, de nem közvetítettünk a helyszínről. Így az elődöntő napján tulajdonképpen senkiházi megtűrt médiamunkások voltunk, hiszen nem engedtek be az írott sajtónak fenntartott lelátóra (nem mintha odafértünk volna, egy tűt sem lehetett leejteni), de a kommentátor állásokhoz sem mehettünk, mivel nem volt saját fülkénk. Így a kettő közötti nyitott lépcsőfordulóban húztuk meg magunkat, és a földön ülve, vagy a korlátba kapaszkodva néztük végig a meccset.

Kellemetlen hideg volt, lógott az eső lába, és ami a legrosszabb, fújt a szél. Emlékszem, ahogy Roger Federer pályára lépett, és egyből aggódó/szúrós tekintettel nézett fel az égre. Ott jött mögötte Juan Martin del Potro, de Federer arcán látszott, hogy nem az argentin, hanem az a rohadék kavargó szél lesz az esküdt ellensége.

Tipikusan olyan nap volt, amikor legszívesebben ágyban maradtak volna mindketten, és a fejükre húzták volna a takarót, hogy ne kelljen szembenézni az elvárásokkal, a nyomással, az elődöntő tétjével és a hideg széllel, mégis muszáj volt felkelni. Okos Petra persze egy szál ujjatlanban érkezett az eseményre, mert mégiscsak június volt, fel is kellett volna képelnie magát édesanyja nevében.

Emlékszem a meccs furcsa hangulatára, arra, hogy néha eleredt az eső, aztán pár percre előbújt a nap. Az időjárás pont olyan kiszámíthatatlan, szeszélyes és hullámzó volt, mint maga a meccs. Emlékszem, az elején nagyképűen kijelentettem, hogy én itt most nem fogok izgulni, mert mindkettőjüket szeretem, és ha Roger Federer pont Juan Martin del Potro miatt bukja el a karrier Grand Slam lehetőségét, akkor annak úgy kell lennie.

Aztán emlékszem, ahogy egyre nőtt a gombóc a gyomromban, és dühített, hogy Roger Federer mennyire nem szeret és nem is tud erős szélben játszani. Emlékszem Federer arcára, arra a mogorva, feszült arckifejezésre, ami Rafael Nadal kiesése óta folyamatosan kiült rá. Az egy hete őt nyomasztó, szinte elviselhetetlen teher jeleire. Emlékszem, volt benne némi dühös sértettség, nehogy már ez a genya szél vegye el tőle a történelmi lehetőséget.

Emlékszem arra, hogy Juan Martin del Potro kissé megilletődötten nyerte meg az első szettet. Talán szíve mélyén nem hitte el, hogy megverheti Federert. Talán annyira tisztelte az ellenfelet, hogy szinte pofátlanságnak gondolta elhappolni előle az első szettet.

A második játszma közepére kiderült, hogy okos Petra, aki addigra lilára fagyott, természetesen képtelen a semleges teniszkedvelők irigylésre méltó nyugalmával élvezni a meccset, ellenben legszívesebben becsukná a szemét, és a meccslabdánál nyitná ki újra, mert lehetetlen nem Roger Federernek szurkolni ebben a szent pillanatban. Akár a Kisfiam ellen is.

Pedig a hullámvasút még csak akkor kezdődött. Federer elképesztő izgalmak közepette kiegyenlített, majd elveszítette a harmadik szettet, hogy aztán egy olyan szettben harcolja ki a döntő játszmát, amiben végig ott lógott a kard a feje felett. Nem csak az esőfelhők és széllökések formájában, hanem azért is, mert egy szettre volt attól, hogy összetörjön a Roland Garros-álom, amit talán már sohasem élhet újra.

Emlékszem, minden idegesített. Ha már kikapott Rafa Nadal, miért nem az elődöntőben kapott ki? Akkor most sokkal könnyebb lenne Roger Federernek, mert a negyedik forduló óta halmozódó iszonyatos teher jóval kisebb lenne. Hogy a hülye franciák mennyit tudnak labdamenetek alatt hangosan pofázni és döbbenetesen következetlenek: kifütyülik Federert, ha rá mer nézni egy out-nak kiáltott labda nyomára, majd lelkesen kifütyülik Del Potrót is, amiért nyerőt merészelt ütni ellene. Hogy miért nem hoztam egy pulcsit legalább. Hogy miért kell ezt a tehetetlen feszültséget elviselnem még egy újabb szetten keresztül. Hogy mit össze nem nyavalygok, pedig szerencsés vagyok, hogy egyáltalán itt lehetek.

De amire leginkább emlékszem, az őszinte csodálat érzése volt.

Hihetetlen élmény volt látni, ahogy a frusztrált, sokszor szinte könnyeivel küszködő Roger Federer bréklabdánál milyen fogadhatatlan második szervát képes ütni a süppedő salakba, miközben én épp szívleállással küzdök. Hogy Juan Martin del Potro a maga csekélyke húsz évével irigylésre méltó hidegvérrel tud harcolni, miközben egy enyhébb horrorfilmet is végig csukott szemmel nézek.

Amikor tényleg hús-vér hősöket látsz magad előtt, és ettől leesik az állad.

Hogyan képesek erre? Hogyan képesek egyszerre érző emberek és tökélyre fejlesztett teniszrobotok lenni? Ezt hol lehet megtanulni? Ők tényleg ezekért a pillanatokért dolgoztak egész életükben, és tudnak olyan teljesítményt nyújtani olyan kiélezett pillanatokban, amire az egyszerű halandó gondolni sem tud?

A döntő szettben sem volt könnyű helyzetben Roger Federer. Addigra már legalább a hetedik alkalommal képzeltem el lelki szemeim előtt a vereség miatt érzett szomorúságot, a tehetetlenség pedig elviselhetetlenné fokozódott. Úgy éreztem, tennem kell valamit. Fogtam magam, és kimentem a Roland Garros-ajándékboltba, azzal az ürüggyel, hogy a lábon kihordott szívroham mellett még tüdőgyulladásom is lesz, és azonnal kell egy pulcsi. Indokolatlanul sok pénzért megvettem a Roland Garros-logóval ellátott márkás kapucnis felsőt, aminek a színe, az illata a mai napig arra az elődöntőre emlékeztet. A boltban a meccset élőben közvetítő televíziókra tapadó eladókon kívül alig lézengett valaki, mert mindenki a stadionban vagy a kivetítő előtt tömörült. Csak én töltöttem el tíz kínosan hosszú percet a pulcsi felpróbálásával, és igyekeztem nem ránézni a képernyőkre. Már ismertek, valamilyen érthetetlen szurkolói megszállottság miatt azt gondoltam, hogy ez segíthet Federernek.

Mire visszaengedtek a stadionba térfélcserénél, kisütött a nap. Boldogan viseltem új pulcsimat, amitől bennfentesnek éreztem magam, hiszen a labdaszedőknek is ilyenjük volt, és láss csodát, Roger Federer visszajött hátrányból, majd megnyerte a meccset. Hosszú órák idegőrlő kínszenvedése után kiderült, még a leghülyébb francia szurkolók is csak szurkolók, akik igazából semmivel sem hülyébbek, mint én. Tizenötezren ünnepeltek, tizenötezer kő esett le a szívekről.

Emlékszem Juan Martin del Potróra a hálónál, akin egy pillanatig sem látszott, hogy nem akarja megnyerni a meccset, de mélységes tisztelettel és őszinte rajongással ölelte meg a leendő Roland Garros-bajnokot.

Onnantól kezdve meg sem fordult a fejemben, hogy Roger Federer nem fog nyerni Párizsban. Tudtam, hogy ha ő azt a meccset, amit én alig voltam képes élőben végignézni, meg tudta nyerni hátrányból, akkor számára nincs lehetetlen.

Mint ahogy nem is volt lehetetlen számára a következő hónapokban. Megverte Söderlinget a döntőben, megcsinálta a karrier Grand Slamet, megnyerte Wimbledont, született két kislánya, majd egyetlen szettre került a US Open-trófeától.

Emlékszem arra az éjszakába nyúló döntőre is. Már elkönyveltem Federer győzelmét, de a szívem csücske vérzett Juan Martin del Potróért. Talán kicsit Roger Federer is sajnálta őt. Talán tudat alatt érezte, hogy ez a magas argentin srác milyen fontos szerepet játszott pályafutásának, életének egyik legfontosabb szakaszában, azon a hideg, szeles, párizsi délutánon. Amikor eldőlt, hogy semmi sem lehetetlen. Talán ez a tudat alatti gondolat is közrejátszott abban, hogy Roger Federer végül elveszítette azt a döntőt, és Juan Martin del Potróból Grand Slam-bajnok lett.

Látjátok, lehet, hogy ezért szerethető igazán az ő párharcuk.