C'moooon

Mindenki életében eljön egyszer az idő, amikor valami véget ér.

Lleyton Hewitt ma bejelentette, hogy utolsó szezonja az idei, a 2016-os Ausztrál Nyílt Teniszbajnokságon lép pályára utoljára.

A huszadik Ausztrál Openjén.

A teniszrajongók életében is óhatatlanul eljön az idő, amikor valami elkezd véget érni. Az idő, amikor elkezdenek visszavonulni azok a teniszezők, akik miatt teniszrajongók lettek. Ez persze életkortól függ, és szerencsére nem végleges elmúlás, hiszen (számomra) Sampras, Agassi, Safin és Roddick után is volt élet. Lesz élet Hewitt után, és megkockáztatom, lesz élet Federer után is.

Abban a korban vagyok, hogy most jöttek el, jönnek el ezek az évek.

Erre a posztra is évek óta készülök. Igazából tök jó, hogy eddig húzhattam egyáltalán, mert egy éve Hewitt még tornát nyert Federer ellen, pedig ez a nap már jóval korábban is eljöhetett volna.

Lleyton Hewitt mindent elért, amit el lehet érni: világelső volt, nyert két Grand Slam tornát, volt idő, amikor a világ legjobb védekező játékosának számított, beültette a magyar tenisz szakzsargonba a kámonozás kifejezést és háromgyerekes családapaként fog visszavonulni. Ráadásul - bár erről fogalma sincs, és nem is hiszem, hogy érdekli - megváltoztatta egy fiatal lány életét.

Ha nincs Lleyton Hewitt, én ma nem vagyok tenisz kommentátor, és nem írhatnám ezeket a sorokat.

A 2000-es évek elején azon kevesek közé tartoztam, akik nem tartották elvetemült galádságnak azt, hogy rázta az öklét és egyfolytában azt ordibálta, hogy c'moooon minden pont után. Ellentétben egy bizonyos Szabó Gáborral, akivel azóta is ez az egyetlen olyan témakör a teniszben, amin órákig ordibálva tudnánk vitatkozni. Akkoriban Gábor az enyémmel ellentétes véleményét igen sűrűn hangsúlyozta közvetítések közben, engem pedig ez állatira idegesített. Fogtam magam, és regisztráltam a régi Eurosport fórumra, hogy majd jól beolvasok a Szabó Gábornak, mégis mit képzel, hogy egyfolytában szidja Hewittot. (Már akkor is elvakult Federer-szurkoló volt. Vagy Nadal? Mindegy is.)

A hozzászólást végül soha nem írtam meg, mert gyáva kislány voltam. Az e-mail címem viszont bent maradt az Eurosport rendszerében, így 2005-ben én is kaptam egy "kommentátort keresünk" tárgyú levelet. A többi pedig már történelem, nekem legalábbis. Akkor megfogadtam, hogy megírom ezt a történetet, ha egyszer Lleyton bejelenti a visszavonulását.

Szabó Gábort azóta is Magyarország legjobb tenisz kommentátorának tartom, de örülök, hogy akkoriban utálta Hewittot. Ma már szereti, és egy picit talán ő is szomorú, hogy elbúcsúzunk egy legendától. Ma már én is látom, hogy egy vad kiskölyökből lett tisztes és szimpatikus családapa. Ma már talán azok is sajnálják visszavonulását, akik egykoron Gábor pártján voltak.

Szerencsére Lleyton hagyott nekünk időt, mert még egy évig játszik. Wimbledonra és a füvespályás szezonra készül, néhány tornán elindul még, játszik a Davis Kupában, és a huszadik Australian Openjén fog búcsúzni a Rod Laver Arénában, ott, ahol tíz éve döntőt játszott.

Pat Rafterből az Ausztrál Tenisz Szövetség teljesítmény igazgatója lesz (bármit is jelentsen ez), Willy Masurt átmeneti kapitánynak nevezik ki, majd jövő évtől várhatóan Lleyton Hewitt lesz az ausztrál DK kapitány. Ami mindig is lenni akart.

Világelsőség, két Grand Slam trófea, hosszú és sikeres pályafutás, csodaszép család, egy évnyi búcsúzkodás, majd Davis Kupa kapitányság. Ráadásul azok, akik hallották már, azt mondják, a valaha volt legjobb ausztrál szakkommentátor.

Szóval nem féltem őt.

Mert ilyenkor nem őket féltjük, hanem magunkat.

A gondolattól, hogy elengedjük a régi kedvencet, de szívünk mélyén érezzük, hogy Lleyton csak egyike korosztálya legendás - és még aktív - teniszezőinek.