Medvedev is Nadal győzelmét akarta az Ausztrál Open döntőjében

Akinek meggyőződése, hogy amit teszünk, azt mindig a tényleges akaratunk szerint tesszük, az ne is olvassa tovább ezt az írást, mert nincs értelme. Nem jó vagy rossz, ha valaki így gondolkodik, csupán arról van szó, hogy akkor az alábbiakat szükségszerűen értelmetlen zagyvaságként fogja értékelni.

Még valamit fontos az elején leszögeznünk. Attól még, hogy ez az írás megszületik, fenntartjuk, hogy Rafael Nadal minden idők legnagyobb küzdője, az akaraterő bajnoka, a #sohafelnemadás királya. Ez vitán fölül áll.

A döntő első két szettjében egyértelműen az történt, amit Medvedev akart. A második játszma ugyan mindkettejük javára eldőlhetett volna, a fontos pillanatokban azonban kiderült, hogy az orosz van jobban egyben, és hogy kemény pályán bizony ő már egy másik szint Nadalhoz képest.

A harmadik szettben 3:2 volt Medvedev javára, és 0-40-e volt a spanyol adogatásánál. Eldönthette volna a meccset, kis túlzással megadhatta volna ellenfelének a kegyelemdöfést, és talán, ha akarta volna, még meg is forgathatta volna benne a kést. Ahogy Djokovicot a US Openen, Nadalt is elintézhette volna a döntőben három szettben.

Egy pillanatra az egyik kezével talán már meg is érintette a trófeát, de ahelyett, hogy elkezdte volna egyre közelebb húzni magához, ő azon nyomban mintha lepattant volna róla. Mintha eldobta volna magától a győzelmet.

Egyszerre csak elkezdte meghallani a közönség hangját, amely egyértelműen nem az ő sikerét akarta. Ez még nem is lett volna baj, hisz számtalanszor volt már ilyen helyzetben, és ahogy Djokovic, az ilyen szituációkat ő is jó érzékkel a maga javára szokta tudni fordítani. Általában képes még fürdőzni is abban, ahogy a nézők az ellenfelének drukkoltak.

Ezúttal azonban hagyta, hogy elsodorja őt a közönség energiája, és nem állt ellen neki igazán. Vitázott persze picit a bíróval, de még ezt is csak félgőzzel tette. Egész egyszerűen hagyta, hogy lefegyverezze őt a közönség Nadal iránt érzett szeretete. Hagyta, hogy kivegyék a kezéből azokat a gyilkos ütéseket, melyekkel három szettben földbe döngölhette volna a spanyolt. Helyette érthetetlen megoldásokat választott, és rövidítgetett, mintha muszáj lett volna.

Felült arra a flow-ra, amely akkorra már teljesen átitatta az egész stadiont, és amely egyre erősebben, egyre határozottabban Rafa győzelmét kívánta.

Félreértés ne essék, tudatos szinten Medvedev győzni akart. Nyilván, hisz a felszínen mindenki jót akar magának. Ha úgy általában megkérdezzük az embereket, csupa jót fognak kívánni maguknak, aztán számtalanszor látjuk, ahelyett, hogy valóra váltanák ezt a sok jót, gyakran keresztbe tesznek maguknak.

Valahogy így volt ezzel Medvedev is. Küzdött, nem véletlenül lett szoros a vége, de valószínűleg a lelke mélyén nem akarta ő ezt eléggé. Sőt, mintha egy kicsit ő is szerette volna ezt a történelmet Rafának.

Érdemes visszanézni a meccslabda utáni pillanatokat és az eredményhirdetést. Még csak csalódott sem volt igazán. Nem úgy ült a székben, nem úgy nyilatkozott, mint akit letaglózott, hogy elveszített egy közel öt és fél órás, irgalmatlanul nagy döntőt.

Együtt örült Rafával. Higgyük el, a lelke mélyén ez neki így rendben volt.