Nem az eszedért szeretlek! Kihívás vagy cinkostárs a mesterséges intelligencia a sportújságírásban?

Bízol bennem? Elhiszed, hogy egy teljesen átlagos nő vagyok, aki egy budapesti lakásban, egy békésen szuszogó kutya mellett ülve pötyögi be éppen ezeket a betűket, miközben a ventilátor monoton kattogása adja a ritmust a gondolatoknak, amikhez bántóan sok évnyi olvasásra, több milliárd idegsejt összehangolt munkájára, egy cikkleadási határidőre és persze két bivalyerősre kotyogtatott etióp kávéra volt szükség – csak hogy a főszereplőket nevesítsük.

Hopp, kicsúszott egy gondolatjel. Illetve kötőjel, de a Word automatikusan átjavította, és hát... állítólag a gondolatjeltől már AI-gyanús lesz egy írás, hisz ki használ ilyesmit manapság. Például az, akinek úgy cikáznak a gondolatai, mint egy bespeedezett denevér vacsoraidőben, és egyszerűen szüksége van a csodálatos nyelvi eszköztárunk minden elemére a gondolatjeltől a pontosvesszőn át a ...-ig. Pontpontpont.

Szóval lécci, hidd el, hogy én írom ezeket, a hús, a vér, az agy, a kéz. De mikortól gondolod majd azt, hogy a mesterséges intelligencia hozta össze ezt a cikket? Az átgondolatjelesített kötőjel például már kapásból nem én voltam, és simán lehet, hogy a végén megkérem az AI-t, hogy fussa át a teljes cikket, hagytam-e benne valami gáz typót. Használhat-e egyáltalán egy újságíró mesterséges intelligenciát a munkájában, és ha igen, mi a határ? Ha belepakol valami orbitális blődséget, az AI a hülye vagy én? És a legizgalmasabb kérdés (mármint nyilván számomra), hogy elveszi majd a munkánkat az AI, mint ahogy a lengyel vízvezeték-szerelők elvették a derék britek munkáját? Vagy ne kerteljünk: szükséged van egyáltalán újságírókra?

Őszintén szólva 2026-ban már az is meglep, ha valaki eljutott idáig az olvasásban (köszi!). Nyilván rálátunk a számokra, hogy az emberek átlagosan mennyi időt töltenek egy-egy cikkünkben, de vannak nemzetközi kutatások is a témában, a Pew Research Center például 117 millió mobilos cikkinterakciót vizsgált 30 híroldalon, amiből az jött ki, hogy

Egy perc alatt pont meg lehet tudni, hogy kivel, mikor, hol és mi történt. Két percben már megkapod, hogy miért érdekes ez, a négy és fél percnél pedig már valószínűleg belekerül az is, hogy van kutyám, szoktam olvasni és szeretem a kávét.

De hogy jön ide az AI? Az a helyzet, hogy az ilyen egyperceseknél valószínűleg semmi szükséged sincs rám: érdekel, hogy eligazolt-e Julián Álvarez végül az Atlético Madridtól? (Mert hogy ez izgalmas ügy volt, itt egy négy és fél perces cikk a témában az ínyenceknek). Rákeresel, már a Google kidobja, hogy nem, de még az AI is válaszol, egy perc se kell se neki megmondani, se neked elolvasni:

Julián Álvarez → maradt Atlético Madrid

❌ Barcelona → nem jött össze

❌ Arsenal → nem jött össze

🔄 januárban újra felmerülhet a távozása.

De ez vajon így is van? Honnan vette a válaszát az AI? Ha felmész a csapat honlapjára, egy árva szó sincs róla, de elfogadjuk a tényt, mert nem volt semmi bejelentés sem a Barçától, sem az Arsenaltól; felbukkantak fotók, ahogy a srác újra a csapattal edzett, stb.

Mi van akkor, ha az AI talál egy szerinte megbízható(nak tűnő) forrást, amit valahol egy újságíró összerakott szintén az AI-jal, de konkrétan nem igaz, csak nagyon annak tűnik és a keresés előre hozza a találatot, mert annyian megnyitották? Neked az AI már úgy fogja tálalni, mint a valóságot, a lavina pedig elindul: elkezd terjedni ez az AI-valóság, a végén pedig majd még magyarázkodhatnak a főszereplők is. Ez már nem oké, igaz?

Szerencsére ezt is kutatják már, egy idei, 60 résztvevővel, 23 különböző AI-használati eseten keresztül vizsgált tanulmányban (Thomson et al., 2026), foglalkoztak azzal, hogyan fogadja el a közönség az AI újságírásban való alkalmazását.

Ebből a kutatásból persze nagy megfejtések nem derültek ki, egy-két minta azért kirajzolódott: az emberek általában elfogadóbbak voltak, ha az AI használatát egyértelműen jelezték, ha emberi ellenőrzés is része volt a folyamatnak, ha az AI alkalmazása nem rontotta a bemutatott információ pontosságát, ha a technológia inkább kiegészítette, mintsem kiváltotta az emberi munkát, illetve ha az AI használata során tiszteletben tartották az egyének és szervezetek adatainak védelmét.

Az emberek a kutatás alapján azonban akkor váltak elutasítóvá az AI újságírói használatával szemben, amikor a technológia már nem pusztán segítette a tartalom elkészítését, hanem megváltoztatta vagy újraalkotta a valóság ábrázolását.

Különösen erős volt az ellenállás a fotórealisztikus, manipulált képekkel és videókkal kapcsolatban, főleg amikor azok valós személyeket vagy kortárs eseményeket ábrázoltak, mivel ezek félrevezethetik a közönséget és sérthetik a tartalom hitelességét. Ezzel szemben a történelmi rekonstrukciók vagy egyértelműen illusztrációként értelmezhető, nem fotórealisztikus tartalmak elfogadhatóbbak voltak. Az elutasítás mögött emellett az adatvédelmi és szerzői jogi aggályok, valamint az emberi munka kiváltásától való félelem is megjelent.

Az AI előtti időkben, vagy igazából az internet előtti időkben, ha valamiről tudni akartál, a médiára hagyatkoztál, elolvashattad, megnézhetted a tv-ben, meghallgathattad a rádióban, egyszerűen szükséged volt egy közvetítőre, aki átadja neked az információt. Most már nincs rá szükséged, mert minden információt megtalálsz magad is, nem kell végignézned a teljes híradót, vagy átlapoznod az újságot, hogy megtudd, mikor vette át Enric Más a piros trikót a Vueltán, és miért nem vette fel azt egyből, mert ott van kéznél. Minimális erőfeszítéssel utasíthatod a kis zsebcsicskát, hogy mondja meg. Megmondja.

💥 Pogačar kiesett → 🏆 Coquard nyert → 🔴 Másé lett a piros trikó.

Szuper. Most itt gyorsan lecsaphatnám a cikk végét, hogy oké, nincs újságírókra már szükség, publish, enter, viszlát, valaki majd kapcsolja le a villanyt.

(...)

De itt vagy még most is. Miért?

Talán érdekelt, hogy hova fut ki ez az egész. Talán bízol bennem annyira, hogy érdemes eljutni a cikk végéig. Talán épp tök jól esik, hogy egy valódi ember által összerakott gondolatmenetet olvasol. Nem tudom.

Találtam egy olyan vitaindítót, hogy:

Azt hiszem, a bizalom az.

Nem egy nagy vallomás lesz ez, de én is fordítottam már cikket úgy, hogy megkérdeztem azt AI-t, hogy tényleg úgy van-e valami, ahogy én értelmeztem; és legnagyobb bánatomra egy csomó olyan nyelv van, amin nem beszélek, mégis isssssssszonyatosan nagy szükségem volt rá, hogy megtudjam, mi hangzott el eredetileg, az AI pedig segített.

Megtehettem volna, hogy akkor nem írom meg, mit mondott Kaori Sakamoto a visszavonulásakor, mert japánul pont nem tudok, vagy csak megvárom, amíg valaki, aki tud, lefordítja egy általam is ismert nyelvre... de én szerettem volna az lenni, aki eléd teszi Sakamoto gondolatait. Mert szerintem fontos volt, jó érzés volt olvasni, és ha így van, miért tartanám meg magamnak?

Nem fogsz japán híroldalakon kutakodni, ha nem érdekel egyébként a műkorcsolya; nem fogod nézegetni az Atlético Madrid edzésfotóit, ha még csak nem is hallottál Julián Álvarezről, és Enric Más piros trikóval fotózkodós képe után sem fogod olvasgatni a reakciókat, nem fogod bújni a büntetésekről szóló közleményt, mert ki a fenének van ideje ilyesmire.

Mégis vannak fontos történetek a világban, amikbe jó belefutni, és ha bízol bennem – bízol bennünk –, mi segítünk neked rábukkanni ezekre a kincsekre.

Persze, ezzel a felelősségünk is nagyobb lesz, nekünk kell átvenni a tűzfal-szerepet, hogy ne zúduljon kontrollálatlanul az AI-valóság az arcodba; nekünk kell csekkolni az infókat kétszer is, hogy ne fuss bele akkora baromságokba, mint a Tom Hardyra kigyúrt Arda Güler-fotók meg a barátaik.

Fontos leszögezni, hogy egyébként semmi problémám sincs a mesterséges intelligenciával, sőt, időről-időre elszomorodom, hogy csak ilyen későn érkezett meg a mindennapjaimba. Nem valami jó érzés belegondolni, mennyi időm ment el olyan dolgok keresgélésére, amiket most nettó 30 másodperc alatt megkapok konyhakészen, mi mindenre lehetett volna használni azt a rengeteg időt?!

Eszembe jutott például, amikor edzőtáborban voltunk valahol a világ végén, épp amikor a Tour de France ment (még a dinoszauruszok idejében). Talán mobilunk már volt, de a mobilnet annyiba fájt volna, hogy még most is szobafogságban ülnék, ha nekiállok netezgetni, de hát tudnom KELLETT, hogy ki nyerte az egyik fontos hegyi szakaszt. Az edzőnk elment a boltba, megkértem, hogy lesse már meg a sportújságban, mi történt. Visszaért, elmondta a nevet, és ennyi. (1 perc.)

Várnom kellett még vagy három napot, amíg hazaérek és visszanézhetem a szakaszt, amit Anyu szorgosan felvett nekem VHS-re. Tudtam, ki nyert, de tudnom kellett azt is, hogyan. (2 perc.)

Aztán pedig jól átbeszéltük az eurosportos/indexes fórumon, hogy mit nem szúrtam ki, másnak mi volt a legérdekesebb részlet, mi jön ezután, kit kell utálni és a többi. (4,5 perc.)

Jöjjön hát a verdikt: szerintem 2026-ban nem versenyeznünk kell a mesterséges intelligenciával – sem a sebességével, sem az információ mennyiségével –, hanem valamilyen olyan közeget kell teremtenünk, ahova jó elmenni, mert van valaki, aki felelősséget vállal a tartalomért; van valaki, aki úgy ítélte meg, hogy egy téma megérdemli az idődet; vagy csak van valaki, akiben bízni lehet.

Bízol bennem?

Ó, ez pedig itt Enric Más, ahogy átveszi a piros trikót, én rajzoltam, azért olyan kis bénácska, de a fizikai kezeimmel csináltam, amikkel megsimogattam a kutyát és bepötyögtem ezt a cikket.