Edzőlegendák, embermentők, a haláltábor bokszbajnoka: a holokauszt áldozataira emlékezünk

Weisz Árpád a Törekvésben kezdte pályafutását, amit az I. világháború hosszú időre félbeszakított. 1915-ben vonult be, majd a kiképzése után az olasz hadszíntérre került, ahol az Isonzó környéki csatákban hadifogságba került. Végül 4 évet töltött Szicíliában, hadifogolytáborban. Erről az időszakról sokat nem tudni, de az biztos, hogy 1919-es hazatérésekor már szinte tökéletesen beszélt olaszul.

Korábbi csapatába tért vissza, ahonnan aztán a válogatottba is bekerült. A párizsi olimpiai keretben is számítottak rá, de pályára ott nem léphetett. Egy rövid brünni kitérő után Olaszország felé vette az irányt. Hivatalosan az Internél mutatkozhatott be az 1925/26-os szezonban, de egy sérülés után hamar vissza kellett vonulnia.

Első edzői munkáját az Alessandria csapatánál vállalta, de aztán hamar ismét az Interhez került. Első itt töltött edzői időszakában egy 5. és egy 7. helyet ért el. 1928-ban egy rövid időre hazatért, a szombathelyi Sabaria csapatát vezette. Ugyan itt mindössze fél évet töltött, de itt ismerte meg későbbi feleségét, Rechnitzer Ilonát, akivel 1929 szeptemberében házasodtak össze.

Ekkor Weisz már ismét Milánóban dolgozott, de sokminden megváltozott az életükben. Olaszországban a fasizmus erősödésével kényszerből olaszosítani kellett a neveket. Weisz így hivatalosan is Veisz lett, az Inter pedig Ambrosiana.

1930-ban történelmi sikert ért el a csapat, az újrareformált, egycsoportos olasz bajnokság első győztese lett. A legjobbjuk egy mindössze 20 éves csatárzseni, bizonyos Giuseppe Meazza volt. Ugyanebben az évben futballelméleti könyvet jelentetett meg, ráadásul megszületett fia, Roberto is.

Az elsők közé tartozott, aki személyesen is rajta tartotta a szemét az ifjúsági csapatokon, komolyan követte a játékosai étkezési szokásait, valamint ő vezette be Olaszországban először – az ekkor az Arsenalnál már hódító – WM-rendszert is.

Egy nehéz gazdasági helyzetben – miután csak ötödikek lettek a bajnokságban – Weisz szerződését nem hosszabbították meg, így Bariba távozott. Itt csak egy szezont töltött, az Internél történt elnökválasztást követően ismét visszahívták Milánóba.

A második korszakában két 2. hely jutott neki, illetve egy Közép Európai Kupa-döntő, ahol az Austria Wien ellen kaptak ki.

Egy rövid novarai kitérő után a Bologna kispadját kapta meg. 1935-ben ez nem volt hálás feladat, a klub komoly válságot élt át. Ekkor a Juventus volt a bajnokság domináns csapata, de Weisz érkezésével a nagy sorozata megszakadt. 1936 tavaszán Weisz lett az első olyan edző, aki két olasz csapattal is bajnokságot tudott nyerni. Egy évvel később a címvédés is sikerült, 1937-ben pedig rangos nemzetközi tornát nyertek Páriszban, miután a döntőben 4-1-re megverték a Chelsea-t.

Ekkor Árpád még abban bízott, hogy kapcsolatainak hála Párizsban munkát kaphat, de nem járt sikerrel. Végül a mentőövet a holland Dordrecht dobott neki, legalábbis ekkor még úgy tűnhetett.

A holland kisváros amatőr csapata már korábban is dolgozott külföldi edzőkkel, az egyik leghíresebb közülük Jimmy Hogan volt, aki az I. világháború alatt a legendás MTK sikercsapatot vezette. Weisz ugyan rendkívül szigorú volt a játékosaival, de hamar kivívta a tiszteletüket.

A családnak ideje sem volt, hogy beilleszkedjen, hiszen 1940 májusában Németország mindössze 4 nap alatt lerohanta az országot. A zsidók megkülönböztetése rögtön elkezdődött, szeptembertől Weisz már nem vezethette a csapatot, a gyerekek pedig nem járhattak iskolába.

A családról fennmaradt utolsó írásos emlék, az ekkor 11 éves Róbert karácsonyi üdvözlőlapja, amit egy családi barátnak küldött Bolognába. 1942 nyarán a családot először egy gyűjtőtáborba zárták, majd október 2-án megérkeztek Auschwitzba. A két gyermeket és édesanyjukat már a megérkezés után elgázosították, de Árpádot először kényszermunkára küldték. Sorsáról biztosat nem tudni, de valószínűsíthetően Monowitzban dolgoztatták (Auschwitz III.), ahol még 18 hónapig kitartott. Végül 1944. január 31-én adta fel a szervezete.

Emléke szinte teljesen feledésbe merült, életéről egy Bologna-szurkoló újságíró írt könyvet, amikor a klub 100. évfordulóját ünnepelte 2007-ben. Utána viszont korábbi csapatai sokat tettek azért, hogy ma ismét mindenki ismerje a nevét: emléktornát rendeztek és emléktáblát avattak tiszteletére a San Siróban. Magyarországon szülővárosában, Solton szintén emléktábla őrzi az emlékét, valamint megkapta a város díszpolgári címét is, az Eifel Műhelyház előtt pedig mellszobrot is kapott.

Tóth István a Ferencváros legendája volt, játékosként és edzőként is bajnok lett a Fradival. Még az első világháború előtt csatlakozott hozzájuk, majd a ’20-as évek közepén játékosedzőként volt a csapat tagja, amikor az MTK hegemóniáját megtörve bajnokok lettek. 1926-ban – 197 meccset követően – visszavonult, és már csak edzőként segítette a csapatot.

Igazi újítónak számított, a Fradi első hivatalos edzője volt, itthon elsőként szervezett továbbképzéseket a kollégáinak. Edzésmódszereiben is forradalmian új módszereket használt, edzésnaplót vezetett, valamint minden játékosáról egyéni feljegyzéseket írt, amiben többek között a testsúlyukat és teljesítményüket is pontosan vezette.

Edzőként már az első szezonjában bajnoki címig vezette a Ferencvárost, majd a második idényében a címvédés is sikerült számára. 1929-ben egy barátságos meccsen még a válogatottat is vezette, majd Olaszországba távozott.

Először a Triestina kispadján tűnt fel, majd az ekkoriban Ambrosiana-Inter néven induló milánói csapathoz szerződött. A hatodik hely után hazatért, egy szezonon keresztül az Újpest edzője lett. Sikerült számára az a bravúr, hogy bajnoki címhez segítette a Ferencváros és Újpest csapatát is.

A következő idényben mégsem maradt, hanem visszatért a Salernitanához. Itt eddigi legjobb szereplésére – 6. hely a bajnokságban – vezette a csapatot, de az egészsége megromlott, így Budapesten kezeltette magát. Végül emiatt és feltételezhetően az erősödő fasizmus elleni ellenszenve miatt 1936-ban hazatért Magyarországra.

Játékosként nem tudott hasonló sikereket elérni, mint Tóth Potya. Ugyan intelligens játékos volt, aki gyakorlatilag bármelyik poszton tudott játszani a mezőnyben, de lassúsága annyira kirívó volt, hogy a Lajhár becenevet is megkapta. A Fradiban túl sokszor nem is fért be a kezdőcsapatba, így 1925-ben Olaszországba, a Speziához szerződött. Utána évekig alsóbb osztályokban vezetett csapatokat, többször is megélte a feljutást és a kiesést is.

Az első osztályban végül a Lazio kispadján ülhetett először, ahol az első évében rögtön a 4. helyen zárt. A következő idény viszont már nem sikerült ennyire jól a számára, így mindössze 6 mérkőzés után felmentették a munka alól. Utána csak a Serie C-ben dolgozhatott, de 1942-ben ismét visszatért a fővárosba, de ezúttal a Róma kispadjára. Itt egy gyors ellentámadásokra alapuló stílust próbált meghonosítani, de ez egyáltalán nem illett a csapat akkori játékosaihoz. Az eredmények középszerűek maradtak, a csapat csak a tabella alsó felében végzett.

1943-ban óriási változás állt be az olasz hadszíntéren is. Az Olasz Királyság megpróbált kilépni a háborúból, ami után szeptemberben a német hadsereg megszállta Rómát is. Ezek után már Kertész is úgy érezte, hogy ideje hazatérni.

Az 1943/44-es szezonban az Újpest vezetőedzője lett, hazatérése után pedig régi jó barátjával, Tóth Potyával lakott együtt, a ferencvárosi legenda Telepes utcai lakásában.

Az ő kapcsolatuk jóval több volt, mint barátság, hiszen ekkor már a magyarországi ellenállást szervezték több sporttársuk segítségével. A Dallam fedőnevű szervezetben nagyjából 20-an dolgoztak, leginkább a fociban szerzett kapcsolataikat használták ki.

Tóth Potya ekkor még tartalékos tiszt volt a magyar hadseregben, így irodai munkára fogták. Munkahelyéül a Honvédelmi Minisztérium Légügyi Hivatalát jelölték ki, ahol a hivatalos biankó papírokhoz és pecsétekhez is hozzáfért, ami kiváló lehetőséget biztosított számára, hogy ezeket hamis igazolások készítésére használja fel.

A hamisításoknak köszönhetően Tóth és Kertész több embert is bújtatott a Telepes utcai házukban, ezzel pedig az életüket is megmentették sokaknak. Elsősorban a katonai szolgálat alól sikerült felmentéseket kreálniuk, de több zsidó honfitársuk is nekik köszönheti az életét. Náluk bujkált többek között Gobbi Hilda és Latabár Kálmán is. Bár a csoport működéséről keveset tudni, de az biztos, hogy 1944 év végén a vezetőjük hanyagsága miatt lebuktak.

Kertész december 6-án még megtartotta az utolsó edzését Újpesten, majd – a közvélemény számára – nyomtalanul eltűnt. Este a nyilasok letartóztatták, csakúgy, mint Tóth Potyát. Először egy Fő utcai börtönbe vitték őket, ahol kínzásokkal próbálták meg őket vallatni.

Egy cellatársuk utólagos beszámolójából tudhatjuk, hogy egymás melletti cellákba kerültek, amikor pedig az őrök hallótávolságon kívül voltak, szökésükről beszélgettek. Ebből az elbeszélésből tudhatjuk azt is, hogy az ellenállók legfontosabb célja az volt, hogy a budapesti hidakat megóvják a németek pusztításától.

Januárban a szovjetek már Budapesten belül jártak, így többször is költöztetni kellett a foglyokat. Végül az utolsó börtönük a Gestapo várbeli főhadiszállása volt, az Országház utcában. A német megszállók ekkor már az utolsó napjaikat élték az ostromgyűrűben, a kitörésre készülve pedig a börtönök lakóit is kivégezték. Tóth Potyával és Kertész Gézával február 6-án végeztek, mindössze 1 héttel a kitörés előtt.

A háború után mindkettőjüket személyes tárgyaik alapján tudták azonosítani a családtagok, így 1946-ban megkaphatták a méltó búcsút. Habár Tóth poszthumusz kitüntetést is kapott Tildy Zoltán köztársasági elnöktől, mégis feledésbe merült a neve a kommunista időszak alatt. Az akkori vezetés számára nem lehetett példakép egy hazafias antifasiszta ellenálló.

A méltó emlékezésre végül csak a 21. században került sor, a családi ereklyék a Fradi múzeumához kerültek, Tóth Zugló díszpolgára lett, Telepes utcai háza elé pedig botlatókövet helyeztek el.

Kertész Géza emlékét a mai napig is inkább Olaszországban becsülik meg. 2011-ben Cataniában utcát neveztek el róla, a klub korábbi stadionjának helyén pedig emléktornát rendeztek.

Talán kevesen gondolhatják, hogy pont egy olyan városban volt a Harmadik Birodalom egyik legerősebb zsidó klubja, ahol először erősödött meg Adolf Hitler és a nácizmus ideológiája. Pedig a Bayern München a második világháborúig igen komoly szálakkal kötődött a helyi zsidósághoz.

A klubot München bohémnegyedében, Schwabingban alapították, ahol rengeteg volt a művész, köztük természetesen a zsidók nagy számban képviseltették magukat. Az 1900-ban szignált alapító okiraton 17 aláíró is zsidó volt, 1911-től pedig a legendás Kurt Landauer volt az elnök, aki egy helyi gazdag vállalkozó fia volt.

A két világháború közti időszakban a Bayern is kihasználta a Duna-menti iskola által adott rengeteg kiváló edzőt, többek között Dombi (Kohn) Richárdot is szerződtették. A remek magyar edzőt itthon kevesen ismerték, hiszen Bécsben született, játékosként is itt töltötte a pályafutása nagy részét. Edzőként viszont világhírnévre tett szert, irányította a Barcelonát is, majd 1931-ben Landauer hívására Münchenbe érkezett. Közösen igazi modern klubot csináltak a Bayernből; 1932-ben a klub első bajnoki címét ünnepelhette. Dombi viszont a nácik ’33-as hatalomra kerülése után távozott az országból. A világháborút és a holokausztot Rotterdamban élte túl, később a Feyenord edzője lett.

Kurt Landauer sorsa sem alakult könnyen, hiszen először lemondásra kényszerítették, majd a dachaui koncentrációs táborba zárták. Innen végül az első világháborús érdemeire tekintettel 33 nap után elengedték, de az országot el kellett hagynia, így Svájcba távozott. A klubot hiába bélyegezték zsidóklubnak, ennek ellenére nem voltak hajlandóak behódolni a náciknak.

A csapat játékosai ’34-ben verekedésbe keveredtek a helyi barnaingesekkel, majd a ’36-os berlini olimpián a szélső Willy Simetsreiter a hatalom elleni tiltakozásul közös képet készített Jesse Owensszel. A védő Sigmund Haringer éppen csak elkerülte a börtönt, miután egy helyi náci felvonulást gyerekműsornak titulált. A csapatkapitány Conny Heidkamp és felesége még Herman Göring parancsát is megtagadta, ők rejtették el a háború alatt a klub trófeáit, amiket nem voltak hajlandóak beáldozni a hadigazdasági célokra.

A leglátványosabb kiállást viszont egy 1943-ban játszott barátságos meccsen történt. Ekkor a Bayern a svájci válogatott ellen játszott Zürichben, a lelátón pedig ott volt a klub elnöke, Kurt Landauer is. A lefújást követően a csapat játkosai felsorakoztak a pálya szélén és integetve köszöntötték azt az embert, aki a hatalom miatt ugyan nem vezethette a klubját, de ennek ellenére mindenki őt tekintette az első embernek.

Landauer végül a második világháború után hazatérhetett és újra hivatalosan is megválasztották a klub elnökének. 1951-ben zárult le az utolsó elnöki ciklusa, 10 évvel később hunyt el. Érdekes, hogy a 20. század második felében nem igazán volt téma a Bayernnél a klub korábbi időszaka és legendája. Végül csak a 21. században sikerült megfelelően feldolgozni a múltat, az Allianz Arénában méltó emléket állítottak Landauer számára is, a szurkolók pedig többször is őt éltették a nézőtéren.

Nagyon kevesen ismerik Peretz nevét, bár a tunéziai születésű bokszoló volt a kor legfiatalabb pehelysúlyú világbajnoka. Az észak-afrikai országban annak ellenére is nemzeti hős lett, hogy zsidó volt egy olyan helyen, ahol a lakosság 99 százaléka muszlim vallású volt.

Peretz szegény családba született, ráadásul zsidósága miatt nem is csatlakozhatott csak a helyi zsidó sportklubhoz, a Maccabihoz. Bátyja volt az edzője, tehetsége már az első perctől kezdve nyilvánvaló volt. 14 évesen profinak állt, emiatt ragadt rá a ’Young’ becenév.

17 éves korára ő lett Afrika legjobbja, így Franciaországba tette át a székhelyét. 20 éves korára világbajnok lett. 1931-es hazatérését követően százezres tömeg ünnepelte Tuniszban. A szegény fiúból hirtelen nemzetközi sztár lett, de ez sem tudta megmenteni az életét.

1940-ben Párizsban élt, amikor a német hadsereg megszállta a várost. 1942-től a zsidókat a sárga csillag viselésére kötelezték, de Peretz erre nem volt hajlandó.

A hírneve ellenére mégis feljelentették, ami után először egy gyűjtőtáborba került, ahonnan Auschwitzba került. 3 napos út után az első szelekcióban kényszermunkára küldték. A fogolyszáma a 157178-as volt, amit a szokásos módon az alkarjára tetováltak.

Annak ellenére, hogy már 5 éve nem bokszolt, mégis felismerték az őrök, így a helyi SS-személyzet szórakozására bokszmeccseket szerveztek a rabok és néha az őrök között is. Youngot heti kétszer kényszerítették a ringbe, természetesen arról szó sem lehetett, hogy a súlycsoportjának megfelelő ellenfelet kapjon.

Nem csak a fizikumával nyűgözte le rabtársait, hanem bátorságával is. A konyhába osztották be munkára, ahonnan minden nap komoly mennyiségű levest csempészett ki a barátainak, ezzel életeket is megmentve.

A szerencséje viszont az utolsó pillanatokban elhagyta őt. A szovjet hadsereg egyre közelebb került Auschwitzhoz, így a német őrök gyalogmenetben Németország felé vezényelték a rabokat. A gyengék, betegek százával haltak meg út közben, de Peretz halálát nem ez okozta. 3 napi menetelés után, egy átmeneti táborban pihentek egy keveset, amikor rabtársai nem találták. Néhány perc múlva hatalmas vigyorral az arcán megjelent, miután a közelből sikerült ellopnia egy zsák kenyeret. Azonban mielőtt ezt is megoszthatta volna barátaival egy SS-őr észrevette és lelőtte.

A háború után, évekkel később egy rabtársa felkereste Peretz családját Tunéziában és beszámolt a fiatal bokszoló hőstetteiről. Nem csak a ringben bizonyította bátorságát, de a nácikkal szemben, az utolsó pillanatig kitartott, ezzel valószínűleg több ember életét is megmentve.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!