Djokovic, Odermatt, Kipchoge – a kiegyensúlyozottság mint a legnagyobbság kulcsa

Ilyen esetekben a 31 századmásodperc nem megnyugtató, kényelmes előnynek tűnik, mint bármikor máskor, hanem gyakorlatilag megoldhatatlan szituációnak. Hogy mást ne mondjak, nem volt olyan tagja a mezőnynek, akinek Zubcic ezt a három tized másodpercet a pálya feléig ne osztotta volna ki, de sokan már az első ellenőrző pontig kaptak ennyit. Úgy festett tehát, hogy Marco Odermatt ezúttal aligha fog nyerni, be kell érje a második hellyel.

Odermatt azonban azért a világ legjobb síelője pillanatnyilag, mert az ilyen helyzeteket is meg tudja oldani. Tudta, hogy keményen oda kell tennie magát, nem elég egy biztonsági menet, így hát keményen odatette magát, és ha nem is produkált jobb menetet, mint Zubcic, de azért megőrzött az előnyéből majdnem két tizedet.

Te beteg vagy – ezekkel a szavakkal gratulált neki mosolyogva Zubcic, ő is tudta, hogy itt egy nem mindennapi teljesítménynek voltunk szemtanúi. Kranjec, a harmadik helyezett, végül több mint két és negyed másodpercet kapott a svájcitól.

És talán nem is ez volt a legdurvább az egészben, hanem az ahogyan az egész lezajlott: Zubcic menetéről látszott, hogy ha ezt hiba nélkül végigcsinálja, akkor ez élete síelése lesz, gyakorlatilag lerombolta a kapukat, sütött róla, hogy ennél jobban óriás-műlesiklani aligha lehet. Ezzel szemben Odermatt produkált egy menetet, amiben semmi különös nem volt. Nem volt rossz nyilván, nem lehetett belekötni egyáltalán, mert az ő sízésébe nagyon ritkán lehet belekötni, az óriás-műlesiklásaiba pedig végérvényesen nem, de még csak 100%-os sem volt. Szemben Zubcic 130%-ával. Így utólag talán nem túlzás azt sem állítani: megoldotta könnyedén.

Persze Marco Odermatt még nem emlegethető egy lapon a másik kettővel. Bár olimpiai bajnok és kétszeres világbajnok, kétszeres összetett világkupa-győztes, aki tavaly olyan sok pontot gyűjtött, mint a férfiaknál még soha senki, ám attól, hogy ő legyen minden idők legnagyobb síelője – vagy akárcsak férfi síelője – még nagyon messze van. Az, hogy korszakos síelőről beszélünk, az teljesen egyértelmű, de Marcel Hirschernek négyszer ennyi összetett világkupa-győzelme van, Ingemark Stenmarknak pedig több mint háromszor annyi futamgyőzelme.

Mikaela Shiffrinről már nem is beszélve.

Amiről viszont írni szeretnék, az nem az, hogy akkor most ki a legnagyobb síelő, maratonifutó vagy teniszező, hogy akkor nagyobb-e Kipchoge mint Bikila, hogy Djokovic előzi-e Nadalt vagy Federert, hanem a legnagyobbság felé vezető útról. Arról az útról, ami Odermattot, Kipchogét és Djokovicot összeköti.

Eli Kipchoge tíz éve fut maratonit, ezalatt az idő alatt 16 maratonit nyert meg, amellett, hogy nekifutott kétszer a kétórás maratoninak, a Nike és az Ineos projektjein keresztül (2:00:25 Monzában, 1:59:40 Bécsben). A 16 győzelem mellett mindössze háromszor szenvedett vereséget. A 16-3-as győzelem-vereség mutató bármely sportágban egészen elképesztően jónak számítana, ám maratoni futásban egyenesen értelmezhetetlen. Ez a szakág mindig is a kiszámíthatatlanságról szólt, arról, hogy az élet olyan, mint egy doboz bonbon, az ember nem tudhatja, mit vesz belőle. Korábban aki öt versenyből hármat megnyert, ezek közül az egyiken - esetleg kettőn - pedig futott egy kiemelkedő időt, az a Jóistennel került egy szintre.

Kipchoge ezzel szemben megnyerte mindkét olimpiáját, ötös átlaga pedig 2 óra 2 percen belül van, ha a speciális futásokat is beleszámoljuk.

Ha nem, akkor pedig 2:02:09.

Marco Odermatt megnyerte az utolsó hat óriásműlesikló-versenyt, most már 17 győzelemnél jár ebben a szakágban, az utolsó 21 versenyből 15 az övé lett. Ráadásul a 2021/22-es szezon kezdete óta dobogóra állt valamennyi versenyen, ahol elindult. Ugyanezalatt az idő alatt, szuperóriás-műlesiklásban – ahol csak egyetlen futam van, tehát kisebb a javítási lehetőség, és általában sokkal szorosabb a mezőny – behúzott 19 versenyből 14 dobogót és 9 győzelmet.

Ha tovább szélesítjük a sprektumot, és számolunk a harmadik versenyszámmal, a lesiklással is, amiben versenyez, akkor azt mondhatjuk az utolsó 100 (!) versenyéből mindössze kétszer esett ki. Nyilván nagyon érdekes, hogy mindkét kiesés világversenyen történt (2021 vb – óriás, és 2022 olimpia – SG), és akkor amikor még semmiféle globális címe nem volt, de ez most mellékszál. A téma szempontjából sokkal érdekesebb, hogy az elmúlt három évben csak egyetlen világkupa-versenyen nem volt pontszerző – tavaly Kitzbühelben, amikor meghúzta a térdét.

Novak Djokovic pedig még rajtuk is túltesz. 2011 januárja óta 51 Grand Slam-tornát játszottak le, amiből 48-on vett részt. Ebből a 48-ból 23-at megnyert, és további 10 alkalommal pedig döntős volt. Plusz ott van még 5-5 elő- és negyeddöntő, összesen tíz olyan eredmény, melyért halandó teniszezők a fél karjukat odaadnák.

Ráadásul, ha Novak Djokovicról és a kiegyensúlyozottságról beszélünk, akkor az embernek csak másodsorban jut az az eszébe, hogyha van egy torna, ami Nolénak fontos, akkor ő jó eséllyel szállítani is fogja azt az eredményt, amit elvár magától.

Sokkal inkább asszociálunk a játékán belüli kiegyensúlyozottságra. Arra, hogy ő a legritkább esetben hibázik akkor, amikor igazán fontos egy labdamenet, szinte sosem ront akkor, ha a mérkőzés szoros, amikor egy-egy ajándék pontnak komolyabb konzekvenciái lennének.

Ha Djokovic játékának erényeit soroljuk, a stabilitás mindig is ott lesz az élvonalban. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez az a faktor, amelynek segítségével végül Nadal és Federer elé tudott kerülni az örökrangsorban. Persze, a fejét szoktuk még kiemelni, meg a versenyzői adottságait, amikor ilyesmikről gondolkodunk, de úgy hiszem, ez a kettő nem sokat ért volna a már emlegetett kiegyensúlyozottság, stabilitás nélkül.

És ez a megállapítás nem csak Djokovic esetében igaz: úgy fest egyre több sportágban a kiegyensúlyozottság lépett elő döntő faktorrá, amikor a legnagyobbság kerül terítékre.

Korábban a legnagyobbak szinte sportágfüggetlenül ilyen-olyan zsenik voltak, akik többet tudtak a többieknél, nem pedig azok, akik szinte kivétel nélkül mindig szállították a jó eredményt. És ezzel természetesen nem azt akarnám mondani, hogy Djokovicék ne lennének zsenik, hiszen hogyne lennének azok a maguk módján, pusztán csak azt pedzegetem, hogy az ő zsenialitásuk egy másfajta zsenialitás, mint azoké, akiket korábban a legnagyobbnak gondoltuk.

Novak Djokovic nem egy Roger Federer vagy John McEnroe, Eli Kipchoge sem játssza a futást, és Odermatt-szintű sízőt is láttunk már néhányat. Csak ők közelítőleg sem nyertek ennyit. Ám innentől kezdve felmerül a kérdés, hogy miért alakult mindez így, miért lehet mostanság a stabilitás a döntő faktor, szemben a korábbi évekkel?

Nyilván nem arra gondolok, hogy Djokovicnak nem kellett akkora konkurenciával megküzdenie, mint Samprasnak, hanem pont fordítva. Hogy korábban nem volt egyik sportágban sem olyan jelentős a versengés, mint manapság. Hogy egy Stenmark azért nem olyan mezőnyben nyerte a maga 86 világkupa-versenyét, mint amilyen ma odaáll egy-egy alkalommal.

A mezőny sokkal kevésbé volt mély, egy-egy kivételes tehetség már a tehetségének a mindenki számára látható szeletével is a legjobb lehetett. Nem volt szükség arra, amit nem látunk. Nem volt szükség talán annyi befektetett munkára sem, nem volt szüksége jégfürdőre, fizióra, dietetikusra, hiszen nem is nagyon voltak még ilyenek. És persze megfizetni se nagyon tudta volna őket senki sem.

Ha megvolt benned a zseni, ha úgy születtél, hogy tudtál síelni, teniszezni, és csak annyira elhivatott voltál, hogy ne nyeljen el a szórakoztatóipar, akkor sokkra vihetted.

Ám mivel ilyenek nem voltak túl sokan, ezért a verseny általában pár ember között dőlt el. Azért ne feledjük, még a kétezres évek elején is simán voltak síelők, akik hatalmas bulit csaptak verseny után, ami aztán nem ritkán a következő verseny előttig tartott, Stenmarkék idejében pedig még a bátorságsnapsz sem volt ritkaság, mint ahogyan az sem, hogy valaki rágyújtott a rajtnál, miközben várt a sorára.

McEnroe és Wilander sem pont azt az életet élte, mint Djokovicék mostanában. Zenélgettek, még ha nem is azon a színvonalon, mint a világsztárok, ám annak a rocksztár életformának az egyéb sajátosságait azért nem vetették meg. McEnroe zseniális mondásában, úgyis mint: "Hogy mi a különbség a salak és a fű között? Nem tudom, salakot még nem szívtam" – benne van minden, amit a nyolcvanas-kilencvenes évek teniszéről tudnunk kell. Mint ahogyan Agassi könyvében is.

Akkor még ez belefért, 6-7 Grand Slamig így is el lehetett karistolni, ha egyike voltál a kiválasztottaknak. Ma nyilván a százban sem lennél benne, hacsak nem hívnak Nick Kyrgiosnak. De talán az ő példája is jól mutatja, hogy mi és mennyire változott meg.

És ha végiggondoljuk, miként változtak a sílécek, a teniszütők és húrok és legfőképpen a futócipők az elmúlt években, évtizedekben, akkor azt láthatjuk, hogy tényleg szinte minden ebbe a stabilitás irányába mutat.

Utálom ezt mondani, már csak azért is mert tudom vitatni a mondat igazságtartalmát, ha akarom, de azért a carving lécek feltalálásával biztosan könnyebb lett síelni, a teniszütők és húrok fejlődésével könnyebb lett teniszezni, a karbon talpas futócipők feltalálásával pedig könnyebb lett futni. Persze nyerni nem feltétlen lett könnyebb, de jól síelni, teniszezni gyorsabban futni igen.

Nem tudom, hogy azt, amit most Odermatt-tól látunk, meg lehetne csinálni egy több mint 2 méteres dióverővel, amivel régen még a szlalomot és az óriást is síelték, nem tudom, hogy azt, amit Djokovictól látunk, meg lehetne-e csinálni Borgék fa- és alumínium ütőivel, vagy akár csak Sampras Wilson Pro Staffjával. Nem tudom, ilyen mérleg, mint Kipchogéé létezhetne-e húsz évvel ezelőtti futócipőben.

Illetve nem is gyanítom, egészen biztos vagyok benne, hogy nem. És ezekkel a mondatokkal nem Djokovicék érdemeit szeretném kisebbíteni, hanem pusztán annyit állapítok meg, hogy ezek az eszközök alkalmasak arra, hogy ilyen szintű teljesítményt nyújtson vele valaki, hogy ennyire kiegyensúlyozott legyen, míg a korábbiak nem voltak azok. Jelenleg minden abba az irányban mutat, hogy akkor lehetsz a legnagyobb, ha hiba nélkül – vagy hát inkább a létezű legkevesebb hibával – szállítod az eredményeket.

A kérdés pillanatnyilag az, hogy hogyan tovább. Lesznek-e olyanok, akik majd még kevesebb hibával művelik ugyanezeket a dolgokat, akik 16 maratoniból nem 13-at nyernek, hanem 15-öt, aki 48 Grand Slamből nem 23-at húznak be, hanem 30-at, vagy inkább fordul a trend, és elindulunk egy másik irányba?

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok