Fel sem tudta fogni, mi történt: lemondott az olimpiáról, mégis utazhatott a magyar versenyző

Már elkezdtem felfogni, hogy ez tényleg megtörtént. Az elején nagyon nehéz volt, mert igazából már megbékéltem azzal, hogy nem jutottam ki, úgyhogy nagy változásként éltem meg. Az idei szezonban sokkal több magabiztosságot szereztem, ezáltal úgy voltam vele, hogy ha nem is jutnék ki az olimpiára, akkor ez a magabiztosság még egy löketet ad abban, hogy négy év múlva újra próbálkozzak. Miután nem jött össze a kvalifikáció, kicsit megborult bennem a dolog, és haza is mentem az utolsó világkupánk után egy kis pihenőt tartani. Újragondoltam a dolgokat, hogy visszaszerezzem az önbizalmamat, és hogy tiszta fejjel álljak neki a következő versenyeknek. Felkészültem arra is, hogy ha esetleg jön az opció, hogy az olimpián is részt vegyek, akkor sokkal nyugodtabban álljak majd oda. Ez sikerült is, mert nem volt annyi időm gondolkozni, annyira gyorsan történtek a dolgok.

Snowboardcrossban az olimpia előtti másfél év a kvalifikációs időszak. A világkupákon szerzett eredményeid alapján kapsz pontokat, amiket egy ranglistába tesznek, és ezen a ranglistán egészen az utolsó versenyig benne voltam a 32-es mezőnyben. Azon a versenyen viszont ketten visszajöttek a mezőnybe, és ők sajnos bekerültek elém. Így, hogy az időjárás miatt nagyon sok versenyt töröltek a szezonban és a kvalifikációs időszakban, muszáj volt mindenhol ott lenni, én pedig tavaly januárban kihagytam egy világkupát Kínában, mert nem éreztem azt, hogy fejben készen állok rá. Azon a versenyen nagyon sokan szereztek sokkal több pontot, és emiatt is csúsztam vissza.

Minden nagyon gyorsan történt – onnantól kezdve, hogy megtudtam, hogy mehetek, az olimpiáról való hazaérkezésemig gyakorlatilag egy hét telt el. Mindenki más ott volt a nyitóceremónián, volt, aki a záróceremónián is, én egy hét alatt letudtam az egészet. Ausztriában voltam versenyezni, amikor megtudtam, hogy valaki lesérült és megkaphatom a helyét – egyik pillanatról a másikra jött, hogy jó, akkor összepakolok, másnap reggel már Innsbruckban szedtem össze a dolgokat, hogy vasárnap ott legyünk a helyszínen, mert az időjárás miatt nem voltak benne biztosak, hogy mikor tudják megtartani az első edzést. Másnap reggel már a rajtban kellett állnom, úgyhogy felfogni sem volt nagyon időm, hogy mi is történik, és hogy az olimpián kell részt vennem. Az első edzésnapunktól a versenyig volt egy-két nap pihenés is – nem igazán pihenés, inkább arra, hogy felkutassam, mi minden van az olimpián, hogy hogyan történik minden –, és sok versenyt is meg tudtam nézni. Aztán a versenyen egy nap alatt letudtak mindent: reggel volt a kvalifikáció, délután a verseny, és ezzel vége is volt az olimpiánknak.

Igen, bár elég későn értem oda, így már nem minden országnak volt, de azért ötvenet sikerült szereznem.

Nem nagyon volt időm felfogni. Amikor a kvalifikációs futamaim után interjút kellett adnom a célban, akkor esett le, hogy te jó ég, ez egy teljesen más légkör, mint egy világkupa. Az olimpiai faluban nagyon jó érzés volt járkálni, olimpiai bajnokokkal vacsorázhattál együtt, velük tölthetted az idődet, úgyhogy nagyon nagy élményként marad meg. A pálya amúgy nagyon tetszett – a kisebb lányok közé tartozom súlyban és magasságban is, ezért sajnos nekem nem volt egyszerű a pálya, mert nagyon hosszú és lapos is volt. Úgy érzem, nem is tudtam rendesen megmutatni azt, hogy mire vagyok képes.

A kvalifikációs körömben mentem volna gyorsabb időt – a másodikba belehibáztam, és az számított igazán. Ha az nincs, akkor a köröm alapból jobb lett volna, mert az alján gyorsabb voltam, mint az előzőben. Tudom magamról, hogy többre lettem volna képes, de a versenyzéshez hozzátartozik az, hogy nem lehet mindig minden tökéletes.

A tavalyi szezonban nagyon sokat szenvedtem félelemmel, és sportpszichológussal, valamint a csapatommal nagyon sokat dolgoztunk ezen. Minél többször oda kellett állnom és bebizonyítani magamnak, hogy meg kell csinálnom, és tudom, hogy meg tudom csinálni. Alapból megvolt bennem valamennyire ez a félelem, csak egyre rosszabb lett, egyre nehezebben tudtam kezelni, és ezért is volt a tavalyi szezon talán a legnehezebb számomra. Körülbelül 6 éve versenyzem – az elején, amikor nekiállsz és juniorversenyeken, Európa-kupákon indulsz, a pályák teljesen mások. Egy Európa-kupáról egy világkupára menni nagyon nagy lépés: nemcsak az, hogy a mezőny nehezebb, hanem a pályák is sokkal nehezebbek, sokkal technikásabbak, nagyobb ugratók vannak rajtuk, és szerintem nálam az volt a probléma, hogy ebbe túl hamar csöppentem bele. Ha lett volna legalább egy teljes Európa-kupa-szezonom, ahol inkább csak arra figyelek, hogy mások ellen versenyezzek, akkor az segíthetett volna. Ha mondjuk az Európa-kupa-mezőnyben az első tízben vagy, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy utána a világkupákon is a top versenyzők között leszel. Tehát amint átmész a világkupa-mezőnybe, lépésenként tudsz feljebb kerülni.

Eleinte nem is apukámmal, hanem magyar versenyzőkkel együtt jártunk el junior- és alacsonyabb szintű versenyekre, amiket nagyon élveztem, és miután befejeztem a gimit, magam döntöttem el, hogy mindenképpen szeretném folytatni, és meglátni, hogy a következő olimpiai ciklusban sikerül-e kijutnom vagy sem. Elég hamar meglettek a világkupa-pontjaim, és amikor ezek megvoltak, igazából úgy voltunk vele, hogy ahhoz, hogy rutinosabbá váljak abban, világkupa-pályákon kell versenyeznem, hozzá kell szoknom ezekhez. A csapattársaim is világkupáztak, és egyszerűbb volt velük menni mindenhova.

Apukám az edzőm, aki egy magáncsapatot edz. Többen vagyunk, fiúk, lányok vegyesen, különböző országokból. A mostani szezonban igazából a legtöbben arra készültünk, hogy az olimpiai kvalifikáció sikerüljön – augusztus végén kezdtük a felkészülést, és ilyenkor végig is megy a felkészülés, ha vannak versenyek, ha nincsenek. Mi ugyanúgy ott vagyunk a helyszíneken, ugyanúgy edzünk, és reméljük, hogy megtartják a versenyeket.

Igen, én nagyon szeretem, ez a szenvedélyem, de emellett az utazást is nagyon szeretem. Nagyon örülök annak, hogy valamennyire a világot is láthatom, miközben versenyzünk. Azért annyira nincs időnk, hogyha elutazunk bárhova, várost nézzünk, de attól még új kultúrákat ismerhetünk meg. Egyáltalán nincsen egy adott – mázlim, hogy apukám osztrák, és ilyenkor az edzőtáborok között haza tudok menni hozzájuk, ami egyszerűbbé teszi a dolgokat. Van, amikor tényleg hónapokon keresztül egyik helyről a másikba megyünk, és csak egy bőröndből élünk.

Én igazából csak hobbiként kezdtem el snowboardozni. A szüleim azt hitték, hogy a húgom lesz majd az ügyesebb, de végül én voltam az, aki folytatta a sportot. Nem nagyon próbálkoztam se alpinban, se freestyle-ban, mivel apa snowboardcross-edző, és Magyarországról többen is snowboardcrossban versenyeztek. Nagyon megtetszett, emiatt lett ez.

Nem vagyunk sokan, főleg a lányok, és mindenki mindenkivel jóban van. Ha a rajtban bármilyen félelmed vagy problémád van, bárkihez odamehetsz, segítenek és átbeszélik veled, tehát nagyon befogadó mindenki. Az, hogy az olimpián például az ebédlőben ott volt velünk Eileen Gu, nagyon különleges érzés volt. Mindenki mindenkivel beszélgetett, nem az volt, hogy csak azért, mert valakinek már három olimpiai aranyérme van, nem lehet hozzászólni.

Az olimpia újra nagy cél számomra. Jövőre világbajnokság lesz Ausztriában, szeretnék jól szerepelni, hiszen a családom is ki fog jönni és megnéznek engem. Emellett jelentkeztem az egyetemre, a TF-re, sportszervező szakra, és ha sikerül bejutnom, szeretnék indulni a jövő évi, kínai Universiadén is.