Történelmi évet zárt a World Snooker Tour 147-es breakek tekintetében, soha nem löktek még a játékosok ennyi maximumot

E sorok írója csupán 12 éves volt, amikor először látott 147-es breaket élő adásban, az Eurosport képernyőjén: természetesen ki más, mint Ronnie O'Sullivan követte el, a 2014-es Welsh Open döntőjében Ding Junhui ellen, az utolsó frame-ben. Aki látta azt a meccset, alighanem soha nem fogja elfelejteni: 8-3-as állásnál az akkor világbajnoki címvédő Rakéta olyan könnyedén kezdte el lökni a pirosakat és a feketéket, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az utolsó, balkezes piros örökre a memóriámba égett, és persze Ronnie pimasz mosolya is, miután belökte a rózsaszínt és a bal kezébe vette a dákót, hogy a feketét már azzal oldja meg. Ezek után nem lehetett kérdés, hogy - coming out - kinek fogok meglehetősen elvakult módon szurkolni. (Senkinek sem kívánom, hogy kiskamasz, naiv rajongóként olyan traumát éljen át, mint én a Selby ellen még abban az évben elbukott vb-döntő után.)

Ronnie még abban az évben, a törött bokával végigjátszott és megnyert UK Championshipen is lökött egy maximumot, majd 2018-ban még kettőt, aztán viszont 7 éven keresztül semmi. Még csak nem is igazán próbálkozott a 147-esek gyártásával, valószínűleg azért, mert jelentősen lecsökkent a maximumok díjazása az 1990-es, 2000-es évekhez képest, amikor rendre 100 ezer fontot meghaladó összegeket tehettek zsebre értük a játékosok. Idén viszont megtört a jég, nem is akárhogyan. A Saudi Arabia Snooker Mastersen, a Chris Wakelin elleni elődöntőben két 147-est is összehozott, ez természetesen azelőtt senkinek sem sikerült egy egyszakaszos mérkőzésen. Ugyanazon a meccsen, két szakaszban viszont igen, ezt Jackson Page vitte véghez idén áprilisban, a világbajnokság selejtezői során. Talán már a fentiekből is sejtetődik, hogy 2025 egészen kivételes év volt maximumok szempontjából.

Hosszú évekig ahhoz szokhattunk hozzá, hogy hónapokat kell várnunk két maximum között, és valódi kuriózumnak számított a 147, amit évente csak néhány alkalommal tapasztalhattunk meg. Ebben a szempontból az utóbbi időszak, de elsősorban az idei év radikális változást hozott.

A fenti táblázatból kitűnik, hogy az 1980-as, 90-es években még jóval lassabban haladt a maximumok gyártása: Steve Davis 1982-es első hivatalos 147-ese után - melyért egy Ladát kapott nyereményként - egészen 1988-ig kellett várni, hogy egyazon éven belül két maximum is szülessen, és 1999-ben lett először két számjegyű a maximumok száma. Az idei 25 darab 147 viszont csaknem a duplája a tavalyi, 14-es adatnak, ami egészen meghökkentő növekedés.

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a mezőny színvonalbeli kiegyenlítődése vezet az egyre sűrűbben megeső maximumokhoz: az idei szezonban 14 versenyen 13 különböző tornagyőztest avathattunk, csupán Mark Selby volt képes kétszer is nyerni, Ronnie O'Sullivan és Judd Trump viszont egyszer sem, cserébe Jack Lisowski, Wu Yize és Alfie Burden is megszerezte első pontszerző győzelmét. Nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre leáldozott annak a korszaknak, amikor maroknyi elitjátékos dominálta a legtöbb versenyt, ennyire megjósolhatatlan, viszont színvonalban ennyire magas még soha nem volt a World Snooker Tour mezőnye. Kérdés, hogy nem vesz-e el a 147-esek izgalomfaktorából, hogy kis túlzással minden versenyen láthatunk egyet, sőt, esetenként többet is. Persze akinek egy 147 már nem repíti elég magasra a pulzusát, annak ott van a szaúdi aranygolyós verseny, ahol akár 167 pont is elérhető, ilyen az eddigi három alkalommal még egyszer sem láttunk.

"Hagyományos" maximumok tekintetében természetesen Ronnie O'Sullivan vezeti az örökranglistát, kérdés, hogy a jövőben is elég motivált tud-e maradni, hogy továbbiakkal ajándékozza meg a közönséget. Mindenesetre, ha összejön neki még egy a 2026-os Mastersen (már ha elindul) vagy a világbajnokságon, egymillió angol font ütheti a markát a WST kiemelt versenyeken elérhető bónuszaként. Senki sem fog csodálkozni, ha megtörténik.