„43 kilóra fogytam, két évig nem menstruáltam, de visszajöttem a pokolból”
:focal(133x167:135x165)/origin-imgresizer.eurosport.com/2022/01/06/3281689-67151064-310-310.jpg)
Publikálva 19/01/2022 - 10:33 GMT+1
Eva Ingebrigtsenről már 12 évesen ódákat zengtek Norvégiában, hogy ő az ország legtehetségesebb sífutója. Ez a tény azóta sem változott, hiszen mindössze öt év telt el, de Eva közben megjárta azt a mélységet, ahol ilyen fiatalon csak nagyon kevesen járnak a világon. A talpra álláshoz három dolog kellett: kitartás, kitartás, kitartás.
Eva Ingebrigtsen Fotó: dagbladet.no
Fotó: Eurosport
Ingebrigtsen névvel nem rossz sportolónak lenni, vagy egyáltalán élni Norvégiában.
Pláne nem egy olyan korban, aminek az egyik legnagyobb csillaga, Jakob Ingebrigtsen földöntúli futással lett olimpiai bajnok 1500 méteren Tokióban, és a tesói közül Filipnek és Henriknek is van Európa-bajnoki aranya.
Eva Ingebrigtsen nem ennek a családnak a tagja, de legalább akkora tehetségnek tartják őt, mint néhány éve a három atlétát tartották. Már 12 évesen a címlapokra került, a következő Marit Bjørgenként harangozták be (hogy ezek a párhuzamok mennyire szerencsések/szerencsétlenek, azt például ebben a cikkünkben is fejtegettük, és nem is alaptalanul, hiszen sorra nyerte és nyeri óriási fölénnyel a különböző korosztályos versenyeket.
Csakhogy a sikereiről messze híres Norvégiában amennyire jó sífutónak születni (tehetséges sífutónak annál inkább), ugyanannyira rossz is, hiszen sokszor nem a külföldi ellenfelek jelentik a legnagyobb kihívást – már ha eljut odáig az illető, hogy versenyezhessen ellenük, azaz megmutassa magát a nemzeti csapatban. Márpedig a szalagcímek Eva tudatáig is elértek, és olyan nyomást helyeztek rá, amiből csak egy kiutat látott: ha komolyan veszi őket.
Itt kezdődtek a bajok.
„13 éves koromban egy versenyen meghallottam, hogy valamelyik ellenfelemre azt mondják, karcsúbb, mint én.Mindig is nagyon elszánt lány voltam, ezért megfogadtam, hogy akkor leszek jobb sífutó, ha fogyok egy kicsit. Mondjuk egy kilót. Aztán még egyet. De ha egyszer elkezded, nem mered abbahagyni. Szigorú szabályokat alkottam. Eljutottam odáig, hogy amikor a barátaimmal voltam, csak azon gondolkoztam, mikor, mit és mennyit ehetek legközelebb. Minden energiámat annak szenteltem, hogy boldoggá tegyem magam, miközben a félelmem egyre csak nőtt.”
Az anorexia jeleit az edzőjeként is dolgozó édesapja, Ronny fedezte fel rajta. Eva csendesebb, zárkózottabb lett, idegesítette a környezete, elkezdett bő ruhákat hordani és semmit nem evett meg abból, amit korábban igen. A segítség éppen időben érkezett.
„Magas, addig életvidám lányként 43 kilóra fogytam, két évig nem menstruáltam, de visszajöttem a pokolból. Elsírtam magam apa előtt és elmondtam, mi a baj. Elég kemény volt a kompromisszum: addig abba kellett hagynom a sífutást, amíg el nem kezdtem normálisan étkezni. Felkerestünk egy sportorvost és egy táplálkozási szakembert, akik összeállítottak nekem egy étrendet. Nagyon ijesztő volt, amikor még egy szelet kenyeret meg kellett ennem reggelire. Bűntudatom lett, mert megszegtem a szabályt, de ez kellett ahhoz, hogy elinduljak a hosszú úton. A szüleim nagyon sokat segítettek, a nehezebb napokon is megértettek. Nélkülük nem tudtam volna visszatérni önmagamhoz.”
Ronny szerint az anorexia nagyon is jelen van a norvég sífutósportban, csak senki nem mer beszélni róla.
„Az ilyen dolgok tabunak számítanak, pedig ha egy kicsit is nyitottabbak lennénk, óriási változásokat tudnánk elérni. Utánajártam a témának, és sok potenciális válogatott sífutó tűnt el így a süllyesztőben tinédzserkorában. Eva kapcsán felvettük a kapcsolatot a szövetséggel, és szerencsére partnerek abban, hogy elinduljon egy program, ami a kisebb kluboknak is segítséget nyújt.”
Szerencsére Eva nagyon jól reagált a változásra. Hamar felszedett magára tíz kilót, ami a karrierjét tekintve sem hátrány, és a mindennapokban is sokkal boldogabb. A határ pedig túlzás nélkül a csillagos ég – tavaly decemberben például a bruksvallarnai 10 kilométeres klasszikus stílusú FIS-versenyen a mezőny egyik legfiatalabbjaként a szenzációs 10. helyen végzett.
„Felismertem azt, hogy mire van és mire nincs szükségem. A hangulatom és a személyiségem visszatért, és hirtelen az edzések is elkezdtek jobban menni. A legnagyobb célom, hogy a 2025-ös trondheimi világbajnokságon már rajthoz állhassak a norvég válogatott tagjaként, és nyilván azt szeretném, hogy egyszer én legyek a világ legjobbja.”
De ha esetleg ez nem jönne össze neki, akkor sem lesz szomorú.
„Azok, akik a környezetemben tudtak a problémáimról, nagyra értékelték az erőfeszítéseimet és azt is csodálják, hogy nyíltan elő mertem állni a történetemmel. Utólag visszagondolva tényleg ijesztő az egész, de remélem, hogy a példám sokaknak segíteni tud. Boldog vagyok, hogy megcsináltam. Úgy érzem, hogy felnőttem.”
részben via Expressen
Csatlakozz a több mint 3 millió felhasználóhoz az appunkon
Legyenek mindig kéznél a legfrissebb sporthírek, eredmények, élő közvetítések
Letöltés
Scan me
Kapcsolódó témák
Cikk megosztása
Hirdetés
Hirdetés