El lehet-e bírni 17 évesen, hogy az új Michael Phelpsnek hívnak?

A sportvilág tagjai (legyen szó szurkolókról, újságírókról, de kedvezőtlenebb esetekben edzőkről, elnökökről vagy akár versenytársakról) manapság szeretnek túlzó jelzőket aggatni az olyan fiatal tehetségekre, akik tinédzserként feltűnnek egy-egy nagy teljesítménnyel. Ez a nagy teljesítmény jelenthet valóban kiugró helyezést, így világversenyen elért győzelmet vagy érmet, netalántán világcsúcsot, de jelenthet „szimpla” viszonyítási alapot ahhoz az elődhöz, akihez a legkézenfekvőbb hasonlítani az adott időeredményt.

Az úszók esetében különösen fontos és gyakori, hogy először tényleg az időeredményt azonosítják valakiével, és csak ehhez társítják magát a szereplőt. Ennek a következménye, hogy megannyi új Egerszegi Krisztina, Hosszú Katinka, Mark Spitz vagy épp Michael Phelps tűnt fel az utóbbi években és évtizedekben, sőt, a friss jelzőt megkapók még karrierjükben ideák lettek – országúti bringás hasonlattal a 21 éves Remco Evenepoel az „új Eddy Merckxként” robbant be a mezőnybe, manapság pedig bármelyik feltűnően tehetséges belga fiatalt lehet „új Evenepoelnak” hívni.

Hogy kire milyen hatással van a valamilyen szinten kecsegtető, de legtöbbször nyomással és teherrel járó megnevezés, abszolút személyfüggő, és ezért sem létezik vagy létezhet jó válasz arra, hogy 17 évesen el lehet-e bírni, ha valakire a történelem egyik legjobb sportolójának utódjaként, trónörököseként, esetleg túlszárnyalójaként tekintenek. Van, akit rövidtávon feldob a párhuzamosítás, van, akit hosszútávon tönkretesz, és mivel az univerzumunkban még (?) nem nagyon volt példa arra, hogy egy személyből kettő létezzen, az „utódók” ilyenkor közhelyes nyilatkozatokban csak ennyit tudnak mondani: „én saját magam szeretnék lenni”. És talán ez a létező legjobb, leghelytállóbb reakció.

A dél-afrikai Matthew Sates is megkapta néhány hónappal ezelőtt, 17 évesen (azóta már betöltötte a 18-at), hogy ő az új Michael Phelps. Úgy tűnik, ez vagy nem hatotta meg őt eddig, vagy pluszmotivációt adott neki, mindenesetre jó úton halad afelé, hogy Caeleb Dresselhez és Milák Kristófhoz hasonlóan ő is „lerángassa” magáról a 23-szoros olimpiai bajnok amerikaihoz társuló jelzőt.

Sates 2003. július 28-án született – ugyanúgy durbani illetőségű, mint a dél-afrikai úszósport elmúlt tíz évének egyik legmeghatározóbb figurája, Chad le Clos, aki egyebek mellett azzal írta be magát a halhatatlanok közé, hogy 2012-ben, a londoni olimpián legyőzte 200 méter pillangón a verhetetlennek hitt Phelpset. Bátyja, Tim hatására kiskora óta úszónak készült, és olyannyira egyértelmű volt, merre vezet az útja, hogy elmondása szerint az úszáson kívül különösebben sosem érdekelte más.

Nem véletlen tehát, hogy ennyire fiatalon berobbant a mezőnybe, és az sem, hogy a közeljövőben az Egyesült Államokban, a Georgiai Egyetemen tanul és készül majd. Miután sorra felülmúlta a különféle korosztályos rekordokat az utóbbi években, idén jelentkezett be igazán a felnőttek között, méghozzá az elhalasztott tokiói olimpia dél-afrikai kvalifikációs versenyein.

Május végén meglepetésre 1:57-es időt (1:57,60) úszott 200 méter vegyesen, ami másfél másodperccel jobb volt addigi saját rekordjánál, majd 100 pillangón 51,83-at repesztett, így két A-szintes eredménnyel megváltotta a repülőjegyét Japánba. Ekkor kezdték őt Phelpshez hasonlítani, a 17-18 évesek között ugyanis vegyesen és pillangón, sőt, 100 gyorson is megközelítette az amerikai 18 éves korban elért eredményeit – azaz Satesnek van még egy éve, hogy néhol túl is szárnyalja Phelpset.

Az igazi áttörés azonban az olimpia után, az utóbbi bő egy hónapban jött, holott Tokióban sem okozott nagy csalódást a dél-afrikaiaknak azzal, hogy 200 vegyesen középdöntőt úszhatott. A világkupa-szezonban, rövidpályán páros lábbal rúgta be az ajtót: október elején, Berlinben 200 vegyesen 1:51,45-ös junior-világcsúccsal győzött, amivel olimpiai és világbajnoki érmesek mögött a történelem nyolcadik legjobbja lett ebben a számban, majd 200 gyorson még magasabbra emelte a tétet, hisz az olimpiai bajnok Kyle Chalmerst „duplán” legyőzve (a medencében őt előzte meg, és az ő junior-világrekordját adta át a múltnak), 1:40,65-tel az örökranglista hatodik helyére lépett elő, mindössze bő egy másodpercre Paul Biedermann cápadresszes, 1:39,37-es világcsúcsától.

Egy héttel később, október második hétvégéjén Budapesten villant nagyot, ami a 100 pillangó-100 gyors-200 vegyes-200 gyors négyes mellett talán a legdöbbenetesebb eredményét jelenti, egyben a sokoldalúságát is mutatja: 3:37,92-es junior-világcsúccsal nyert 400 gyorson, többek között a világbajnok Danas Rapsyst megelőzve. Az eredményeinek köszönhetően két állomás után vezeti a világkupát, és néhány nap múlva Dohában is ott lesz, ahol összecsap például a dél-koreai szupertehetséggel, Hwang Sunwoo-val 200 gyorson.

Persze nagy kérdés, meddig tart ki a jó forma, és ennél is fontosabb, mire megy a rövidpályás eredményeivel normálmedencében, egy „más szakágban”, ahol a kevesebb forduló nem feltétlenül kedvezhet neki, de a nevét mindenképp érdemes megjegyezni.

Ha másért nem, legalább azért, mert érkezett egy sokadik „új Michael Phelps” az úszósportba.