"Ez nem a gödör" – a sok veszteség ellenére is a világ élmezőnye mögött van a magyar csapat

Egy dolog hiányzott számunkra az egész olimpiából: a short track istenek szerencsés beavatkozása, ami azért elő-elő szokott fordulni ilyen sok futam tekintetében. Ez most egyszerűen nem mosolygott ránk, amiért nem is kívánok panaszkodni. Igaz, balszerencsések sem voltunk, különösképpen a futamokat tekintve, kivéve egyetlen dolgot, amikor Major Doma elesett a férfi váltóban, de hát a korcsolyázásban az esés sajnos egy olyan panel, ami bármikor bárkivel előfordulhat, az volt az egyetlen. Úgyhogy ez a pohár ennyiben, ebben a mennyiségében hiányos csak számomra, mert úgy gondolom, hogy összességében azokon a helyezéseken sikerült végeznünk, ami szerintem a realitás.

A hölgyek esetében Somodi Maja olimpiai részvétele nem volt kérdés, mert elsősorban a kvalifikációs világkupák eredményessége határozta meg az olimpiai utazó személyét, és ő az eredményeivel kiemelkedett ebből a közegből. A második utazó sokkal nehezebb döntés volt, mert nagyon közel állt egymáshoz két versenyző, Lora és Sziliczei-Német Rebi, és Lora matematikai nézőpontból nézve, az eredményei által nagyon kevéssel Rebi elé került. Ezen kívül még mellette szólt az, hogy az ő sprintképességei jobbak, és tekintettel arra, hogy a mixváltó is kijutott, arra gondoltunk, hogy ő lesz inkább a helyes választás. Visszatekintve sem gondolnám másképpen egyébként ezt, hiszen 1000 méteren sikerült negyeddöntőbe jutni, 1500-on pedig elődöntős volt. Ő talán még kevesebb olyan erős megmérettetésen vett részt, mint Maja, aki ugye tudjuk, hogy 1500 méteren egyéniben is junior világbajnok.

A felnőttmezőny – pestiesen szólva – egy más kávéház, ott az ember visszakerül mindennek a legaljára, akárhol is volt juniorszinten. Ezt még Ádó fogalmazta meg így, hogy onnantól, ahogy kilépsz a juniorkorból, a körmöd szakad le minden egyes centiért, amivel egyre beljebb érsz és adaptálódsz a felnőttmezőnybe. A mostani olimpia a két lánynak nagyon komoly megmérettetés volt, és talán máshogy alakult volna az egész, ha az 500 métert és a mixváltót kicsit később rendezik, hiszen láthattuk, hogyan nyugszanak meg a kezdeti megilletődöttségük után – itt gondolok akár Maja 12. helyére 1500-on. Ebből a szempontból kicsit sajnálom, hogy az első futamok között volt a mix, mert úgy érzem – és a mért adatok is azt mutatták –, hogy a fiúk tudták hozni azt, ami a továbbjutáshoz elegendő lett volna, viszont a lányok elmaradtak tőle, nem is kicsit. Ez nem szemrehányás, ez tény, amiit elsősorban a pszichés megilletődöttségnek tudnék be.

A férfiak esetében nem kellett rögtön, Peti sérülésénél kijelölni az utazó személyét, volt egy kis időnk gondolkozni, ahol négy fiatal neve merülhetett fel. Sok az aspektus, ami determinálhat egy versenyzőt abban, hogy egy váltóban jól tud-e menni. Végül a sebesség volt az irányadó, és a fiatal, rendkívül tehetséges Major Dominik szerepeltetése tűnt logikusnak, hiszen képes világszínvonalú sebességet korcsolyázni egy körön. Úgy gondolom, hogy ez egy jó döntés volt, Domi szépen helytállt. Említettem az esését, de ezért nem jár szemrehányás, nem buta dolog volt, nagy sebességű szituációban történt. Az, hogy az állóképessége jelenleg milyen egy váltóverseny végére, már egy másik kérdés, de ha összevetettük a többi lehetőségünkkel, ez a választás tűnt a leglogikusabbnak, még úgy is, hogy közvetlenül a junior vb-ről, Amerikából jött át az olimpiára.

Amikor megérkezett az olimpiára, rendkívül fókuszált volt, kicsit fáradt, de speciálisan úgy kezeltük a programját, hogy ezzel ne legyen gond. Szépen, fokozatosan állítottuk be a munkába, és úgy gondolom, hogy elég precízen, jól csináltuk meg. Nyilván rendkívül örült a lehetőségnek: aki juniorkorban odakerül egy olimpiára, annak ez egy apokaliptikus lehetőség, úgyhogy így is fogadta, de közben lent járt a talajon. Maximálisan meg vagyok vele elégedve.

Erre a kérdésre egy rövid igen is elég lenne, hiszen tökéletesen összefoglaltad a helyzetet. Ez a váltó a maximumot teljesítette a kijutásával, és ezt úgy kell érteni, hogy az a négy ember volt erre képes elsősorban, aki ezt megcsinálta, Jászapáti Péterrel egyetemben. Jelen pillanatban – pláne a négy évvel ezelőttihez képest – ez egy nagyon fiatal, az útját lépésről lépésre járó csapat, és nagyon komoly eredménye lett a munkának, hogy kijutottak az olimpiára. Nagyon-nagyon örültünk neki, hogy ez a kvalifikáció sikeres volt, és nagyjából ott helyezkedik el a csapat most világszinten, ahol befutott. A realitás az volt, hogy A-döntőben nem nagyon reménykedhettünk, ismerve a világklasszis csapatok tudását, és az egész olimpiát elemezve is egy végső következtetést kell levonnunk, hogy közvetlenül ott vagyunk a világ élmezőnye mögött, miközben rengeteg veszteség ért minket.

Gondolok itt arra is, hogy ha Jászapáti Petrával tudunk kimenni az olimpiára, akkor a női váltó éremért hajt, és Petra egyéniben külön is éremért hajt. Lehet látni, mit jelent egy kiemelkedő klasszis versenyző egy-egy válogatottnak, ott van például a belga csapat, akikkel a B-döntőben együtt mentünk a fiúknál, és a rendkívül erős, nemzetközi szinten is erős fiú megcsinálta úgy a hatodik helyüket, hogy szinte az egész csapatot ő vitte a hátán.

Az, hogy ennyi problémás helyzet után is sikerült ilyen eredményeket így hozni, az semmiképpen nem gödör. Jó volt látni, hogy egy-két versenyzőnk A-döntős állapotban volt. A fiatalság és tapasztalatlanság – amiről nem tehetnek – további komoly futamokat igényel. Ilyen futam volt például Majának mondjuk az 1500-a, vagy Moon Wonjunnak az 1000-e. Ki tudja, mi lett volna 500-on, ha nagy izgalmában nem ugrik ki? Miközben életében – ha belevesszük a gyerekkori teljes versenyzési státuszát is – ez volt az első kiugrása.

Minden tiszteletem és minden elismerésem mellett úgy gondolom, hogy télen továbbra is a korcsolyasport az, ami miatt a sportkedvelő magyar szurkolóknak érdemes bekapcsolniuk a tévét, mert dobogó közeli magyar eredmények születhetnek. Illetve a másik: tetszik vagy nem tetszik, 3000 méter magas hegyeket nem fogunk tudni építeni. Ezt most kicsit bő lére eresztettem, és elmentem más irányba, de a lényeg az, hogy véleményem szerint a magyar korcsolyasport évtizedekre visszamenően bebizonyította már, hogy képes a jég hátán is megélni, és úgy gondolom, hogy erre a jövőben is joggal lehet számítani.

Tankönyvi példája volt az ezzel kapcsolatos pszichológiai elemzéseknek. Amikor először felkapcsolták a villanyt a jégcsarnokban, és össze tudták számolni az ötkarikákat a palánkon vagy a jégen, akkor mindenkin érződött, hol van. Erre mondtam, hogy a hölgyeknél például kifejezetten bénító erejűnek éreztem, és aztán futamról futamra kezdtek rájönni, hogy ez is csak egy jég, mint a többi, és ismerik az ellenfeleiket. Moon a rendkívül jól elkapott 1000 méter után az 1500-at nagyon elrontotta, majd jött az 500, ahol négyes pályáról jött kezdésből egy negyedik idős továbbjutást, úgyhogy fizikailag készen állt bármire. Ezek a versenyzők szeretnének sokat elérni, és egy ilyen helyzetben borzasztó kiélezett a játék. Szeretett volna utolsó lehetőségként bizonyítani, de túlfeszítette ezt a dolgot, és így sikerült. Ez egy teljesen természetes folyamat. Ha valami a legbosszantóbb lehet egy olimpián, talán pont ez: amikor jó állapotban odakerülsz, és a prezentáció előtt lecsavarják – vagy inkább saját magad lecsavarod – a potmétert. Engem is rettenetesen bosszant, el tudom képzelni, őt mennyire…

Természetesen van, de ez a legmagasabb nívót feltételezi. Ha visszaemlékszünk a Liu testvérek futásaira, amikor együtt kerültek be egy döntőre, akkor hihetetlen kottából tudtak játszani. Olyan erőállapot, tapasztalat és taktikai érzék kell, hogy mindig és azonnal le tudd reagálni azt, ami az ellenfeleid válasza. Amikor valaki egyedül volt egy országból, és a Liu testvérek mentek ellene, akkor azt az illetőt általában szőröstül-bőröstül megették. Ez nagyon-nagyon komoly állapotot feltételez. Egyértelmű, hogy a lányok még nincsenek ebben. Némi taktikai utasítás ezzel kapcsolatban elhangzott az elődöntő előtt, de ez kicsit hasonlít arra a székely viccre, hogy mit kell csinálni medvetámadás esetén? Semmit, a medve intéz mindent. Olyan versenyzőkkel voltak egy futamban, hogy nem igazán a mi kezünkben volt a karmesteri pálca.

Szembetűnő volt, hogy a kanadaiak valamit nagyon elrontottak, hiszen nagyon durván dominálták az utolsó két évet, ehhez képest ez a pár érem nekik relatíve semmi. Dandijnou nem nyert érmet egyéniben, miközben korábban leuralta a férfi mezőnyt, nála valami nem sikerült fizikailag vagy kognitív szempontból. Az is meglepő volt, hogy a hollandok ennyire agyonnyerték magukat. Tudtuk, hogy milyen klasszisaik vannak, de hogy ennyire erősen teljesítsenek, azt talán még ők maguk sem gondolták. Nyilván az az eufória, ahogy olimpiát nyersz, semmihez nem hasonlítható – hála Istennek tudom, milyen –, és látható volt, hogy már ők sem nagyon akarták elhinni, amikor az ötödik aranyat húzzák be.

Kínának sikertelen olimpiája lett, ez nem kérdés, a koreaiak pedig erős átlagot hoztak, ami mostanában általában az ő pozíciójuk. Innen pedig jöttek a "csipkedések": a velünk együtt edző belgáknak megvolt a szerencsefaktor a mixváltóban, hoztak egy harmadik helyet a semmiből, Lettországnak egy kiváló srác, Kruzbergs hozott egy bronzérmet, és a végén az amerikaiaknak is csak jött egy bronzérem. Emellett még Arianna Fontana zsenialitását említeném meg – hihetetlen, hogy valakinek nincs a tíz legjobb között a körsebessége, mégis ennyire jelen tud lenni a pályán.