Jó, hogy új sportágak jönnek az olimpiára, de miért pont ezek és miért csak most?

Leginkább azt hiszem, ilyenkor mindenki a gyerekkorát sírja vissza, úgy érzi, minden úgy volna a helyén, ahogy akkor volt.

Pedig, ha valami, akkor ez biztosan nincsen így.

Azt, hogy a sportvilág változik, és egyáltalán, hogy a világ változik, el kell fogadnunk, még ha szeretni nem is kell feltétlen. Nyilván sokaknak szép emlék az ötnapos öttusa, az ötven kilométeres gyaloglás vagy éppen a futóvadlövés, de azt azért nem olyan bonyolult belátni, hogy ezek nem kifejezetten trendi dolgok manapság, és akadnak ma már olyan sportágak, versenyszámok, melyek sokkal népszerűbbek.

Persze, nyilvánvalóan mindig lesznek olyanok, akik úgy látják, hogy nem kell felülni mindenféle divathóbortnak, hogy magasról lehet tenni arra, hogy a mai fiatalok inkább gördeszkáznak vagy éppen falat másznak, az olimpián ezeknek nincsen helye, ott 82 kg-os kötöttfogású birkózásnak kell lennie, mert az már az ókori görögök idejében ott volt.

De azért, ha józanul gondolkodunk, azt be kell látnunk, mégiscsak az volna értelme az egész olimpiásdinak, hogy a mindenkori fiatalság legjava összegyűlik, és megméretteti magát. Megméretteti magát azokban a versenyszámokban, sportágakban, melyekben az adott korban éppen leginkább szokás.

Egyfelől az egyik ilyen keret volna maga a létszámkorlát, hiszen azért a NOB nem véletlenül maximálta az olimpiai indulók létszámát úgy 10-11 000 sportoló környékén. Edzőkkel, vezetőkkel együtt egészen egyszerűen nem férnek el többen, még olyan világvárosokban sem, mint London, Tokió vagy éppen Párizs.

Egy másik ilyen keret azért a hagyománytisztelet volna. Hiszen annak ellenére, hogy manapság alighanem többen padeleznek, mint kötöttfogásúbirkóznak, nem olyan nehéz meglátni azt, hogy a szakágat mi tartja benn az olimpiák műsorán.

És ilyen keret lenne az is, hogy mondjuk olyan sportágak, mint a darts vagy a snooker annak ellenére sem kerülnek fel az olimpia műsorára, hogy alighanem az olimpiai sportágak felénél népszerűbbek és nézettebbek.

Ám ettől még azt hiszem, az az állítás, amit a legelején írtam, igaz. Ennél a programnál, ami most Párizsban volt és ami Los Angelesben lesz, szinte mindenki tudna jobbat, még úgy is, hogy a fent említett keretekre tekintettel van.

Kedvenc példám a squash. Los Angelesben debütál majd, ami teljesen jogos, hiszen a világ egyik legnépszerűbb ütős sportágáról van szó. És a felvétel még akkor is jogos, ha egy nehezen közvetíthető sportágról beszélünk, melynek a televíziós jelenléte nem olyan jelentős. Ám minden csak viszonyítás kérdése. Ha összevetjük ezt a televíziós jelenlétet mondjuk a gyeplabdáéval, akkor azért nem gondolnám, hogy olyan nagy baj lenne vele.

Szóval a squash olimpiai felvétele, különösen, ha figyelembe vesszük, hányan játszák a világon, mindenképpen indokolt. A gond az, hogy már jóval korábban is indokolt lett volna, ám a NOB-nak sikerült addig várni, ameddig fel nem merül a kérdés: miért éppen a squash került be a programba, miért nem a padel?

Évekkel ezelőtt még csak a kérdést se értette volna senki, ám a padel az elmúlt években olyan dinamikusan fejlődött, hogy komoly teret hódított el, nemcsak a squashtól, hanem még a tenisztől is.

Szóval már csak ezért sem éri meg totojázni.

Érdekes, hogy a squash nagyjából egyszerre indult a triatlonnal, sokáig szinte párhuzamosan fejlődtek, rövid idő alatt mindkét sportág hatalmas tömegbázisra tett szert, ám a triatlon már 2000-ben bemutatkozhatott Sydney-ben az olimpián. Ami rendben is volt, a sportágnak egyértelműen ott volt és van a helye, ám itt is van egy kérdés, mely felettébb érdekes, ha az olimpiáról és a triatlonról beszélgetünk. Ez pedig az, hogy milyen távon rendezik meg a versenyeket.

Az olimpiai táv ezekhez képest szinte bohóckodás, olyan, mintha kispályás foci lenne az olimpián rendes foci helyett. Azt még megérti az ember, hogy az Ironman a maga 8-9 órás versenyével talán túl hosszú egy olimpiai versenyszámnak, ám azt, hogy a féltáv miért nem került be még a programba, azt nem könnyű belátni.

Ráadásul a NOB azon törekvése miatt, hogy legyen minél több sportágban vegyesváltó vagy vegyes csapatverseny, a triatlon harmadik aranyérmét Tokió óta vegyesváltóban osztják, amivel nincs is különösebb gond, azon túl, hogy az igazi, klasszikus versenyszámok felvétele még távolabb került.

Némiképp hasonló a kerékpár problémája is, egészen pontosan a mountain bike-é. A szakág ott van az olimpián már 1996 óta, ám az nem igazán tűnt fel senkinek, hogy az elmúlt két évtizedben a downhill nemcsak, hogy felzárkózott a cross-country mellé, hanem talán meg is előzte azt. Nem arra gondolok persze, hogy helyette kellene bekerülnie a programba, de arra talán igen, hogy valamelyik kevésbé ismert pályakerékpáros versenyszámot nyugodtan kiszoríthatná, ha már feltétlen fel kell áldozni valamit. Fel lehet menni a hétvégén a Normafára, vagy csak menni egy kört a Fogaskerekűvel, esetleg ellátogatni Eplénybe, és könnyen beláthatja bárki, hogy a mai fiataloknak van olyan fontos sportág ez, mint mondjuk az íjászat.

Érdekes, hogy minden valószínűség szerint bővül egyébként a kerékpáros program az olimpiákon, mint ahogy ezzel összefüggésben az atlétikai program is, ám ez nem a montit érinti, hanem a cyclo-crosst, amely izgalmasnak izgalmas ugyan, de azért azt hiszem, hogy kevesebben űzik, mint a downhillt.

Előrehaladott tárgyalások zajlanak ugyanis arról, hogy a cyclo-cross és a mezei futás bekerüljön a 2030-as téli olimpia műsorába. Ami egyáltalán nem rossz ötlet, hiszen a téli játékokon nem indulnak annyian, ott bőven van még hely, ám azt a kérdést azért felveti, hogy ha egy atlétikai versenyszámot be akarunk emelni a programba, annak feltétlen a mezei futásnak kellene-e lennie.

Hagyománya egészen biztosan van a szakágnak, ám a Nemzetközi Atlétikai Szövetség minden erőfeszítése ellenére sem tudja visszaszerezni korábbi presztízsét, jelenleg talán ott sem tart a szakág, ahol tartott mondjuk 30 évvel ezelőtt.

Ha arra is figyelnének a döntéshozók, hogy mi az, ami igazán népszerű, akkor sokkal inkább a trail vagy az ultrafutás felé nyitnának. Persze ezek a versenyszámok sem rövidek éppen, ám vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk, hogy ez a két szakág mennyire sokakat érdekel és mekkora tömegbázissal rendelkezik. Kétségtelen, hogy egyik sem egy kifejezetten profi sport pillanatnyilag, az ultrafutás különösen nem az, ám abban azt hiszem biztosak lehetünk, hogy abban a pillanatban, ahogy bekerülnének az olimpiai programba, azzá válnának.

Egészen pontosan azok a futók, akik jelenleg is profik, felvennék ezeket a versenyszámokat is a repertoárjukban.

Ezeket a sportágakat manapság már jóval többen űzik, mint jónéhány klasszikus olimpiai sportágat, ez pedig egy olyan dolog, ami mellett azért nem igazán szerencsés csak úgy elmenni.

Még akkor sem, ha az – mármint a nem tudomásulvétel – némiképp egyszerűbb megoldás is.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!