Négy negyedik hely, mely többet ér egy olimpiai aranynál

Mégis sok magyar ember szemében a párizsi olimpia legnagyobb hősei közé tartoznak.

Már csak azért is, mert ez a tizenkilencezés azért picit ciki.

És nem azért ciki, mert ne lennénk büszkék minden magyar érmesre – sőt résztvevőre –, hanem azért, mert ezt a fajta melldöngetést az átkosban, sőt legyünk egészen konkrétak, a Rákosi-érában tapasztalhattuk utoljára, amikor is a sportnak az volt a szerepe, hogy megmutassa a kommunista világrend felsőbbrendűségét a haldokló nyugattal szemben.

Ne tévedjünk: ilyen Közép-Európa térképet minden szomszédunk tudna rajzolni bármikor.

A szerbek például ráírhatnák, hogy hány Grand Slam-győzelmet szereztek az elmúlt húsz évben (25), a csehek feltüntethetnék, hogy hány teniszezőnőjük lett wimbledoni bajnok csak az elmúlt évtizedben (3, ha csak a szinglit számoljuk), az osztrákok rajzolnának egy hasonlót minden téli olimpia után, a szlovákok felírhatnák, hogy hány világbajnoki címet szereztek országúti kerékpárban (3), a horvátok pedig, hogy hány foci vb-n voltak ott legalább a négy között az utóbbi időben.

De írhatnák azt is, hogy hány teniszezőjük nyert Grand Slamet, ha éppen eggyel nagyobb számot szeretnének. Akkor, amikor a szerbek és a szlovénok éppen azon vitatkoznak, hogy kié a világ legjobb kosárlabdázója, nem biztos, hogy elegáns ezzel a tizenkilences számmal exponálni magunkat.

És még egyszer mondom: nem azért, mert ne lennénk büszkék. Hanem azért, mert a sport nem erről, nem a melldöngetésről szól. Esetleg, talán ha a profi boksz, de ott is inkább a színház része mindez.

Nagy szája többnyire a gyengéknek van, az igazán jók helyett a tetteik beszélnek. Gondoljunk bele, hogy Benedek Tibor vajon rajzolt volna-e ilyen térképet? Írt volna-e olyat, hogy „erődemonstráció Párizsban”?

Abban talán megállapodhatunk, hogy ez a fajta mentalitás a régiónkban talán a szerbekhez áll a legközelebb, és azt sem vitatja szerintem senki, hogy Novak Djokovicot oly sok minden más mellett a nemzeti büszkeség is hajtja, ám azt még a legvérmesebb Federer/Nadal-fanok sem állítják soha, hogy a meccs végeztével a szerb ne lenne kulturált, európai, a szó klasszikus értelmében vett sportember.

Légy szerény fiam, mint a képességeid - szokta mondani Szántó Öcsi bácsi, és ez a mondás itt most nem a sportolókra, az olimpikonokra érvényes – hiszen nekik egyfelől a képességeik sem azok, másfelől pedig szerénynek is szerények – hanem a melldöngetőkre.

Még akkor is, ha ennek a tizenkilencezésnek egyetlen – és nem is elhanyagolható fontosságú – haszna azért akad: végre elkezdtünk érmekben számolni aranyak helyett. Hirtelen fontos lett az ezüst és a bronz is. Az, amit eddig szégyenletes kudarcként éltünk meg, immáron végre siker, ezen az úton elindulva pedig talán végre tudunk örülni a címben már említett négy – egészen különleges – negyedik helynek is.

Vas Blanka és Valter Attila az országúti kerékpárosok mezőnyversenyében lett negyedik, Németh Nándi 100 méteres gyorsúszásban, Vadnai Jonatán pedig vitorlázásban, az egyetlen olyan férfi hajóosztályban, amiben egy ember ült a hajóban. Talán nem kell ecsetelni, hogy a világban hányan kerékpároznak országúton, hányan hajóznak tengeren és hányan tudnak leúszni 100 métert gyorsúszásban.

Világlátás kérdése persze, hogy a magyar sport hagyományai miatt mi valahogy mindig azokban a sportágakban, azokban a versenyszámokban voltunk jók, ahol picit kisebb a konkurencia, vagy fordítva, ezekben a sportágakban, ezekben a versenyszámokban voltunk jók, és később ezek lettek a magyar sport hagyományai, de szerintem ez ma már mindegy.

A lényeg, hogy mi mindig kajakoztunk, vízilabdáztunk, kalapácsot vetettünk és nem futottunk, ha pedig úszásról volt szó, a mi távunk mindig a 400 vegyes volt, sosem a 100 gyors. Nem volt ezzel gond, nem hinném, hogy Darnyi Tamás aranyérmei miatt szégyenkeznünk kellene, vagy restellnünk kéne a póló vagy a kalapácsvető aranyakat, pusztán csak azért az elmúlt 50-60 évben az embernek többnyire volt egy olyan érzése, hogy a nagyok játékából mi valahogy kimaradunk.

Persze jó érzés volt az éremtáblára pillantani, de titkon azért tudtuk, hogy a 100 gyors vagy a 100 méteres síkfutás bronzérme azért aligha egyenértékű egy kötöttfogású birkózó bronzzal, mondjuk 82 kg-ból.

Ennek lett most vége, és szerintem ez a legnagyobb dolog, amit Párizsban elértünk. Nem a 19 érem. Annyit eddig is szereztünk, mint ahogyan 6 aranyat is többnyire, de ilyen bravúrjaink azért nagyon-nagyon ritkán voltak.

Olimpiánként talán ha egy, de többnyire inkább egy sem.