Igazán összetett győzelmek az olimpián

Japán vonakodása, hogy megtartsa az olimpiát, végül elenyészett. De nem volt érthetetlen – megrögzött fanatikusok számára sem. A játékokat jó ideje túlhízlalják. Agenda 2021 sorozatunkban olyan versenyszámokat veszünk sorra, amikért érdemes mégis hinni az olimpiában, mert az emberi minőség egy tiszta párlatát adják.

A háromszáznál is több olimpiai számmal a gond elsősorban az, hogy a tisztelet, amit egy olimpiai bajnok megérdemel, nem tud kijárni ennyi embernek.

A görögök áhítattal rebegték minden győzelem történetét az akkor ismert világ legfélreesőbb csücskeiben is. Ehhez képest ma az általánosságban jól tájékozott ember a tizedét, a sportban jól tájékozott az ötödét egészen biztosan nem tudná elmondani az aranyérmeseknek, még a legutóbbi olimpiáról sem. Csak a nevüket, nemhogy a történetüket.

A keserves arányról a töltelékszámok után leginkább a csapatsportágak tehetnek. Hogy cserekapusok, időhúzó perememberek ugyanazt a darab fémet kapják, mint egy David Rudisha, azt a szájhagyomány úgyis rendbe teszi. Hanem a legingerlőbb az, hogy a világ két legnagyobb csapatsportjában az olimpiai arany mellékes eredmény – ami meg nem a legnagyobb, annak az olimpiai szerepeltetése hátráltatja a győztesek érdem szerinti elismerését.

Rendben, Neymar tisztességgel elbőgte magát Rióban. De ez egyrészt a német 7-1 feletti bosszúról, a teli Maracanãról és a brazil lélek szerkezetéről szólt, másrészt ettől még a világ egyik legeladhatóbb focista-terméke továbbra is: Bajnokok Ligája-győztes (és egyébként olimpiai bajnok).

Zárójeles egyébként-olimpiai-bajnoki címeket pedig kiosztani – ártalmas. Inflál.

És O.K., kéj, hogy az USA rágózva végigveri a világot kosárban, de ez csak annyit szokott jelenteni, hogy Jordan nem akarja, hogy lehessen nélküle nyerni bármit, akárcsak egy olimpiát is, vagy hogy LeBron nyerjen végre valamit annyiszor mint MJ.

Agenda 2021 sorozatunk második részében tehát olyan, az együttes erőről szóló, maguk nemében legnagyobb számokat keresünk, amikben a bajnok gyerekkora óta olimpiai arannyal fekszik-kel.

Az ókori játékokon csapatsportokat nem is rendeztek. Egy kérdés volt, "ki?”.

Az első másmilyen, amit jogos feltenni: hol futnak a világon a legjobban? Ez volna a férfi négyszer-négyszáz.

Alulról-felülről nyitott: erős hajrájú középtávfutók be tudnak segíteni, nem túlgyúrt sprinterek szintén. Akár egy kivétles hármasugró is. A bot miatt össze is kell szokni, de a lényeg a csapatjátékokban sem ez. Azok legnagyobb zsenijei szerint legalábbis. Márpedig egymásért szenvedni annál többet sportban nem lehet, mint a legirgalmatlanabb távon, egy körön, ami után néha fél óráig meg se mernek senkit mozdítani.

A közösségért szenvedni kell. A többpróbák végén, a tiszteletkörét együtt vánszorgó mezőnyt látva megnyugodhatunk, ez fordítva is igaz: a szenvedésből közösség lesz. A világot méltányosan rendezték be.

Ellenfelek összeölelkezése nagyon kevésszer fordul elő a sportban irigység és/vagy PR-szag nélkül, a nőknél különösen. A hétpróbában azonban mindig, és talán ez az egyetlen, aminél nem kell hozzá valamilyen közösen átélt veszély – már a tízpróbában is ott a rúdugrás.

A hét szám közül több durván ellentétes izomzatot várna el. Két végigversenyzett napon át a szerencsének még egy ág-sorsolásnyi, ló-húzásnyi szerepe sincs, bírói tévedésekről, egyetlen döntő futamról, kapufákról nem is beszélve. Talán ezért is örülnek egymásnak teljesen őszintén; sehol nem lehet a legyőzött biztosabb, hogy az a bajnok, akinek az ereje a leginkább együtt volt.

Az egyetlen koedukált szám a programban, ami nem arról szól, hogy a férfi szorítja ki, nyomja le, utoléri vagy otthagyja a nőt. Talán még az sem igaz, hogy egyáltalán nem, de a legkevésbé.

A ping-pong a bolygó egyik legtöbbet játszott játéka, helyes tehát, ha valamiképp apropót lehet neki találni az olimpián. Viszont a nemenkénti egyes, páros, csapat egyike sem válaszol meg kérdést azon kívül, hogy ki tud, kik tudnak a legjobban ping-pongozni. Ami hatalmas dolog, csak nem elég rá egy világbajnokság? Persze sejtjük, hogy kik fognak vb-t nyerni – a legjobb kínaiak jobbak a világnál, beleértve azokat a kínaiakat is, akiknek emigrálniuk kellett, mert kicsit rosszabbak náluk –, nézni mégis mindig jó. Kiszámíthatatlannak a vegyes páros sem mondható, de a sportban ennél jobban nem lehet vizsgálni a férfi és nő közötti egyenrangú együttműködés határait.

Más okot az öttusa hányattatott sorsához nehéz elképzelni, mint a féltékenység. Az egyetlen bűn, amit elkövettek, hogy mellettük az olimpia többi sportteljesítménye másodlagosnak tűnik fel.

A vegyesúszásban vagy a többpróbában alig győzzük csodálni, milyen összetett izomzatra van szükség. Az öttusában ez az alap: úszás és futás.

Erre jönnek azok, amikért büszkeség embernek lenni.

Az idegrendszer. Két aspektusból. A lövészetben (nem a mostani lézeres matinéről van szó) a kitartó figyelem, a miniatűr mozdulatok feletti teljes uralom. A vívásban a másik tudatos terveire reagálás és a bizalom abban, hogy amikor már nem lesz idő gondolkodni, de még gondolni se, az ösztön majd jó döntést hoz.

És a lélek. A többi négy számot egy alkalmasan épített gép lehozza. A ló nem tűri, és kiérzi a sorozatgyártást. Az öttusánál jobb módot az emberanyag megmunkálására és minősítésére még nem találtak fel.

Coubertin baróban két aranyról merülhetett fel, hogy a záróünnepségen adják át, ezzel félhivatalosan az olimpia főszáma legyen. Ha akkor tud a maratonhoz a világban egyenlőtlenül eloszló genetikai adottságokról, az öttusára eshetett volna a választás.

Kár érte. Nem csak azért, mert az olimpiai tagságuk biztosított volna. Ha minden ország sportéletének céljává az vált volna száztíz éve, hogy kiváló öttusázókat neveljen, azzal az emberminőséggel ma valószínűleg nem Ázsia-Európa-Amerika vetésforgóban váltanák egymást egymást a helyszínek, hanem negyedikként már illene kivinni a játékokat a Naprendszer többi emberlakta nagyvárosába is – a Marsra, a Titánra, az Európára, az Enceladusra és a Ganymedesre.

Simona Biles olyan egybe-zseni, amit számon kell tartani örök időkre. Természetes, hogy összetettben, nem valamelyik szeren.

Kevés a remény arra, hogy a NOB leszűrje a következtetéseket az elmúlt évtizedek sportágbővítéseiből. Egyetlen új számmal lett valóban több is az olimpia, mióta modernizálni akarják: a rögbivel – ami egy ősiesítés, száz évvel korábbról hoztak vissza.

Fiji. Ahol egyetlen sport van. Az így szükségképpen kiegészítő vallás is. A hetes rögbi olimpiai bemutatkozását megnyerik Rióban amatőrökkel. A csapat és odahaza az egész szigetvilág lenyűgöző egységben.

Annál jobban semmi nem mutatta meg, hol áll most az olimpia, és hol lehetne, mint mikor az arany után összekapaszkodtak, majd valami egyre csak erősödő ócska sláger közben belekezdtek a csapat-szertartásukba, és örömkönnyekben, az égre emelt csukott szemmel túlénekelték a világ zaját.

Nem olyan magától értetődő, hogy a "hol futnak a legjobban?” kérdés után milyen hasonlót jogos feltenni. Az úszás természetesen ott van az első gondolatok között. Nem is szól ellene nagyon semmi, a nézettség pedig elsöprően mellette.

Az viszont gyakorlatilag közröhej, hogy a "hol a legerősebb az úszás?” alibijével idén immáron hét számot rendeznek – azaz huszonnyolc aranyérmet osztanak ki. Többet, mint az egyéni futószámokban összesen.

Tokióban bemutatkozik a férfi-női mix 4x100-as vegyesváltó, ami nagyjából a megoldásnak tűnik. Két kiegészítéssel.

Egyrészt nem a másik hat váltón túl, hanem azok helyett van rá szükség.

Másrészt minden úszásnemet mindkét nemnek le kéne úsznia. Ugyanis nagyjából fix 10-12% százalék különbség van a férfi és a női idők között. Ez gyorson csak 5 másodperc körül van, tehát mindenképpen nőnek kell fejeznie, míg mellen bő 7 másodperccel gyorsabb a férfi, itt feltétlen ő úszik. Valójában csak a pillangó és a hát leosztása a kérdés. (A hát lassabb úszásnem, de itt vannak arányban legközelebb a nők.) Félmegoldás.

A 8x100-as vegyesváltóban végülis nyolc aranyérmet osztanánk ki, de ennyit talán még megérdemel az USA know-howja. Csak ne találjanak ki több (úszás)nemet.