Vágyálom, hogy minden sportoló magyar gyerekből Szoboszlai Dominik lesz és Lamborghinivel jár majd

Talán is-is. Ha azt nézzük, a pályafutásom nagy részében elég rendesen kimagaslott az eredményem a súlycsoportomból, így ez inkább a klasszisomat emelheti ki, viszont az, hogy a pályafutásom vége felé ide jutott a magyar súlyemelés, hűen visszatükrözi azt, hogy mennyire foglalkoztak komolyan itthon ezzel a sportággal az elmúlt öt-tíz évben. Sajnos ide jutottunk. Erre azért én sem vagyok büszke, de mindig mondtam is, hogy nem a legjobb úton haladt az utánpótlás-nevelésünk és a felnőtt válogatottakkal való bánásmód sem volt jó. Az előző vezetés nem fordított elég figyelmet rá, most ezen próbálunk változtatni – azon vagyunk, hogy ne az ilyen öreg, veterán rókák nyerjék a magyar bajnokságokat, hanem tényleg a fiatalok, akiknek ez lenne a dolguk.

Igen, valóban különleges volt az egész. Őszinte leszek, a versenyzésben nem is nagyon fáradtam el, annyit emeltem, amit kellett, talán egy kicsivel többet. Ha kellett volna, tudtam volna még rápakolni, de nem volt szükség erre. A fő állomás a tavalyi, 20. aranyérem volt, utána azt tűztem ki, hogy oké, akkor még rámegyek a 21.-re, mert így elmondhatom, hogy 20 éve, 2005 óta folyamatosan győzni tudok. Azt azért még nem mondtam ki, hogy teljesen visszavonulok, mert nem szeretném meghazudtolni magam, ha valamikor esetleg még érezném magamban az erőt arra, hogy elinduljak. Kiskaput hagytam magamnak, hogy egyszer netalántán visszatérek, de azért jobb lenne, ha már nem tudnék olyan szinten emelni, hogy mondjuk akár a dobogóra is felférjek egy ob-n a jövőben. Úgyhogy ez egy üzenet is a fiataloknak: el kell verni a nagy öregeket.

Amikor éppen volt időm, egy-egy szabad órám lemenni edzésre, teljesen random időpontokban, délután kettőkor vagy este hétkor, letévedtem az edzőterembe. Összeszámoltam, a verseny hetével együtt összesen kilenc edzésem volt a bajnokságra, korábban egy héten edzettem ennyit. Ami a legfontosabb, hogy nem sérültem le benne, mert az senkinek sem hiányzott volna.

19 éves voltam, amikor az első országos bajnokságomat nyertem, most 39 vagyok, érzem azért, hogy öregebb lettem, bölcsebb is talán. A mezőny jó párszor kicserélődött, teljesen új generációkkal találkoztam, miközben én állandó biztos pont voltam a versenyeken. A súlyemelő-közösség nagyon jó kis társaság, a fiatalokkal is ugyanúgy megtalálom a közös hangot, mint az idősekkel. Nemzetközi szinten is nagyon sokakkal találkoztam, a jó hangulat ott is megvolt és megvan, annyi, hogy általában a nyelvekkel adódott a legfőbb probléma, főleg a korábbi szovjet utódállamok versenyzőinél, de azért mostanában már ebben is sokat fejlődtek.

Visszatérve a hazai helyzetre: örülök, hogy az a szorongás, feszültség, ami korábban az edzők felől az előző vezetés irányába megvolt, kezd megszűnni. Sokkal oldottabb a hangulat, közvetlenebbek az emberek, mosolyognak, beszélgetnek egymással, és nem a furkálódás megy. Gyerekes viselkedések most már szerencsére nincsenek, úgyhogy azért beindult valami, és a versenyzőkön is látszik, hogy oldottabbak, szerintem – és remélem – beléjük is visszatért a remény és a bizalom. Nyíregyháza nagyon színvonalasan rendezte meg az ob-t, kitettek magukért, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a szervezésről.

Korábban is tisztában voltunk vele, mert amilyen dolgok mentek a háttérben... finoman szólva sem volt odavaló. A pozíciótartás, a műhelytámogatások szétosztása és a szavazatok megtartása volt a legfontosabb, és nagyon sok ember remegett a különböző pénzekért. Ez valakinek kis összeget jelent, valakinek nagyot. Én nem is tudom, mennyit kéne nekem ajánlani ahhoz, hogy eladjam a lelkemet... Furcsa volt ezt így átélni. Most már látjuk, kik azok az emberek, akik hithű katonák voltak és nem akarják elengedni a régi rendszert. Ők nem hisznek abban, hogy valamit lehet jól is csinálni – vagy nem is azt mondom, hogy jól, de igazságosan. Bevezettük, hogy átláthatóság legyen, egyértelmű döntésekkel, hiszen ne arról szóljon a dolog, hogy én azért szavazatot vagy bármit elvárok cserébe. A mi célkitűzésünk egyértelmű: ha valakinél eredmény van és dolgozni akar, akkor az igenis legyen támogatva. Az eredmény pedig nem csak abból áll, hogy van egy jó versenyző, hiszen eredmény az is, hogyha valaki nagyon jó utánpótlásedző és be tud vonzani rengeteg fiatalt. Olyan útra léptünk, ami sajnos ismeretlen a mai súlyemelőknek, de ezt kell elfogadnunk, és hála az égnek úgy látszik, hogy ők is elfogadják.

Viszonylag gyorsan sikerült, bár nem volt egyszerű az út. Rájöttünk, hogy azok a kijelentések, ami szerint a korábbi elnök tiszta lappal, rendben adta át a szövetséget, nem igazán állja meg a helyét, hiszen ősszel is jöttek számunkra olyan arculcsapások, amikre nem számítottunk. Az is egyértelművé vált, hogy a korábbi elszámolásokból adódóan inkább mínuszban van a szövetség, mint pluszban. Nem fényes a helyzet, de ezt kell megoldani. Panaszkodni nem szeretek, soha nem is szerettem, én a munkában hiszek, úgyhogy így megyünk előre. Keressük a megoldásokat, hogyan tudunk előrébb lépni.

Tudtuk eddig is, hogy az utánpótlás létszáma nagyon kevés, a felnőttek száma még kevesebb, ezt örököltük, ebből kell gazdálkodnunk. Korábban én voltam az egyetlen magyar felnőtt a nemzetközi élmezőnyben, idénre Mitykó Veronika lett az első számú versenyzőnk. Sajnos az edzők képzésére sem fordítottak kellő energiát, nagyon nagy hiányosságok vannak, és itt indul a probléma. Ha megnézzük az edzők átlagéletkorát, nagy részük bőven a 60-as éveiben vagy afölött, ahhoz közel jár. Vannak olyan megyeszékhelyek és megyék, ahol egyáltalán nincs jelen a súlyemelés. Nehéz a dolgunk, mert mindenki azonnal akar eredményt és produktumot, de az, hogy versenyzőket és edzőket neveljünk ki, nem megy egyik napról a másikra. El is mondtuk az elnökségünk elején, hogy évek kellenek. Négy évre kaptunk bizalmat, a negyedik év végére sem merném kijelenteni azt, hogy hatalmas változások lesznek, fokozatosan próbálunk építkezni és mindenben többet hozni. Nemzetközi szinten ennek nyolc-tíz év múlva lehet meg az eredménye, akkor már látszódnia kell, hogy az az út, amin elindultunk, mennyire volt sikeres.

Nyolc évvel ezelőtt az előző vezetés úgy gondolta, hogy nem kell a súlyemelésnek a diákolimpia. Nem értjük, miért, milyen megfontolásból. Ők akkor az anyagiakra fogták, több tízmilliós költségekről beszéltek, amiről utólag kiderült, hogy abszolút nem igaz. Sok edző mondta, hogy vissza kellene hozni a diákolimpiát, hiszen tényleg létszükséglet minden sportág számára, és hála az égnek nagyon gyorsan sikeres volt a tárgyalási folyamat. A diákolimpia azért is jó, mert plusz felvételi pontokat jelent a diákoknak, és látjuk, milyen teher, eredménykényszer van rajtuk, úgyhogy ezzel úgy tudunk egy kis könnyebbséget adni nekik, hogy a tanulás mellett odafigyelhetnek a sportra is.

Gyerekként az én szívemhez például közelebb állt a súlyemelés, mint egy labdajáték, mert szerettem nagy súlyokat, akár zsákokat emelgetni otthon, és szívesebben néztem a tévében. Persze ugyanúgy megnéztem a focit, ugyanúgy megnéztem a kézilabdát, de hogyha lehetett választani, mindig a súlyemelő Eb-ket, vb-ket vártuk inkább.

A belső attitűd mellé társulhat, ha esetleg a családból, rokonságból valaki súlyt emelt, és az is, hogy végre látható legyen a sportág itthon. A közösségi médiát abszolút nem használta az előző vezetés, mi ezt is próbáljuk fejleszteni. Van Instagram- és TikTok-oldalunk, és bár nagyobb anyagi forrás kellene, de valahogy így is el juttatnunk az információkat, hogy igenis létezik egy súlyemelés nevű sportág, ami egyébként jó kiegészítője szinte bármelyik sportágnak: az atlétikában évtizedek óta beépítik az edzéstervbe, az úszóknál, a birkózóknál, és még a csapatsportokban is egyre inkább népszerű a felkészülés során.

Igen, úgy érzem, elindult a változás. Olyan országok jöttek elő, akik régebben nem is voltak rajta a térképén. Norvégiának, Amerikának már olimpiai bajnoka is van, Finnországnak, Izlandnak Eb-érmesei, Angliában is óriási a fejlődés, de említhetném az olaszokat is, akiket korábban csak arról ismertünk fel, hogy Armani-felszerelésben jelentek meg – most több mint ezer klubjuk van és folyamatosan hozzák a jó eredményeket. Sok ország felismerte a súlyemelés előnyeit, invesztálnak bele, és nekünk is ideje példát venni róluk.