Személyes dráma a bronzérmes jégtáncos, Piper Gilles könnyei mögött: az álmoktól a rákdiagnózison át elképesztő út vezetett a visszatérésig

Kanada jégtánckettőse bronzérmet szerzett a milánói-cortinai téli olimpián, Piper Gilles és Paul Poirier a csodálatos kűrjük után olyan boldogságot árasztottak magukból egészen a verseny végéig, hogy nem lehetett nem együtt örülni velük. A könnyek és a boldogság viszont nem csupán a dobogós helyezésnek szólt, sokkal több is volt ebben annál.

A 34 éves Piper Gilles egy kanadai oldalnak még az olimpia előtt a saját szavaival mesélte el, hogyan vezetett az út a milánói–cortinai kvalifikációig a rákdiagnózison, édesanyja elvesztésén és egy majdnem véget érő karrieren át. A kanadai jégtáncos vallomása nem eredményekről szól, hanem arról, mit jelent ma számára a sport — és az újrakezdés. Ezt közöljük az alábbiakban, változtatás nélkül.

Piper Gilles: A jégen töltött időmet édesanyám rákbetegsége és a saját küzdelmem egyaránt formálta. Amikor a milánói–cortinai 2026-os olimpián a világ színpadára lépek, kettőnkért fogok korcsolyázni.

A korcsolyázás mindig is az életem része volt. Az egyik legkorábbi emlékem, hogy a bátyámat nézem a jégpályán. Az ő sportbeli elfoglaltságai miatt az illinois-i Rockfordban lévő családi házunkban állandóan jöttek-mentek a vendégsportolók. Így nem volt meglepő, hogy két és fél évesen én is korcsolyát húztam, és jégre léptem. Gyerekként a húgommal együtt kiérdemeltük a "jégpatkányok" becenevet. Kipróbáltam más sportokat is — táncot, tornát —, de egyik sem adott olyan érzést, mint a műkorcsolya. Beleszerettem abba a súrlódásmentes szabadságba, amit a jégen való siklás jelent az éles pengéken.

Eleinte a sport csak egy szórakoztató elfoglaltság volt, de kilencéves koromban minden komolyra fordult, amikor a családom Colorado Springsbe költözött — az Egyesült Államok műkorcsolya-fellegvárába. A bátyám profi karrierről álmodott, a húgommal pedig mi is szerettük volna követni őt. Egy évvel később a 2002-es Salt Lake City-i olimpiát néztem, és szó szerint a tévé előtt ragadtam: nem akartam lemaradni egyetlen Axelről vagy forgásról sem. Akkor vált világossá számomra, hogy az én álmom az olimpia.

A következő nyolc évben csiszoltam a tudásomat, és bejártam az Egyesült Államokat a versenyek miatt. Idővel azonban éreztem, hogy eltávolodom a sporttól. Vonakodva indultam edzésre, és már nem éreztem azt az eufóriát, mint korábban fellépés közben. A korcsolyapartneremmel nem volt meg az összhang, és végül különváltunk. Aztán azt tettem, amit sok összezavarodott, reflektorfényt szerető 18 éves: Los Angelesbe költöztem.

A célom az volt, hogy bekerüljek egy új tévés show-ba, a Skating With the Starsba — képzeld el a Dancing With the Stars műkorcsolyás változatát. Visszahívtak, de az interjún a válogatót intéző hölgy megkérdezte:

Határozottan azt válaszoltam, hogy igen. Ő viszont mintha látott volna bennem valamit, amit én még nem mertem bevallani magamnak, mert rám nézett, és csak annyit mondott:

Nem kaptam meg a szerepet, így a színészet felé fordultam, és kisebb szerepeket kaptam például a Simple Plan Can’t Keep My Hands Off of You című klipjében.

Kiderült, hogy a castingosnak igaza volt. Egy év LA-ben töltött idő után felhívott a kanadai jégtáncos, Paul Poirier, és megkérdezte, lenne-e kedvem vele edzeni. Nemrég váltak el az útjai a korábbi partnerével, és tudta, hogy a karrierem szüneteltetése előtt érmeket nyertem nagy nemzetközi versenyeken. Megtisztelő volt, hogy egy olimpikon keresett meg.

Formán kívül és gyakorlat nélkül, 2011-ben Torontóba költöztem, hogy Paullal eddzek a Scarboro Figure Skating Clubban. Azonnal megtaláltuk az összhangot a jégen és azon kívül is, ami teljesen visszahozta a sport iránti szeretetemet. Amikor elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a 2014-es szocsi olimpiát, az edzés teljes állású munkává vált: heti hat nap, napi három-négy óra jégen, két-három óra jégen kívül, plusz egy óra gyógytorna. A nap végére teljesen kimerültem, de Paul humorérzéke és könnyedsége segített átvészelni a nehéz napokat.

Az olimpiai selejtezőn harmadikok lettünk Kanadában. Három év után megszereztem a kanadai állampolgárságot, és izgatottan készültem arra, hogy a kanadai csapat színeiben induljak. Hat hónappal Szocsi előtt azonban Paul eltörte a bokáját, és nem sikerült időben felépülni.

Paul sérülése után még elszántabbak lettünk, hogy kijussunk a 2018-as phjongcshangi olimpiára. Úgy hittük, semmi sem állíthat meg minket. Aztán 2017 márciusában kiderült, hogy édesanyámnál végstádiumú, negyedik stádiumú agydaganatot diagnosztizáltak. Amikor meghallottam, teljesen lebénultam. Nem tudtam, lemondjam-e a világbajnokságot, hogy hazarepüljek Coloradóba hozzá. A rák gyorsan elvette a tisztánlátását, de mindig ő volt a legnagyobb támogatóm, és pontosan tudtam, mit mondana. Folytattam a korcsolyázást, bár minden verseny végén fájt, hogy nem hallom anyukámat, Bonnie-t, ahogy teli torokból ujjong.

Végül Paullal kvalifikáltuk magunkat Phjongcsahngra. Felhőtlenül boldog voltam — ezért dolgoztam egész életemben. Az olimpián a világ legjobb sportolói vettek körül, inspirált az erejük, a mozgékonyságuk és a tehetségük. Nyolcadikak lettünk, de teljesítettem a tízéves önmagam álmát — és az édesanyám még láthatott a világ színpadán. 2018 májusában hunyt el.

Minden programot az ő emlékének ajánlottam. Nem menekültem többé az erős érzelmek elől, hanem beépítettem őket az előadásaimba, amitől a korcsolyázásom intenzívebbé és kifejezőbbé vált.

2022 októberében, az idény első versenye előtt rendkívüli fáradtságot és hányingert éreztem. Először azt hittem, csak verseny előtti idegesség, de amikor nem múlt el, és lüktető fájdalmat éreztem a bal oldalamon, orvoshoz fordultam. A kórházban egy kilenc centiméteres cisztát és egy folyadékkal telt daganatot találtak a bal petefészkemen. Összezavarodtam. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy rákos vagyok-e, és hogy egyáltalán versenyezhetek-e még. Decemberre műtétet ütemeztek be, és a 31. születésnapomon tudtam meg: első stádiumú petefészekrákom volt.

Nem tudtam, szükség lesz-e kemoterápiára, és milyen hatással lesz mindez a karrieremre. Még a műtétből lábadoztam, kötésekkel és fájdalmakkal, és most ezzel az életet felforgató hírrel is meg kellett küzdenem. Rettenetes volt. Néhány nappal később az orvosom megerősítette, hogy a felépülés után folytathatom a korcsolyázást, és nem lesz szükség kemóra. Ettől valamivel megnyugodtam, de a következő egy évet mégis azzal a félelemmel éltem végig, hogy a daganat visszatérhet.

A műtét utáni hetekben fájt a mozgás. Amikor 2023 februárjának közepén végre visszatértem a jégre, Paullal együtt ünnepeltük, hogy képes vagyok egy kört korcsolyázni. Lassan növeltem a terhelést, miközben egy speciális kompressziós övet viseltem. Hálás voltam, hogy újra azt csinálhatom, amit szeretek. Március végén bronzérmet nyertünk a 2023-as világbajnokságon Japánban. A rákos időszakom alatt Paul elképesztően támogató volt.

A következő évben eljátszottunk a gondolattal, hogy a 2024-es montréali vb után visszavonulunk, de a milánói–cortinai 2026-os olimpia már csak két évre volt. A kísértés túl nagy volt: még egy utolsó olimpiát akartunk. Idén januárban megnyertük az ötödik kanadai bajnoki címünket Don McLean Vincent című dalára korcsolyázva. A kommentátorok "magni-Vincentnek" nevezték, a közönség pedig állva tapsolt. A 231,05 pontos eredmény új kanadai rekord lett, és az aranyérmekkel a nyakunkban kiválasztottak minket az olimpiára. Nem volt annyira idegőrlő, mint 2018-ban, de ugyanannyira felemelő volt. A nyomás ismét visszatért.

Milánó-Cortina felé közeledve napi öt órát edzünk a jégen, finomítjuk a programot, hogy a lehető legjobb legyen, emellett két órát töltünk gyógytornával és erőnléti edzéssel. A szabad pillanataimban csomagolok, szervezem az olaszországi utazást, és igyekszem feltöltődni — például egy jó vígjátékkal vagy vörösfény-terápiával.

A célom, hogy érmet nyerjek Kanadának. Csodálatos lenne arannyal búcsúzni, de mostanában inkább azt érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy egyáltalán megvan bennem a képesség és a lehetőség a versenyzésre. Fiatalabban sokkal nehezebben viseltem a vereségeket. A rák legyőzése után viszont már nem veszem magától értetődőnek sem az egészségemet, sem a pályafutásomat, sem az életemet. Olyan hála és megajándékozottság-érzés maradt bennem, ami korábban nem volt ott.

Piper Gilles és Paul Poirier bronzérme jóval több volt, mint egy "sima olimpiai érem". 2026. február 11-én este, Milánóban tényleg csoda történt a jégen.

Mutatjuk, ahogy a páros a Vincent Van Gogh-ihletésű kűrrel és szezonbeli legmagasabb pontszámaival megszerezte a bronzérmet Kanadának.

Forrás: TorontoLife.com