Keserédes focinosztalgia, Rossi-paradoxon és a hosszabbításos boksz a boxban - Kell-e felelőst keresni az írek elleni kudarc után?

A magyar válogatott megítélését érdekes kettősség jellemzi: egyfelől gúny tárgya a groteszkül felnagyított alkalmatlansága miatt (semmirekellő botlábúak, túlfizetett bohócok), másfelől mégis irreálisan nagy elvárásokkal kell szembenéznie. Egy nem különösebben nagy ország, nem különösebben pezsgő futballkultúrájától aligha lehet elvárás, hogy az elithez tartozzon, a léc mégis tartósan magasan van.

A magyar futball (ön)értékelése régóta több sebből vérzik. Őszintén szólva nem tudom, hogy a mai gyerekekre mennyire igaz, Szoboszlai Dominik személyében ugyanis van egy kortárs klasszisa a magyar futballnak, de minket még (és itt most a minket alatt azokat értem, akik a 2000-es években voltak gyerekek) kisebb sokként ért a felismerés, hogy a magyar foci valaha jó volt. Annyira jó, hogy két érában is bejutott a világbajnoki döntőbe, egy ízben a futballtörténelem egyik legjobb csapatával.

A válogatott tragédiája kicsit a magyar történelmet is leképezi: mindkettőnek megvolt a maga dicsőséges (nagy) korszaka, és mindkettő iránt megmaradt valamilyen szintű nosztalgia.

Csakhogy, amíg a határok átszabásáról nincs sok értelme beszélni, annak elméletben nincs akadálya, hogy a magyar foci igazán jó legyen. Nem kell nagyon messzire nézni, a velünk szomszédos Horvátország az előző két világbajnokságról éremmel távozott, Luka Modric a 2018-as szezonjáért még az Aranylabdát is megkapta.

Mindez azonban még nem magyarázat arra, miért van ekkora különbség a realitás és az elvárások között, ha a magyar fociról beszélünk. A válaszhoz talán a kollektív tudatalattinkban kell keresgélni, nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy nem sikerült feldolgozni azt a tényt, hogy a magyar futball megszűnt nagyhatalomnak lenni. Sőt, egy kicsit talán létezni is. Arra a kérdésre ugyanis évtizedek óta nincs válaszunk, hogy mit is tekintünk magyar futballnak. Milyen a magyar játék a napjainkban?

Ez a kérdés kétféle szélsőséget termelt ki magából. A fröcsögve kommentelő magától értetődően biggyeszti oda a SZAR!!!!!!!!! jelzőt (csupa nagybetűvel és indokolatlan mennyiségű felkiáltójellel nyomatékosítva indulatait), az örök optimista pedig úgy beszél, mintha a Duna menti iskola aranykorában élnénk. Sokszor az általános közhangulat is ezekkel a szélsőségekkel mozog, annak megfelelően, hogy négyet rúgunk az angoloknak, vagy négyet kapunk tőlük.

Ezek az aránytévesztések vezettek odáig, hogy a 2024-es Európa-bajnokság megítélése már kimondottan negatív volt, holott a magyar válogatott a harmadik helyen zárt a csoportjában – ami pont megfelelt az előzetes erősorrendeknek is. Csupán egyetlen dolog változott a kontinensbajnokságon a korábbiakhoz képest: nem sikerült erőn felül teljesíteni, és legalább az egyik meccsen borítani a papírformát. Az írek elleni vereség már egy kicsit más történet.

Ezeken a meccseken ugyanis a magyar válogatott esélyesként lépett pályára, ráadásul elég jól is játszott ahhoz, hogy megnyerje mind a két találkozót. Írországban 2-0-ra vezettünk, és Sallai Roland kiállításáig teljesen kézben tartottuk a mérkőzést, a vége mégis 2-2 lett. Itthon pedig még szívszorítóbb volt a fordulat: az írek kétszer egyenlítettek úgy, hogy nem volt benne a levegőben a góljuk, és a mi hibáink is kellettek ahhoz, hogy az utolsó pillanatok magukban hordozzák a dráma lehetőségét.

A magyar válogatott úgy zárt a csoport harmadik helyén, hogy a selejtezősorozat nagy részében elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne csípje meg a pótselejtezős helyet. Ehhez képest mindkét ír meccsben benne maradtak a kihagyott lehetőségek, és ahogyan az a meccslabdákat elpuskázó teniszezőkkel gyakran előfordul, nagyon sokba került, hogy nem sikerült időben feltenni a pontot az i-re. Még fájóbb, hogy mindkét találkozó szinte teljesen ugyanúgy úszott el.

Nyilvánvalóan készült arra a stáb és a csapat, hogy a meccs végén jönni fognak az ívelések, és tölteni fogják az írek a tizenhatost. Egy ilyen szituáció pedig – bár többnyire az előnyben lévő csapatnak kedvez – igazából bárhogy elsülhet, ami a mi esetünkben kétszer is szívszorító, utolsó pillanatokban bekapott gólt eredményezett. Ez azonban pont az a része a focinak, amit a legnehezebb kiküszöbölni a játékból: a szerencsefaktor, amely sokszor a leglehetetlenebb eredményeket szállítja.

A tizenhatoson belüli birkózás már nem annyira a játéktudásról, de még csak nem is a küzdeni akarásról szól (ami szinte mindig felmerül, ha épp nem a várt eredmény érkezik), itt ugyanis a feladó is csak abban bízik, hogy valaki megcsúsztatja és majd pont jó helyre megy a labda. Egy erősebb csapat ezt azzal akadályozza meg, hogy eldugja a labdát, amivel elejét veszi a 40-50 méteres Hail Mary-passzoknak, a magyar válogatottban azonban nincs meg a kellő minőség és mélység ehhez.

Talán tehetett volna többet a magyar csapat azért, hogy megtartsa a labdát, de igazából nincs jó vagy rossz válasz ezeknek a helyzeteknek a menedzselésére. Most sokan Rossi szemére vetik, hogy a második bekapott gól után védekezőbb játékra váltott, és magára húzta az ír támadásokat, és még az is lehet, hogy van benne igazság, ugyanakkor ugyanannyi kritikát kapna, amiért nem az előnyt őrizte, ha mondjuk egy ír kontrából születik a vendégek győztes találata.

Ez azonban nem mindig célravezető (sőt), és Rossi munkáját sem lehet ennyi alapján megítélni. Már csak azért sem, mert az olasz szakember változatlanul olyan értékekkel rendelkezik, ami nagyon ritka az önnön nagyszerűségében előszeretettel fürdőző magyar futballban: van identitása, van játékterve, és van igénye a folyamatos fejlődésre. Ezek finoman szólva sem voltak jellemzőek a magyar futball némileg hányattatottabb évtizedeiben.

Minden egyes kudarc (vagy kudarcként megélt) eredmény után az a legkényelmesebb, ha rögtön az edző fejét követeljük, hiszen nyilván ő nem készítette fel fejben a játékosokat, és azt a szerencsétlent beillesztendő név helye is ő rakta be a csapatba. Valójában azonban nem sok minden változna azzal, ha most a magyar futball hiányosságai kapcsán hirtelenjében a szövetségi kapitányra kezdenénk mutogatni, a következő edzőnek ugyanis ugyanazokkal a játékosokkal kell majd dolgoznia.

Ez az a folyamatosan változó közhangulat, amit Rossi képtelen értelmezni. Ha az olasz válogatottat irányítaná, valószínűleg nyitottabb lenne a kritikákra, ő azonban tisztábban, ha úgy tetszik, elfogulatlanabbul látja, hová is tartozik a magyar válogatott. Hogy egy olaszos példát hozzunk: a Hellas Verona szurkolói a tenyerükön hordozzák az edzőt, ha a 12. helyen zárnak a bajnokságban, de akkor sem veszik a szájukra a Mister mammáját, ha visszacsúsznak a 15. helyre, mert tudják, hogy még mindig erőn felül teljesítenek.

Most némileg más a helyzet – a Rossi-érában talán először fordult elő ilyen – Írország ugyanis nem volt jobb erőkből álló, vagy jobban felkészített csapat, mégis a magyarok előtt végzett. Nagyobb nyomás lesz az MLSZ-en, hogy változtasson valamin, és az edző is több, sőt, talán keményebb kritikával szembesül majd a közösségi oldalakat böngészve. Éppen ezért lenne fontos, hogy a válogatottal kapcsolatos döntéseket ne azonnal, a sebeket nyalogatva hozzák meg az illetékesek.

Rossinak nem sikerült teljesíteni a kitűzött célt, mégis nagyszerű munkát végzett ebben a ciklusban. Ez a két állítás látszólag kizárja egymást, a valóságban azonban nagyon sokszor előfordul, hogy egy csapat jó úton jár, de néhány balszerencsés momentum miatt alulmarad egy-egy sorsdöntő meccsen. Egy-egy konkrét eredmény helyett célszerűbb inkább a folyamatokra figyelni, azok alapján pedig pozitív a szövetségi kapitány és a stáb által elvégzett munka.

Amint arra Gulácsi Péter is felhívta a figyelmet a Teljes Terjedelemnek adott interjúban, Rossiék helyesen ismerték fel, hogy az ellenfelek egyre könnyebben használták ki a háromvédős rendszer hiányosságait, ezért formációt és részben stílust is váltottak a selejtezőre. A magyar válogatott intenzívebben támadott le, amivel a meccsek nagy részében távolabb tudta tartani az ellenfelet a kaputól, és többet akart labdával kezdeményezni, némileg továbbfejlesztve a labdához pozicionált játékot.

A válogatott korlátait továbbra sem a szakmai stáb jelenti, hanem a keret és persze maga a magyar foci. Az ugyanis a lassan másfél évtizede belepumpált adóforintok ellenére valóban nem lépett előre érdemben. A válogatott legjobbjaihoz nincs sok köze a magyar futballnak (legalábbis rendszerszinten), az akadémiákról elvétve kerülnek elő nemzetközileg is értelmezhető játékosok, így pedig nehéz tartani a lépést a világ legjobbjaival.