Sokként érte az olaszokat a vb-kudarc, de nem az Eb-győztes edzőn kell elverni a port

Publikálva 27/03/2022 - 15:50 GMT+2

Komoly pofont kapott az olasz foci azzal, hogy a 2018-as után a 2022-es világbajnokságra sem jutott ki a válogatott. Roberto Mancinit ezért jogosan lehet kritizálni, mégsem szabad egy az egyben felelőssé tenni a kudarcért, amikor az országban sokkal súlyosabb strukturális gondok vannak. Giorgo Chiellini is bízik benne, kitölti a 2026-ig szóló szerződését.

Roberto Mancini - fotó: Paul Faith

Fotó: AFP

Megvan a szövetségi kapitány felelőssége is, ám az Észak-Macedónia ellen történtek ellenére megérdemli a bizalmat.

Tavaly nyáron még minden szépnek tűnt azok után, hogy az olasz labdarúgó-válogatott megnyerte az Európa-bajnokságot. Roberto Mancini csapata nem csak hatékony, de esztétikus futballt is játszott, rácáfolva minden olasz sztereotípiára, és egy csapásra a 2022-es világbajnokság egyik esélyesévé vált. Ezek az esélyek néhány hónap alatt szertefoszlottak, Olaszország ugyanis ki sem jutott a katari tornára, megismételve ezzel a 2018-as nemzeti tragédiát.

Ez azt jelenti, hogy 2014 után legkorábban 2026-ban vehet részt világbajnokságon Olaszország, ami természetesen a válogatott történetének leghosszabb hiátusa. Egyenes kieséses szakaszban pedig 2006 óta nem járt a tornán a négyszeres világbajnok – vagyis azóta, hogy a máig utolsó aranygenerációval felért a csúcsra. Temetni még nem kell az olaszokat, mindenesetre mindkét mutató intő jel a labdarúgás színvonalával kapcsolatban.

UEFA Bajnokok Ligája

Ancelotti: "A Real Madrid egy olyan klub, amely a végsőkig harcol"

18/04/2024 - 11:10

Nem a szövetségi kapitányon kell elverni a port

Mancini az Európa-bajnokság óta eltelt nyolc hónapban nem lett rosszabb edző. Bár a kudarc kétségtelenül mindenkinek nagyon fáj most Olaszországban – kiváltképp az edzőnek – nagy hiba lenne pusztán az indulatokra hagyatkozva meghatározni a válogatott jövőjét. Ha a pro és a kontra érveket végigvesszük, még mindig jóval több szól Mancini mellett, mint amennyi ellene, ráadásul a váltásnak csak akkor van értelme, ha az egyértelmű előrelépést jelent.

Nagyjából két részre oszthatjuk a lehetséges jelölteket: vannak, akikkel a múltjukhoz menekülnének, míg másokkal a jövőbe – a maga nemében mindkettőnek megvan a kockázata. Amennyiben egy régi motorost kérnek fel a szerepre (Carlo Ancelotti, Massimiliano Allegri) az Azzurri valószínűleg visszatérne az olaszosabb felfogáshoz, ha pedig az egyik újhullámos szakembert kérnék fel (Roberto De Zerbi), nagyjából az ismeretlenbe ugranának bele.

Egyik változat sem ideális, és ilyen szempontból Mancini az arany középutat testesíti meg. Hatalmas rutinnal rendelkezik, felfogásában közel áll a klasszikus olasz edzőiskoláshoz, ugyanakkor épp a válogatott játéka tükrözi a legjobban, hogy hajlandó nyitni a progresszív irányzatok felé. Néhány év leforgása alatt teljesen új identitást adott az olasz válogatottnak: letámadtak, labdát birtokoltak, és a hangsúly elsősorban a támadójátékra került.

Jorginho

Fotó: Getty Images

Mancini nem kis bravúrt hajtott végre: a csapata szervezettségben, a struktúra kimunkáltságában már-már a klubfocit idézte, ami óriási versenyelőnyt jelentett a többiekhez képest. Ez az egyetlen oka annak, hogy az olasz válogatott megnyerte a 2020-as Európa-bajnokságot, egyénekre lebontva ugyanis legfeljebb egy-egy poszton tudták felvenni a versenyt a torna fő favoritjának számító franciákkal, portugálokkal, németekkel, angolokkal, belgákkal.

Ennél nem nagyon létezik nagyobb dicséret egy szövetségi kapitány munkájával kapcsolatban.

Hibázott? Naná.

Az olaszok világbajnoki kudarcában természetesen benne volt az edző is, aki a macedónok elleni mérkőzésen is hozott pár megkérdőjelezhető döntést, és mégis nehéz ezekért hibáztatni őt. Nem ő az első szövetségi kapitány, aki beleesett abba a csapdába, hogy túlságosan ragaszkodott a bizalmi embereihez, akikkel nem sokkal korábban felért a csúcsra, egy sorsdöntő mérkőzésen pedig valahol természetes, hogy azokhoz a játékosokhoz nyúl, akik a legjobban ismerik a játékrendszert.

Tény: az Eb-győztes csapat kulcsemberei közül jó néhányan gyenge formában voltak ebben az idényben. Lorenzo Insigne árnyéka önmagának, Nicolò Barellának csak felvillanásai voltak, miközben a posztjukon akadt a Serie A-ban sokkal jobb teljesítmény (Giacomo Raspadori, Lorenzo Pellegrini, Sandro Tonali). De az is minimum furcsa döntés, hogy a bajnokság egyik legjobb jobbhátvédjét, Davide Calabriát kihagyta, és az az Alessandro Florenzi kezdett, aki a Milanban épp Calabria cseréje.

Mancini egészen mostanáig kiválóan vegyítette a rutint a fiatalos lendülettel, és úgy hajtott végre egy teljes értékű generációváltást, hogy az előző válogatottak alapemberei közül is számos klasszisra számított. Ezzel most sem feltétlenül volt baj, viszont ezúttal a formaingadozást nem vette figyelembe, és talán – csak talán – ez okozta az olaszok vesztét. Ugyanis arra sincs garancia, hogy a zömmel csak Serie A-rutinnal rendelkező játékosokkal lényegesen többre ment volna.

Ami túlmutat az edzőn

Más lenne a kép, amennyiben az Európa-bajnokság után teljeset szétesett volna az olasz válogatott, ám erről szó sincs. Az olaszok még mindig dominanciára törekednek, többnyire sikeresen, támadó felfogásban játszanak, és kifejezetten sok gólhelyzetet alakítanak ki. Észak-Macedónia ellen például 32-szer vették célba a kaput, amelyeknek a többsége nem volt ordító ziccer (ezt mutatja az 1.98-as xG is), de akadtak olyan lehetőségek, amelyekből illett volna betalálni.

Domenico Berardi

Fotó: Getty Images

Újabban tendenciává vált az olaszok mérkőzésein, hogy viszonylag sokszor jutnak el lövésekig, de csapnivaló százalékkal váltják azokat gólokra. Bulgária ellen 27-szer próbálkoztak, míg a vendégek négyszer – a végeredmény 1:1 lett. Svájc ellen szintén hagyott ki ziccereket az olasz válogatott: pluszban Jorginho mindkét találkozón elpuskázott egy büntetőt; amennyiben legalább az egyiket értékesíti, Olaszország minden dráma nélkül kijut a katari vébére.

Évek óta visszatérő kérdés, és Mancini kapitányságát is meghatározta, ki lesz az első számú gólfelelőse az Azzurrinak. A legtöbb lehetőséget Ciro Immobile kapta, aki a Serie A-ban folyamatosan ontja a gólokat, nemzetközi szinten viszont hajlamos eltűnni a mezőnyben. Ezúttal jól kezdte a selejtezősorozatot – az olaszok az első három meccsüket megnyerték, ő pedig kétszer volt eredményes – az utolsó három találkozón viszont sérülés miatt nem lehetett a pályán.

Ezeken a meccseken Raspadori és Andrea Belotti pótolta, az Észak-Írország elleni találkozón pedig – ez már jól jelezte a tanácstalanságot – Insigne volt hamis kilences.

Mancini a pótselejtező előtt elgondolkodott Mario Balotelli reaktiválásán (látva a végeredményt, nagy kárt nem okozhatott volna), de végül annak a João Pedrónak szavazott bizalmat, aki jobb napjain húzóember a Cagliariban, de 2022-ben csak egy gólt szerzett, és azt is két hónappal ezelőtt. Pedro persze aligha lépett volna pályára, amennyiben a legutóbbi öt bajnokin négyszer eredményes Gianluca Scamacca bevethető, de ez is azt mutatja, nem elég mély a felhozatal csatárposzton.

Az utóbbi időben ráadásul két nagy csapás is érte az olasz válogatottat, amely hatással volt a játék hatékonyságára. Leonardo Spinazzola kiesése már az Eb-n nagy érvágás volt, az ő felfutásai rengeteget számítottak, a csoportmeccseken részben a kirobbanó formája miatt tudtak úgy átszaladni a védelmeken, mint kés a vajon. Észak-Macedónia ellen pedig Federico Chiesára sem számíthatott, aki tulajdonképpen az olasz válogatott egyetlen nemzetközi szinten is kiemelkedő támadója.

Lehet tanulni a vereségből

A legkényelmesebb megoldás az lenne, ha az olasz szövetség Mancinivel vitetné el a balhét, és az edzőcserével le is tudna minden változtatást. Szerencsére úgy tűnik, Gabriele Gravina szövetségi elnök sem Mancini képében azonosította a problémát, és Giorgio Chiellini is maradásra biztatja a szakembert. Nem véletlenül: az alapok megvannak ahhoz, hogy az olasz válogatott sikeres legyen a jövőben, ez a kudarc össze sem hasonlítható Gian Piero Ventura-féle zakóhoz.

Sandro Tonali az U21-es olasz válogatottban

Fotó: Getty Images

A mélyebb reformok viszont elengedhetetlenek lennének. Évek óta látszik, hogy az olasz labdarúgás nem termel ki elegendő tehetséget, nagyon kevesen jutnak el az európai kupákban szereplő csapatokba. A húszas éveik elején járó játékosok közül konkrétan csak Bastoni, Tonali és Zaniolo számít kulcsembernek valamelyik topcsapatban, és ha a fiatalság határát 25 évben húzzuk meg, akkor sem lényegesen jobb a helyzet.

Inter

Alessandro Bastoni (22)
Federico Dimarco (24)
Nicolò Barella (25)

Milan

Davide Calabria (25)
Sandro Tonali (21)

Atalanta

Giorgio Scalvini (18)
Giuseppe Pezzella (24)
Matteo Pessina (24)

Juventus

Luca Pellegrini (23)
Manuel Locatelli (24)
Federico Chiesa (24)
Moise Kean (22)

Napoli

Alex Meret (25)

Lazio

Roma

Gianluca Mancini (25)
Lorenzo Pellegrini (25)
Nicolò Zaniolo (22)

Az már a tyúk és a tojás esete, hogy azért van-e ennyire kevés olasz topjátékos, mert nem kapják meg a lehetőséget, vagy inkább a gyenge utánpótlásképzés miatt jutnak el alig néhányan a nemzetközi szintre. Ami árulkodó – és a szövetség elnöke is erre hívta fel a figyelmet –, hogy az utánpótláscsapatokban kiemelkedően nagy a külföldi játékosok aránya, számításaik szerint az akadémiák alig harmadát képezik hazai futballisták.

Zaniolo küzd a labdaáért

Fotó: Getty Images

Látványosan kevés olyan játékosa van az olasz labdarúgásnak, akiben a sebesség, a technika és a játékintelligencia egyszerre található meg, sokszor még az olasz élvonal krémjéhez tartozó futballistákból is hiányzik egy-egy tulajdonság.

Valószínűleg az edzők felfogásán is változtatni kell. Néhány évvel ezelőtt Allegri említette meg egy interjúban, hogy a fiatal játékosoknak a Serie C és B útvesztőjén keresztül kell átverekedniük magukat, hogy megkapják a lehetőséget az első osztályban is. Ez szinte teljesen ellentétes a topligák gyakorlatával, ahol akár már 16 évesen bemutatkozhatnak a tehetségesebb játékosok – volt rá példa a Serie A-ban is, de Gianluigi Donnarumma kivételével nemigen akad sikertörténet.

Ezen a téren egyébként mintha érződne némi változás, abban a tekintetben mindenképp, hogy egyre több a modern játékfelfogásban gondolkozó edző a Serie A-ban. A bajnokság uralkodó stílusát már megváltoztatták, és nem kizárt, hogy idővel a fiatalok felépítésére vonatkozó álláspont is alakulni fog. Ehhez természetesen az is kell, hogy a tulajdonosok merjenek hosszú távban gondolkozni, mert amíg folyamatos eredménykényszerben dolgoznak az edzők, a jövőben is inkább a biztosra fognak menni.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.

UEFA Bajnokok Ligája