Ami Bulgáriában történt a magyar válogatottal, azt nincs csapat, amelyik megérdemelheti

A magyar válogatott ott van az Eb-n. Egyenes ágon, egy körrel a vége előtt. Veretlenül – ami akkora dolog, hogy pár órával később, amikor a világbajnok Argentína kikap Uruguaytól a vébéselejtezőjükön, már nincs a bolygón válogatott, ami a mienknél több tétmeccs óta veretlen.

Jönnek a játékosok nyilatkozni. Ugyanaz az arcukon, mint a nézőén – ami még akkor is csodálatos a fociban, ha ez a vereség keserve, vagy a bírón való megbotránkozás.

A 97. perces bolgár öngól ezektől megkímélt minket. Így osztozhatnánk egy döntetlennel ugyan, de mégiscsak elért, előre kicsit el is könyvelt siker félszeg örömében, vagy az igazságtalanságtól megmenekült ember megkönnyebbülésében. És százféle más tiszta vagy kevert érzelemben.

De a játékosok arcán egyik sincs. Zavarodottság ül mindenkin. Mert a bolgár meccsnek nem volt értelme; a bolgár meccsnek, így, nem lett volna szabad megtörténnie.

Mint tudjuk, a focit gólra játsszák. Mint tudjuk, a “mint tudjuk” kezdetű mondatokat a legnagyobb kéj kétségbe vonni. Zidane és Messi a múlt héten beszélgettek arról egymással, hogy lehet, hogy egy gólpasszt előbb választanának, mint egy gólt. Gerard Piqué két hete nyilatkozta azt az orbitális blődséget, hogy a Real Madrid legutóbbi BL-címét (amit egyébként a sorozat történetének három legemlékezetesebb fordításából raktak össze) pár év múlva el fogják felejteni, mert bár ők rúgták a több gólt minden párharcban, nem volt elég filozófia a játékukban.

A gól vagy a gólpassz; a címek vagy a mutatott játék; a művészi önkifejezés vagy a labdarúgásra gyakorolt hatás – a foci épp azért kimeríthetetlenül izgalmas, mert ezeket a kérdéseket a belső logikája szerint soha nem lehet majd végérvényesen lezárni. Kívülről azonban másképp fest a dolog. Volt szerencsém egy focihoz cseppet sem, díjnyertes forgatókönyvíróként viszont minden máshoz annál jobban értő ember társaságában megnézni az egyébként csapnivaló netflixes Cristiano Ronaldo-filmet. A ‘film’ talán túlzó szó rá. Egy bő órás montázs: kemény edzés, földi luxus, meccs, kemény edzés, földi luxus, meccs, és így tovább. A Lamborghinikkel nem igazán meghatható ismerős egy mondattal zárta rövidre a látottakat: “Tehát minden héten van egy nagyon jó perce, amikor gólt lő. Azt hittem, van több is. De azt már értem, hogyan éri meg neki ezért.”

A focit tehát meglehet, nem gólra, hanem gólörömre játsszák.

Ha így van, akkor a legnagyobb focista Marco Tardelli, a ‘82-es vébé-döntő győztes gólja utáni önkívülettel. Hozzá kell viszonyítsunk.

Az persze kizárt, hogy el is cserélje egy gyerekét erre a gólra és a vébé-győzelemre, ha választania kéne. A csúcsfoci tehát, hogy a célját, az igazi gólörömöt elérhesse, egy öncsalással kezdődik. Minden pályán lévőnek azt kell gondolnia: csak ez a meccs létezik.

A bolgárok elleni meccs ezzel a tudattal babrált abban a huszonpár magyar játékosban, akiknek fejenként jó húsz-húsz éve ment bele, hogy életük legnagyobb sikeréhez érjenek. Egy ilyen megkérdőjelezés az öröm pillanatában nem kevésbé álnok, mint kismamáknak felolvasni fejezeteket Camus-től vagy Sartre-tól, hogy a keményvonalas egzisztencialisták győzködjék őket, kozmikus magányra ítélt életet hoztak világra, a hiábavaló emberiség egy tagjának. Vagy fordítva: mintha a Nobel-díj koktélpartijukon szembesítenénk Camus-t és Sartre-t, hogy szinte minden kismama egy-egy kialvatlanul költött-dúdolt altatója tovább él majd az ükunokákban, mint az ő életen át keresett bármelyik mondatuk. (Pedig vannak köztük a témánktól nem független ilyenek is: “Hinni annyi, mint tudni, hogy hiszel, és tudni, hogy hiszel nem annyi, mint hinni.” - Sartre.)

Durva példák, bocsánat. De a durvaságuk a bizonyíték, hogy emberi minimum nem kétségbe vonni bárki hivatásának az alapvetését annak egy kitüntetett pillanatában.

Hogy ettől a minimumtól a magyar keret megfoszttatott, nem egy ember hibája. Három dolog kellett hozzá. A meccs előtti hercehurca a helyszínnel, majd az üres stadion és végül a kritikán aluli bíró-VAR kapcsolat együtt adták ki, hogy egy Eb-kijutás tétű meccs komolyan vehetetlen, ócska bohózattá váljon.

A helyszínhercehurcát azért csinálhatta végig a Bolgár Labdarúgó Szövetség, mert tudták, megússzák, akármilyen mélyre süllyednek is. Ha ugyanis őket büntetik meg a meccs törlésével és 3-0-s magyar győzelemmel, az valójában Montenegrót sújtja. Az ártatlanok kárára hozott döntést pedig senki nem fog hozni, és ha nincs döntés, akkor viszont lesz meccs; a bolgár szövetség tetszése szerint húzhatta a magyar agyakat.

Egy meccs lejátszatásáról szóló meccs elvből ellehetetleníti a rendes válogatott focihoz szükséges “csak ez a meccs van”-állapotát a játékosoknak. Plusz: az ellenféltől kapott tisztelet sportszerű, ha van, de nélküle is lehet akarni a gólt – viszont hogy lehet kiállni egy olyan ellenfél ellen, aki ennyire nem tiszteli magát?

De rendben, legyen meccs. Láttunk már sportesemény előtti perpatvart. Mondjuk általában ezek az esemény jelentőségét hangsúlyozzák. Itt pont ellenkezőleg. Viszont miért is ne működhetne ugyanúgy, hogy a közönség meg az adrenalin majd a lényegre fordítja a figyelmet? Csakhogy nincs közönség. Még ez is jöhetne jól. Ez büntetés szokott lenni. Büntetés azért, mert valaki túl nagy jelentőséget tulajdonított az előző meccsnek, és azért most büntetjük, mert ez a meccs is fontos lenne.

Az üres szófiai lelátó viszont nem büntetés volt, és így pont a meccs értelmetlenségét jelképezte, megint. Mi a bolgárokkal gondoltuk volna játszani. A bolgárok viszont a bolgárok ellen, és láthatólag vesztésre álltak. Egy sporteseménynek fontos vonása, hogy tudjuk, kik játszanak, másképp nehéz győztest hirdetni. (Vö. “Ki nyerte, például, a francia forradalmat?” - James P. Carse: Véges és végtelen játszmák.)

Hogy aztán a meccs végképp értelmetlenné váljon, ahhoz már a bíró és a VAR kellettek. Elég régi játék ahhoz a foci, hogy egy bőszen tévedgető bíróval megvert meccs, és az erre dörzsölten rájátszó ellenfél a része legyen. Tudjuk értelmezni a vereséget, a döntetlent, őszintébb napokon a győzelmet is ilyen keretek között. Megvannak hozzájuk az érzelmi reakcióink, a játékosoknak is.

De az egész egyszerűen nem része a játéknak, hogy a VAR visszavonat egy bolgár piros lapot, mert Botka védi a testi épségét, amikor látja, hogy már elkerülhetetlenül leütközik; de aztán szó nélkül hagyja kiállítani Kerkezt, amikor a felvételeken kiderül, hogy egy ötven-ötvenes szituba megy bele, és el is éri a labdát; és aztán azt is szó nélkül hagyja a VAR, hogy a bolgár csatár fel akarja rúgatni magát Szalaival, de Szalai észnél van, úgyhogy nem sikerül neki, de azért csak eldobja magát, a bíró meg befújja a tizenegyest.

Ezen a ponton, ha valaki megkérdezi, mit nézünk a tévében, a focimeccs már biztosan egy helytelen válasz lett volna. Közelebb voltunk ahhoz a vicchez, amikor két ember sakkozik, és egyikük felkiált: “Tus!”, mire a másik: “Te hülye, a teniszben nincsen les!”.

Nem segített az öngól, mint végkifejlet sem, de ennél végül az is kerekebb és focira jobban emlékeztető történet lett volna, ha egy meccstörléssel jutunk ki. Inkább töröljenek egy meccset, minthogy egy meccs mivoltától megfosztott 90 perc után ott álljon az ember, hogy most vajon örülnie kéne-e. A néző, a szurkoló, az adófizető állampolgár, mind hagyján. Pedig ritka, hogy nem kell győztesnek hazudni magunkat.

De hogy sportolók, akik a világ elsőszámú játékában érnek el sikert, ott álljanak életük nagy pillanatában zavarodottan – könyörgjünk a világ szerencsétlen egybeeséseihez, hogy ilyet ne csináljanak többet.