„Fáj a sok kritika” – jön a régóta várt találkozó az olasz válogatott kapus és a volt csapata között

„Tonali uno di noi” – zengte a milánói kórus, amikor Sandro Tonali – mindössze pár hónappal a rekordméretű átigazolását követően – visszatért a San Siróba. Ha volt is keserűség a szurkolókban, amikor a Milan leendő csapatkapitányaként, némi túlzással legendájaként látott, nem mellesleg gyerekkora óta a klubnak szurkoló középpályás a Newcastle-höz szerződött, az indulat meglehetősen gyorsan feloldódott.

A kontextus sokat számít. Tonali helyén nem csak egy méretes űr keletkezett – főleg a szívekben –, de temérdek pénzt is hagyott maga után, ami lehetőséget adott a megújult vezetőségnek a keret megerősítésére. Ráadásul az egész olyan volt, mint a hirtelen lerántott sebtapasz: szinte feldolgozni sem volt idő a fájdalmat, máris véget ért, így útravalóul megmaradtak a szép emlékek, a közülünk valóság érzésével.

A szurkolók és a játékosok közötti kapcsolat azonban meglehetősen törékeny, és nagyon körültekintően kell eljárni a vékony jégen táncolásban, hogy ne sérüljön a gondosan építgetett örökség. Elég egyetlen rossz szó, egyetlen elhibázott gesztus, és visszafordíthatatlanul a skála másik végén találhatja magát az ember. Vagy – és ez talán a legrosszabb – olyat tenni, ami megkérdőjelezi a klub iránti elkötelezettséget, kicsit magasztosabban: a szeretetet.

Francesco Totti szerint a ma futballistája a pénzt részesíti előnyben a valahová tartozás örök élményével szemben. A helyzet természetesen valamivel komplikáltabb, a pénzből ugyanis nem csak a személyes meggazdagodás következik. A tőke koncentrációja egy sajnálatosan pontos mérőszám a sportsikerek várható helyét illetően is – a gazdagabbak mindig is nagyobb eséllyel rúgtak labdába, az olló pedig manapság az eliten belül is egyre csak nyílik.

Mindezt fontos meghatározni, mert igenis van olyan, hogy a búcsúkönnyek valódiak, és azonosulhatóbb motiváció áll egy átigazolás mögött, mint egy zsíros szerződés. Ez az, amit a Milantól 2021-ben távozó Gianluigi Donnarumma kevésbé értett meg, sőt, azóta sem ért igazán. Senki sem azért haragszik rá mind a mai napig a Milan-táborában, mert az ő ambíciói (és tehetsége) túlmutatott a klub akkori szintjén; a távozás módja rombolta le a szobrát.

„Mauro Bianchessit illeti a dicséret, ő fedezte fel a srácot, és ő győzött meg róla” – mesélte Adriano Galliani, a Milan egykori sportigazgatója, hogyan happolta el az akkor 14 éves kapust a városi rivális Inter orra elől. Talán már akkor sejtette, hogy egy olyan játékost igazolt le, aki egyszer majd a felnőtt csapat kapuját is védheti, Donnarumma azonban minden várakozást felülmúlva, 16 évesen és 8 hónaposan mutatkozott be a felnőtt csapatban.

A Milan akkori edzője, a tragikusan korán elhunyt Siniša Mihajlović úgy ítélte meg, az életkora ellenére készen áll a profi labdarúgásra, és erről a klub tulajdonosát, Silvio Berlusconit is sikerült meggyőznie. Első mérkőzését napra pontosan nyolc évvel ezelőtt játszotta le a Sassuolo ellen, és annak ellenére pozitív benyomást keltett a játékával, hogy Domenico Berardi szabadrúgásgóljában vastagon benne volt.

Innentől kezdve hihetetlen sebességgel haladt a pályafutása: pár héten belül a pályán találkozott példaképével, Gianluigi Buffonnal, ő lett a milánói derbik történetének legfiatalabb kezdőjátékosa, a Torino ellen pedig büntetőt fogott, ami egyetlen kiskorú kapusnak sem sikerült a második világháború óta. Még 18 éves sem volt, amikor pályára lépett az olasz válogatottban, amivel ő lett az Azzurri történetének legfiatalabb kapusa.

Ez a boldog átmeneti időszak pontosan két évig tartott, amikor időszerűvé vált, hogy megkapja az első komolyabb szerződését. Donnarumma ügynöke már 2017 elején célzást tett arra, hogy a játékosa egy erős csapatot érdemelne – amitől a Milan rettentő messze volt – és tucatnyi klub érdeklődik iránta. Nyárra végleg elmérgesedett a helyzet Mino Raiola és a milánóiak új vezérkara között.

- jelentette be Marco Fassone, a milánóiak sportigazgatója.

Az egyrésztmásrészt logikája megköveteli, hogy Raiola szemszögéből is megvizsgáljuk a helyzetet. Ügynökként nem csak az volt a feladata, hogy a lehető legnagyobb összeget kialkudja a játékosainak – amiben egyébként kétségtelenül első osztályú munkát végzett –, de a potenciális veszélyforrásokra is fel kellett hívnia a figyelmet. Raiola nem csinált nagy titkot abból, hogy nem bízik a klub újonnan érkező tulajdonosaiban, akik aztán durván egy év alatt a csőd szélére kormányozták a Milant.

Donnarumma makulátlan megítélésén azonban csorba esett, a szurkolók egy része ellene fordult, a Dánia elleni U21-es mérkőzésen néhányan tiltakozás gyanánt Dollarumma feliratú játékpénzt szórtak a pályára. Bár a kapcsolat menthetetlennek bizonyult, a klub és a játékos végül megegyezett az új szerződésben: 2021-ig évi hatmillió eurót tehetett zsebre, ráadásul a testvérét, Antoniót is leigazolták, egy harmadik számú kapushoz viszonyítva gyanúsan bőkezű, egymillió eurós fizetésért.

Ahogyan arra már utaltunk is, Raiolát nem csalta meg a megérzése a szinte teljesen ismeretlen kínai tulajdonosi kör megbízhatóságát illetően, 2018-ra ki is derült, hogy képtelenek fizetni az Elliott nevű vagyonkezelőtől felvett kölcsönt. A klub működtetése így a hedge fund kezébe került, amely a lehetőségekhez mérten rövid idő alatt gatyába rázta a Milant, ám így is további három év telt el, mire visszajutottak a piros-feketék a Bajnokok Ligájába.

Donnarummának addigra több mint 200 milanos mérkőzés állt a háta mögött, a legnagyobb európai kupasorozatban azonban egyetlen meccsen sem lépett pályára. Egy 22 éves kapus karrierjében ez persze nem a világvége, ő viszont évek óta az olasz válogatott kezdője volt, aki épp a hatodik évét teljesítette a profik között. Sportszakmailag tehát indokolható volt az a váltás, amit Raiola addigra szorgosan előkészített, és aztán végre is hajtott.

A kapus stábja már azon a nyáron azt hangsúlyozta, hogy őket igazából belekényszerítették a klubváltásba, és arra számítottak, hogy új szerződést kap a Milantól. Ezt ezen a héten Enzo Raiola emelte ki, aki úgy emlékszik, pozitívan haladtak a tárgyalások a klubbal, de aztán Paolo Maldini meglepő bejelentést tett. „Azt mondta, hogy Mino, számunkra a Donnarumma-fejezet lezárult, mert leigazoltunk egy másik kapust” – magyarázta Mike Maignanra utalva.

Nem véletlen azonban, hogy a Milan-tábor Donnarummára haragudott meg Maldini helyett: a játékos fizetési igénye és az ahhoz tartozó jutalék – nagyságrendileg 20 millió euróról beszéltek akkoriban – jóval nagyobb volt annál, mint amit a klub ki tudott fizetni. Ha tehát elfogadjuk azt az állítást, miszerint Donnarumma a Milanban képzelte el a jövőjét, azt akkor is le kell szögezni: nem a megfelelő stratégiát választották ehhez.

Az olasz kapus a PSG-nél megkapta a Raiola által megálmodott szerződést, ráadásul azon a nyáron a nemzeti színekben is maradandót alkotott, miután Európa-bajnok lett az olasz válogatottal. Mindez nem gátolta meg a Milan-érzelmű drukkereket abban, hogy több ízben kifütyüljék a San Siróban lejátszott válogatott meccseken a kapust, és talán nem kockáztatunk nagyot, ha azt állítjuk, november 7-én, amikor a PSG játékosaként lép pályára a Milan ellen, nem csendülnek fel az uno di noi rigmusok.

Szerda este azonban még valamivel barátságosabb hangulatban várhatja egykori csapatát a Bajnokok Ligájában, egy olyan mérkőzésen, amely mindkét fél számára nagy jelentőséggel bír. Két forduló alatt a Milan két pontot kapart össze a Newcastle és a Dortmund ellen, míg a PSG beleszaladt egy meglepő, 4-1-es verésbe az angolokkal szemben. A győzelemmel mindkét csapat levegőhöz jutna a halálcsoportban, a vereséggel viszont könnyedén a kiesés szélére sodródhatnak.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!