Sztrájkoló sportolók? – Ha valóban változást akarnak, nekik kell forradalmat csinálniuk

Alig telt el egy hét azóta, hogy Rodri kilátásba helyezte: ha nem változtatnak valamit a versenynaptáron, még az is elképzelhető, hogy a futballisták sztrájkkal fogják rákényszeríteni a döntéshozókat a meccsszám csökkentésére. A sors különös fintora, hogy a Manchester City középpályása a hétvégén súlyos térdsérülést szenvedett; egy ártatlannak tűnő szituációban rosszul lépett, és ennyi volt, véget is ért a szezonja.

Sosem fogjuk megtudni, mekkora szerepet játszott a sérülésben, hogy Rodri egyike volt az utóbbi öt-hat év legelnyűhetetlenebb játékosainak. A mostani szezont megelőzően mindössze öt mérkőzést kellett kihagynia a profik között – egy kisebb izomprobléma miatt bő két héten át nem számíthatott rá a klubja. Pedig a spanyol középpályás embertelen terhelést kapott: 2017-től kezdve minden idényben legalább 50 meccsen pályára lépett, 2021-ben 72 találkozóval zárt.

„Szerintem közel vagyunk hozzá” – mondta a sztrájkra utalva. „Ez nem Rodri véleménye. Szerintem ez általánosságában a játékosok véleménye. Ha minden így marad, eljön az a pillanat, amikor nem lesz más lehetőségünk. Nem tudhatom, mi történik a jövőben, de aggaszt minket, mivel mi szenvedünk miatta.”

A spanyol középpályás mindezt még a Bajnokok Ligája első fordulója előtt mondta, utalva arra, hogy az átalakított sorozat legalább kettő, de sok csapat számára négy extra meccset jelent. Az európai klubszezont követően ráadásul 2025 nyarán bemutatkozik a 32 csapatos klubvilágbajnokság is, amely akár hét extra meccset is hozhat. „A futball jelenlegi irányából kiindulva egy 12 hónapos szezonnak nézünk elébe” – jegyezte meg a Celticet irányító Brendan Rodgers.

Rodri esete még csak nem is számít kirívónak. A sajtótájékoztatót követően a Transfermarkt egy cikkben összegyűjtötte azokat a játékosokat, akik 28 éves korukig a legnagyobb terhelést kapták. A spanyol válogatott középpályás ezen a listán csak a 72. helyen szerepelt a maga 447 meccsével, messze elmaradva Eden Hazard-tól (665), Cesc Fábregastól (650), Lionel Messitől (643) vagy épp Cristiano Ronaldótól (630).

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a középpályás észrevételei ne lennének jogosak, sőt. A különbséget az jelenti, hogy a fentebb említett játékosok már tinédzserként klasszisnak számítottak, Rodri viszont 22 éves korában lépte át először a 3000 játékpercet topligás szinten. A top 10-ben szereplő játékosok közül ráadásul többen – Hazard, Fabregas vagy épp Rooney – váratlanul korán, már a harmincas éveik elején kiégtek, majd vissza is vonultak a futballtól.

A futballisták szakszervezete minden évben vészjósló tanulmányokkal igyekszik alátámasztani, mennyire rossz irányba tart a labdarúgás. Az előrejelzések szerint Fédérico Valverde, Nicolò Barella vagy épp Phil Foden 2026-ra akár 80-nál is több mérkőzésen léphetnek pályára – már amennyiben a szervezetük is úgy gondolja. Rodri példája mutatja, hogy még a legelnyűhetetlenebbnek tűnő játékosok sincsenek biztonságban.

A középpályás nyilatkozatával többen egyetértettek, Alisson és Manuel Akanji is hangot adott az aggodalmának, az edzők közül pedig (többek között) Carlo Ancelotti, Xabi Alonso és Vincent Kompany szólalt fel a játékosok érdekében. Többen rámutattak: a problémát nem feltétlenül a meccsterhelés jelenti, sokkal inkább az, hogy nincs elég idő a meccsek között, ráadásul a szezonok között is egyre kevesebb idejük van regenerálódni a játékosoknak.

„A tapasztalataimból kiindulva évi 40-50 meccsen tud a legmagasabb szinten teljesíteni egy játékos” – magyarázta Rodri. „Utána már romlani fog a teljesítmény, mert fizikálisan nem tudod tartani a szintet. Idén 70, talán 80 meccsünk lehet. Nem tudom, ez attól függ, meddig jutunk. Szerény véleményem szerint ez túl sok. Vigyáznunk kell magunkra. Valakinek vigyáznia kell ránk, mert mi vagyunk a főszereplők ebben a sportban vagy üzletben, nevezzük akárhogy.”

A lényeg valahol itt van. Mert az igazi kérdés nem az, lehetséges-e 70-80 meccset játszani egy szezonban. Nyilván lehet, ahogyan lehetne akár 150-et is. Egy ponton túl azonban az már óhatatlanul a minőség rovására fog menni, amivel mindenki rosszul jár: a klubok, a játékosok, a nézők – de azok is, akik csak az üzletet látják a sportban. Ahhoz, hogy valóban a legmagasabb szintű szórakozást várhassuk el a sportolóktól, meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy megfelelően regenerálódjanak.

A futballisták mellett a teniszezők közül is sokan szólaltak fel az irreális terhelés ellen. A tenisz talán még drasztikusabb példa, hiszen náluk gyakorlatilag megvalósult a 12 hónapos versenynaptár: a szezon általában december végén kezdődik el, és november végéig tart. Menet közben jóformán nincs megállás, a nagyobb tornákat is legfeljebb egy-két hét választja el egymástól, ráadásul vannak kötelező elemek a top 30-as játékosok számára.

Az ATP szabálykönyve alapján ők commitment playereknek, azaz kötelezettségvállaló játékosoknak minősülnek, és minden 1000-es versenyen kötelező részt venniük, amelyen felkerültek a főtáblára. Ugyanez vonatkozik az ATP Finalsre is, ami talán magától értetődő, de ezen felül négy ATP 500-as versenyen is indulniuk kell. A Grand Slamekkel együtt ez minimum 21 versenyhetet jelent azoknak a játékosoknak, akik sűrűn felbukkannak a tornák végén.

Tavaly Daniil Medvedev 84 meccsel zárta a szezont, őt Alexander Zverev követte 82-vel, a harmadik helyet pedig Andrey Rublev csípte el 81-gyel. Vannak ennél extrémebb példák is, Roger Federer 2006-ban 97 meccsen lépett pályára (amit 92-5-ös mutatóval hozott le), és nyolc olyan szezonja volt, amely során 80 fölé jutott. Az ő példája is mutatja, hogy a teniszezőknél nem feltétlenül növelték a meccsszámot az előző két évtizedben, ám a probléma ettől még ugyanúgy fennáll.

„Meg fognak ölni minket” – mondta a maga lényegre törő angolságával Carlos Alcaraz. „Most is túl sok játékos hagy ki versenyeket sérülések miatt. Időnként egyszerűen nem akarsz elmenni a versenyekre. Nem fogok hazudni: én is éreztem már így párszor. Néha egyáltalán nem vagyok motivált. Korábban is elmondtam már: akkor teniszezem a legjobban, amikor mosolygok és jól érzem magam a pályán. Így lehet a legjobban megőrizni a motivációt.”

A női világelső Iga Świątek edzője már tavaly őrültségnek minősítette a női tourt irányító WTA döntését, melynek értelmében tovább növelték a kötelező versenyek számát. A női topjátékosoknak jelenleg 21 versenyen kötelező részt venniük (értelemszerűen a sérülés elfogadható mentség), a négy GS mellett a tíz darab 1000-es tornát, valamint hat WTA 500-ast kell belezsúfolni a programjukba. Idén ráadásul még egy olimpiát is rendeztek.

„Már évek óta hangoztatom, hogy nem lenne szabad tovább hajtani a játékosokat, hogy még többet játszanak” – mondta Świątek egy interjúban. „Nyilvánvalóan nem a mi döntésünk, de egyértelműen úgy gondolom, hogy túl sok versenyünk van egy szezonban. Így kevésbé élvezetes a tenisz. Nyilvánvalóan imádunk játszani ezeken a helyeken, de eléggé kimerítő. Nem hinném, hogy ennek így kell lennie, szerintem egy kicsivel több pihenőt érdemelnénk.”

Świątek 2022 óta 223 meccsen lépett pályára, amivel magasan ő volt a női élmezőny legszorgalmasabb játékosa (Aryna Sabalenka például 181 meccset lépett pályára ebben az időszakban). A sorozatterhelés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Asleigh Barty visszavonulása óta szinte végig a lengyel állt a világranglista élén – ezen a héten épp az ausztrált előzte meg a 122. hetével – ám joggal merül fel a kérdés, van-e értelme ennyi meccsnek.

Sokkal fontosabb kérdés azonban, hogy tesznek-e valamit a játékosok, amivel lépésre kényszeríthetik a döntéshozókat. A mostani helyzet ugyanis olyan, mintha egy ismétlődő, soha véget nem érő körbe ragadtak volna a sportolók: valaki elmondja a panaszait, mások egyetértenek, a sajtó megírja, a drukkerek egyik fele elküldi őket melegebb éghajlatra, mondván: ennyi pénzért kussoljanak, mások egyetértően bólogatnak, a végén azonban nem történik semmi.

Vagy csak annyi, hogy stikában beletolnak a versenynaptár hézagosabb részeibe egy-egy eseményt, mert megtehetik. A játékosok pedig ugyanúgy kimennek a pályára, letudják a nekik kiszabott játékidőt, majd a következő neccesebb időszakban újra előveszik a témát, hogy aztán néhányan csatlakozzanak, a sajtó írjon róluk, és sorban a többi. Ezúttal talán Guardiola ragadta meg legjobban a probléma lényegét, ami egyben a megoldást is jelentheti.