Arrivederci, ciao – nem szárnyalnak tovább a szamarak

A Chievo az utolsó szezonjában a Serie B-ben szerepelt (a nyolcadik helyen végzett), de mivel fizetésképtelenné vált, veszélybe került a nevezésük: a szezon rajtjáig kaptak haladékot a pénzügyeik rendezésére. A határidő azonban lejárt, sem szponzor, sem komolyabb befektető nem jelentkezett, így három fellebbezés után a veronai városháza kimondta, hogy ennyi volt.

Sergio Pellissier, a Chievo korábbi csapatkapitánya, aki közel 500 meccset játszott le a klub színeiben, még az utolsó pillanatig próbált megoldást találni a pénzügyi problémákra, sikertelenül.

- írta az Instagramon. „Minden erőmmel próbálkoztam, és bíztam benne, hogy sikerül majd újrakezdeni, és folytatni ezt a fantasztikus történetet. Sajnálom, hogy nem volt elég időm, ez egy rendkívül kemény időszak arra, hogy az ember szponzorokat találjon.”

Ahogy az lenni szokott, beindult a focibiznisz Európában, 1903-ban veronai diákok is úgy döntöttek, alapítanak egy klubot, aztán részt vettek a liga megalapításában, sikeresek lettek, és most is a Serie A-ban szerepelnek. Szép sztori, de ez a másik veronai csapat, a Hellas Verona története.

A Chievót focirajongók kisebb csoportjai gründolták össze 1929-ben, a csapatot pedig arról a veronai kerületről nevezték el, ahol megálmodták a történetet. Először nem igazán pörögtek rá a hivatalos bajnokságosdira, az Olaszországot kimondottan súlyosan érintő gazdasági világválság pedig el is sodorta a lendületüket, 1936-ban feloszlatták a csapatot.

1948-ban jelentkeztek újra játékra, területi alapon szerveződő ligákban egerésztek, és míg a nagyobbik veronai csapat már a Serie B-ben játszott (és bekebelezett egy sor másik kisebb csapatot a városban), addig a Chievo még inkább csak magát kereste. A változás aztán 1959-ben jött el, amikor befutott egy szponzor, és 1962-re már a Prima Categoriában, de még amatőr szinten játszottak.

1964-ben (ismét tőkebevonás hatására, jé) aztán megindult felfelé a csapat, a teljes olasz focis szamárlétrán végigmentek, hogy aztán a Serie D-ben találják magukat az 1974-75-ös, a Serie C1-ben pedig az 1989-es szezonra. 1992-ben a hirtelen elhunyt elnök 23 éves fia, Luca Campedelli vette át a csapatot, ezzel ő lett az olasz profi csapatok legfiatalabb elnöke. A csapat viszont szárnyalt tovább, feljutott a Serie B-be, és végre szemben találta magát a városi riválissal.

A rivalizálásból született a „mussi volanti”, azaz a repülő szamarak becenév, amit a másik csapat szurkolói aggattak a Chievo szimpatizánsaira, arra utalva, hogy „majd akkor jutnak fel, ha a szamarak repülni tudnak”. (Igen, nálunk a csapat beceneve piros hó lenne.).

A 2000/2001-es szezonban lett a Chievo edzője az a Luigi Delneri, aki nagyjából 20 klubnál fordult meg az évek során, hogy mindenhol mutasson egy igazán szexi, támadó focit, a masszív védekezéshez szokott szemeknek. Ekkor indult a „csodák Chievója”, a csapat szinte azonnal a Serie A-ban találta magát, az első évében (hiába jósolták az azonnali kiesést) az ötödik helyen végzett, még egy UEFA-Kupa indulást is kiharcolt magának.

Az olasz foci egyik utolsó tündérmeséje volt a Chievo: az igazi kiscsapat, amelyik szembeszállt a nagyok tekintélyével és a milliókkal meg a tőzsdei árfolyamokkal. A csapat, ahol a 10-es a kapuban állt, ahol a középpályán Corini olyan okosan irányított, hogy élmény volt nézni, ahol Perrotta védőként úgy lőtt kapura, mint egy csatár, ahol Corradi és Marazzina párosa és a nagyokat is megtréfálta.

Hét évnyi első osztály következett, a csapat 2002-2003-ban hetedik lett, 2003-2004-ben kilencedik, a 2004-2005-ös szezonban épphogy sikerült elkerülniük a kiesést, 2005-2006 végén pedig ismét hetedikek lettek, de mivel az olasz foci nem épp legfényesebb időszakáról beszélünk, nem mondanám, hogy például az itt elért BL-selejtezőkör különösebb siker lenne.

Mindenesetre csak 2007-ben esett ki a Chievo az első osztályból, pedig még Delnerit is visszahozták a klubhoz. Egy év Serie B után aztán ismét feljutottak, hogy 2019-ig az első osztályban maradjanak, komolyabb eredmény nélkül.

A vég kezdete aztán 2019-ben jött el, április 14-én, a Napolitól elszenvedett vereséggel elbúcsúzott a csapat a Serie A-tól, majd a koronavírus-járvány következtében egyre komolyabb problémák ütötték fel a fejüket a csapat háza táján: csúsztak a kifizetésekkel és a befizetésekkel is (a város felé komolyabb adótartozásuk is volt), így a Serie B-s nevezésüket elutasították.

A 2021-es nyár már arról szólt, hogy Pellisser próbálja megmenteni a csapatot, új tulajdonosi körrel, de a régi név alatt a Serie D-s nevezést célozták meg, sikertelenül. Így most ott tartunk, hogy a régi Chievo már nincs semmilyen ligában, az új Chievo pedig nem kell senkinek. Talán még egy venetói amatőr ligában felbukkanhat a nevezése a következő hetekben, de szamárság lenne azt hinni, hogy lehet ebből még szárnyalás.

A magyar csapatok, a magyar válogatott, a világ- és Európa-bajnokságok, olimpiák gyerekkori focis emlékképei után villannak csak be azok a pillanatok, amikor elkezdtek érdekelni más országok bajnokságai. Végeláthatatlan órák a tv-s meccsek előtt, amikor még nem sokat értettünk a játékból meg a taktikából, csak tudtuk, ha valami tetszik.

Nekem ilyen volt a Chievo. A Serie A századik szezonjába egyszerre érkeztünk meg a Chievóval és Delnerivel, nekem ez volt az első teljes bajnoki évem, amit követtem, nekik meg az első évük, amiben igazán tündökölhettek. A szimpatikus, támadószellemű kiscsapat a világ legromantikusabb városkájából? Hát kinek ne keltené fel a figyelmét?

Kicsit olyan ez, mint az első osztálytárs, aki megtetszik, vagy az első szerelem, aminek az emléke mindig megmarad. Még akkor is, amikor már tényleg búcsúzni kell. Köszi az élményt, Chievo, arrivederci.

(Mind el.)

Minden reggel elküldjük e-mailben a legérdekesebb híreket a sportvilágból, válogatunk a legjobb cikkeinkből. Az Eurosport napi hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.