A csalhatatlan szimatú átigazolási guru, aki a harmadik klubjánál is csodát tett

A 2023/24-es olasz bajnokságról sok dolgot lehet állítani, de az, hogy izgalmas lett volna, nem tartozik közéjük. Az Inter 19 pontos előnnyel, toronymagasan a liga legjobb csapataként lett bajnok, az elméleti riválisok pedig egytől egyig betliztek, de legalábbis roppant szürkék voltak. Az élen maradt a klasszikus hármas – ezúttal Inter, Milan, Juventus sorrendben – mögöttük viszont voltak érdekességek, és két underdog is befurakodott az élmezőnybe.

Hogy az Atalantának sikerült, ma már nem számít meglepetésnek, hiszen Bergamóban évek óta fantasztikus munka folyik, és annyi borsot törtek már a nagyok orra alá, amiből egészen tisztességes mennyiségű cacio e pepe kerülhetne az asztalra. Arra azonban senki emberfia nem számított, hogy a bajnoki címvédő Napolit, a két római csapatot, valamint a sorozatban két Konferencialiga-döntőt játszó Fiorentinát is átugorja majd a Bologna.

Érdekesség, hogy miközben az Atalanta valóban egy ízig-vérig kiscsapat, amely a modern futball valamennyi törvényszerűségének ellentmondva kapaszkodott fel az olasz bajnokság élmezőnyébe, a Bologna történelmileg a nagyok közé tartozik. Hét bajnoki címével az ország ötödik legsikeresebb klubja, csak a fentebb már említett hármas, valamint Genoa előzi meg a sorban, amely az olasz futball bölcsőjeként a calcio első két évtizedének domináns csapata volt.

Mindez a jelen szempontjából, a mostani erőviszonyokat tekintve nem sokat ér, hiszen a Bologna 1964-ben szerezte meg az utolsó bajnoki címét, míg az Olasz Kupában 1974-ben nyerték meg a második, és a mostanáig utolsó trófeájukat. A ’70-es évek óta nem sok vizet zavartak, szebb napjaikon a Serie A középmezőnye és a sereghajtók között ingadoztak, a mélyebb periódusokban pedig az olasz harmadosztályból nézegették könnyes szemekkel a régi hősöket.

Az előző szezonban megszerzett ötödik helyük tulajdonképpen a semmiből jött, még úgy is, hogy a klub évek óta nagyon tudatosan építkezik. Top 5-ös helyezése 1971-ben volt utoljára a Bolognának a Serie A-ban, 2016-tól számítva – akkor jutottak fel egy év B-liga után az élvonalba – a top 10-ben is csak kétszer zártak: 2019-ben, amikor épp a 10. helyet szerezték meg, illetve 2023-ban (9.), amikor már voltak arra utaló jelek, hogy jó úton indult el a csapat.

A sikerek miatt elsősorban Thiago Motta került a középpontba, aki a bő másfél év alatt az egyik legizgalmasabb újgenerációs edzővé lépett elő, és nyilván nem véletlenül. A Brazíliában született, de játékosként 30 olasz válogatottságig jutó Motta még a PSG ificsapatát irányította, amikor feliratkozott a potenciálisan érdekes edzők közé, miután egy interjúban megemlítette a 2-7-2-es játékrendszer ötletét.

Azóta pedig, ha nem is ennyire extrém mértékben, de igazolta a pályán, hogy a következő évek egyik meghatározó edzője lehet belőle, a Juventus pedig nem volt rest rátolni a zsetonjait a Motta-hype-ra.

Mottán kívül azonban illik megemlíteni még valakit, amikor a Bologna valószínűtlen sikeréről beszélünk: az átigazolásokért felelős Giovanni Sartorit, aki sokadjára találta magát egy Hollywoodba illő sztori közepén. A Bologna ugyanis már a harmadik olyan klub volt, amelynél a szerény költségvetés ellenére olyan keretet rakott össze, amely a padról érkező mágiával együtt európai kupaszereplést eredményezett.

Az önmagát régivágású sportvezetőként jellemző, a WhatsAppot csak hírből ismerő Sartori játékosként kezdte, ám a karrierjét – bár tagja volt az 1978/79-es szezonban bajnoki címet szerző Milannak – többnyire az olasz másod- és harmadosztályban töltötte. 1984-ben szerződött a Chievóhoz, ahol öt szezont húzott le, míg nem Luigi Campedelli elnök unszolására tanácsadóként és másodedzőként maradt a klubnál a visszavonulását követően.

Luigi 1992-ben bekövetkezett halálát követően fia, Luca Campedelli került az elnöki székbe, aki még nagyobb felelősséggel ruházta fel Sartorit: a sportigazgatói feladatokat bízta rá. Sartori a tapasztalatlansága ellenére hamar felnőtt a feladathoz, és csalhatatlan szimattal kezdte el felkutatni azokat a játékosokat, akik felett mások elsiklottak. 1994-ben a Serie C-ben lettek bajnokok, 2001-ben pedig – története során először – a Serie A-ban találta magát a veronai kiscsapat.

A Chievo ráadásul a várakozásokkal ellentétben nem egy túl magasra kapaszkodó, és onnan villámgyorsan visszazuhanó, vagy a legjobb esetben is egy évről évre ingázó csapat lett, de – egy szezont leszámítva – állandó szereplővé vált az olasz élvonalban. 2006-ban pedig – igaz, ebben a Calciopoli miatti pontlevonások szerepet játszottak – a negyedik helyen zárt a bajnokságban, így elindulhatott a Bajnokok Ligája selejtezőjében.

Sartori a veronai éveiben olyan játékosokat szúrt ki, mint Andrea Barzagli, Simone Perrotta, Nicola Legrottaglie, Bernardo Corradi és Amauri, Luigi Delneri személyében pedig egy olyan edzőt ültetett a padra, aki akkoriban – némi túlzással – kora Thiago Mottájának tűnt. Ezeket a várakozásokat nem teljesítette – bár később volt még egy hasonló sikere a Sampdoriával, ami után a Juventus lecsapott rá, hogy aztán Beppe Marrotta ritka tévedései egyikének bizonyuljon – ám az tagadhatatlan, hogy a Chievónál jó csapatokat épített.

Sartori éles esze és legendás szimata a sikerekre áhítozó klubvezetők figyelmét sem kerülte el, ő azonban egészen 2014-ig hűséges maradt a veronaiakhoz, ahol egy ütőképes projektet hagyott hátra. „Jelentős ajánlatokat utasítottam vissza a Chievo miatt, pedig topklubok kerestek, az ottani keresetem négyszeresével csábítva. Éveken át a szívem diktált, míg nem történt néhány dolog, ami után elfogadtam az ajánlatot. Igazság szerint a Chievónál már a bútorzathoz tartoztam.”

2014 nyarán lemondott a posztjáról, majd nem sokkal később aláírt az Atalantához, ahol – ha lehet – még nagyobb sikereket ért el, mint a korábbi munkahelyén. Sartori fillérekért szerzett meg olyan játékosokat, akiket évekkel később a befektetés sokszorosáért értékesítettek; a teljesség igénye nélkül Franck Kessié, Mattia Caldara, Bryan Cristante, Dejan Kulusevski, Gianluca Mancini vagy a frissebb emlékek közül Teun Koopmeiners említhető meg.

Közben számos olyan játékost is alatta igazoltak le, akik hosszabb távon meghatározták az Atalantát: Papu Gómezt, Josip Iličićet, Marten de Roont, Rafael Toloit – és még lehetne sorolni a neveket. Gasperini 2016-os érkezése után a projekt szintet lépett, az első idényében negyedik helyen zárt az Atalanta a bajnokságban, így a következő szezonban elindulhatott az Európa-ligában. Rá két évre már a BL-ben szerepeltek, ráadásul 2020-ban percek választották el az elődöntőtől a csapatot.

Sartori és Gasperini között sosem volt teljes az összhang, a hatalmi harccá bővülő civakodás pedig a sportigazgató távozásához vezetett. Azonban, ahogyan arra számítani lehetett, Sartori nem sokáig maradt állás nélkül, nem sokkal később Joey Saputo tenyerébe csapott, és a Bolognához került, ahol szintén nem hagyták cserben az ösztönei. Elég annyit mondani, hogy a nyáron 87 millióért eladott páros, Joshua Zirkzee és Riccardo Calafiori egyaránt a Sartori-érában került a klubhoz.

Hogy Bolognában lesz-e újabb Atalanta-projekt, azt most még nehéz lenne megmondani. Sartorinak annyiban nehezebb feladata van, hogy a siker egyik alappillére – Motta – a Juventushoz szerződött, a helyére kinevezett Vincenzo Italiano pedig tartogat magában kockázatokat. Hogy az első három bajnokin győzelem nélkül maradt a csapat, az a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy a csapat már most hasonló betegségek jeleit mutatja, mint az Italiano-féle Fiorentina.

Idén azonban akkor is nagyobb türelemre lenne szükség, ha maradt volna a helyén a vezetőedző, a kettős terhelés ugyanis teljesen új kihívás a csapatnak. Ezen a szinten 1964-ben szerepeltek utoljára – fun fact: akkor érmefeldobást követően estek ki az Anderlecht ellen – és több mint 20 éve játszották az utolsó európai kupameccsüket. Azonban alakuljon akárhogy is a szezon, Sartori neve garantálja, hogy a jövőben is érdemes lesz figyelni a Bolognára.