“Nincs az a pénz, amiért odamennék!” – van, akit nem érintenek meg a szaúdi millióhegyek

A 2022-es katari világbajnokság után sokan hüledeztünk azon, amikor kiderült, hogy a pletykákat igazolva Cristiano Ronaldo tényleg Szaúd-Arábiába igazol. Az akkor meghökkentőnek számító transzfer óta csupán alig fél év telt el, mégis akkorát fordult a világ, hogy manapság kevés természetesebb jelenség övezi a világ, és szűkebb értelemben véve az európai labdarúgást, mint egy az öreg kontinensről az öbölmenti állam valamelyik klubjába való igazolás.

Ráadásul, ezeket az igazolásokat távolról sem lehet annyival elintézni, hogy Európában kiöregedő korba érő topjátékosok szegődnek el az arab világba, hogy még egy kicsit megtámogassák a bankszámlájuk pénzforgalmát. Hiszen amíg a nagy CR, vagy épp Karin Benzema esetében az érdemek elismerése mellett ez nagyjából rendben van, addig például az éveken át Európa topklubjai által a Laziótól hiába csábított Sergej Milinkovic-Savic Al-Hilalba szerződése a csillagászati fizetés mellett szakmai érvekkel nehezen lehetne alátámasztható.

Sőt, eljutottunk oda, hogy manapság, ha egy európai topklub, csúnya kifejezéssel élve “túladna” egy sokat kereső, ám a csapatba be már nem férő játékosán, akkor az első telefont biztos, hogy egy szaúdi klub felé kell megereszteni, ott ugyanis megvan az a tőkeerő, amiből a kivásárlásra, és a játékos fizetésére is futja a következő néhány évben. Ez utóbbi kategória ékes példája a Bayern Münchentől egy év után távozó, az Al Nassrhoz csatlakozó Sadio Mané esete.

Ha megvizsgáljuk a részleteket, egészen érdekes jelenségekre bukkanhatunk. A tizenhatcsapatos Saudi Pro League ezen a nyáron eddig nagyságrendileg 15 millió euró értékben tudta értékesíteni a ligából eligazoló játékosok játékjogát, míg közel 435 millió eurót fizetett ki játékosok szerződtetésére. Ennek az összegnek a túlnyomó többségét, több mint 400 milliót a jó eséllyel a liga első öt helyét kisajátító Al Ahli, Al-Ittihad, Al Nassr, Al-Hilal, Al-Ettifaq ötös tapsolta el, a csúcstartónak a maga 163 millió eurós kiadásával az Al-Hilal számít.

Ezzel a példátlan mértékű költekezéssel a liga cikkünk megjelenésének napján 738.1 millió euró értékkel bír, amivel toronymagasan vezeti az ázsiai régió bajnokságainak rangsorát a játékoskeretek értékét alapul véve. Összehasonlításképpen, az anyagi lehetőségek terén szerénységgel ugyancsak nem vádolható Egyesült Arab Emirátusok bajnokságának értéke közel 450 millió euróval kevesebb, mint a Saudi Pro League.

A szaúdi liga folyamatosan emelkedő értéke már európai viszonylatban sem számít gyengének. A fent már említett összérték Európában a 11. helyre elegendő, bő százmillióval elmaradva az orosz Premier Liga valamivel több mint 800 milliós értékétől. Tekintettel azonban arra, hogy manapság nem tartozik a legnépszerűbb dolgok közé az Oroszországba való szerződés, különösebb bátorság nélkül megjósolható, hogy a szaúdi liga záros határidőn belül, jó eséllyel még a nyár folyamán lekörözi az oroszokat.

Sőt, ha a nyáron megindult exodus nem csillapodik, akkor akár az egymilliárd eurós álomhatár elérése sem lehetetlen, amit Európában az öt topligán túl csak a portugál bajnokság mondhat el magáról.

A pénzügyi lehetőségek tehát valóban korlátlanok, a szaúdiak pedig több fronton is támadnak. A tehetős klubok ugyanis nem csak játékosokat igyekeznek magukhoz csábítani, hanem a futballban vagy a sportág körül dolgozó szakembereket is. Az edzők közül, óriási megdöbbenést keltve, Salzburgból az Al-Ahlihoz szerződött az a Matthias Jaisle, akit az új európai edzőnemzedék egyik legígéretesebb képviselőjeként tartanak (tartottak?) számon. Ugyancsak meghökkentő volt, hogy a Rangers és az Aston Villa után az Al-Ettifaq lett Steven Gerrard vezetőedzői karrierjének harmadik állomása, a liverpooli legenda ráadásul elhappolta szeretett klubja most már csak ex-csapatkapitányát, Jordan Hendersont is.

Ez volt az a pont, ahol a játékosként mindkét angollal együtt játszó Jamie Carragher is úgy gondolta, hogy meg kell szólalnia a témakörben.

Carra szavai több szempontból is elgondolkodtatóak.

Az első rész nyilván egyértelmű utalás Jordan Hendersonra, aki 12 Liverpoolban töltött év után tulajdonképpen azért távozott Szaúd-Arábiába, mert ott szerény heti 700 000 fontos fizetésért játszhat még pár évet. Ez a bér korábbi Liverpooli fizetésének épp a négyszerese.

Másfelől a korábbi kiváló védő, aki a Sky Sports munkatársaként a Premier League-, míg a CBS színeiben a Bajnokok Ligája mérkőzéseinek állandó szakértője, valójában egy nagyon is reális forgatókönyvet vázolt fel. Ha ugyanis a leginkább tehetős klubok a futballisták mellett edzőket is elkezdtek igazolni, az égvilágon semmi sem gátolhatná meg őket adott esetben abban, hogy mondjuk komplett televíziós stábokat is áttelepítsenek magukhoz.

Az ún. sportwashing eszközét használva Szaúd-Arábia évek óta dolgozik azon, hogy az ország ingatag emberi jogi helyzetét grandiózus sportesemények csillogásával tusolja el. A láthatóan jó ütemben haladó folyamat elérhet egy olyan pontra, amikor a szaúdi liga egy-egy rangadóját egy korábbi európai klasszis “szakérti majd meg” a stúdióban.

Minden szimpátiánk mellett is nyilván nem Jamie Carragher neve merülhetne fel ebben az esetben elsőszámú jelöltként, ettől függetlenül a felvetése nagyon is helytálló. Már csak ezért is kell fokozott figyelemmel követni a szaúdi történéseket, a vehemencia ugyanis, amivel az ottaniak belevetették magukat a futballfejlesztésbe, nem igazán írhat elő szüneteket.