Antonio Conte személye a garancia, hogy valami komoly dolog épül a Tottenhamnél

José Mourinho bukását követően Daniel Levy ígéretet tett a szurkolóknak: a Tottenham visszatér ahhoz a támadó felfogású, látványos futballhoz, amit Mauricio Pochettino idején képviselt a csapat. Néhány héttel később aztán a klub hivatalosan is bejelentette, hogy Nuno Espirito Santo lesz a londoniak új vezetőedzője, aki Angliában komoly hírnevet szerzett magának – méghozzá a kiváló védelmével és a gyilkos kontrákkal.

A két eseménysor között tehát volt némi ellentmondás, és nem véletlenül: a Spurs egész nyara rendkívül zavaros volt. Némi túlzással minden héten másik vezetőedzővel tárgyalt a klub, ráadásul egészen eltérő stílusú szakembereket kerestek fel: Antonio Contét, Gennaro Gattusót és Paulo Fonsecát. Őket legfeljebb az olasz foci kötötte össze valamelyest, Nuno pedig még ebben a tekintetben sem illett a képbe, ő stílusban közelebb állt a pokolba kívánt Mourinhóhoz.

A portugál a kezdeti mézesheteket követően egyre népszerűtlenebb figura lett az öltözőben: a játékosok egyszerre kérdőjelezték meg a taktikához való megközelítését, és a fizikai felkészítéshez való hozzáállását. Az edzések során elsősorban azt gyakorolták, hogyan kell megállítani a soron következő ellenfelet, miközben a támadások felépítésére, a tudatos mozgásra kevés figyelmet fordítottak, emiatt zömmel az egyéni villanások határozták meg a játékot.

A bizalomvesztés másik fő oka a csapat nem megfelelő erőnléte volt: Pochettino alatt ebben a tekintetben a Spurs bőven a ligaátlag fölé tartozott, a portugál viszont abból indult ki, a meccsterhelés bőven elég a szinten tartáshoz. Ezzel viszont fokozatosan romlani kezdett a csapat általános erőnléte, és a játékosok attól tartottak, elveszítették a korábban kemény munkával felépített előnyüket. Az utódnak tehát ezeken kellett elsősorban változtatnia.

Nuno komoly elvárásokkal került a kispadra, hiszen a klubnál úgy vélték (nem alaptalanul), hogy a keretben azért több van a hatodik és a hetedik helyeknél, és a Mourinho-érában nem sikerült megfelelően kihasználni a kreativitásban rejlő potenciált. Itt megint van némi logikai bukfenc, Nuno pályafutásában ugyanis egyetlen olyan szakasz sem volt, ami arra utalhatott volna, hogy vele támadóbb felfogású lesz a csapat.

A helyzet az, hogy a Wolverhamptonnál sikeredzőnek számító Nuno eleve kényszermegoldás volt, a klubvezetés ugyanis kifogyott az ötletekből, így egy olyan edző mellett kötöttek ki, aki jelentős Premier League-rutinnal és viszonylag biztos padlóval rendelkezett. Valószínűleg úgy voltak vele, hogy nagyot nem lehet bukni Nunóval, a csapat pedig már azzal előbbre léphet, ha sikerül valamelyest modernizálni a Mourinho-féle rendszert.

Nagy tragédia nem is lett a kinevezéséből, 10 bajnoki alatt 5 győzelmet és ugyanennyi vereséget jegyzett a csapattal, és ha a listavezetőtől messze is jár már a Spurs, a BL-indulást érő negyedik helyre még bőven odaérhetne. Ami viszont mégis indokolttá tette Nuno menesztését, az maga a mutatott játék: a Tottenham egészen szörnyen nézett ki az irányításával, csak egy-egy mérkőzésen tudta megvillantani a keretben rejlő potenciált.

Főleg támadóoldalon esett vissza a Spurs hatékonysága (pedig ez a Mourinho-éra végéhez képest elég nagy szó), az angol bajnokságban a kiesőjelöltek között is akad jobban támadó csapat. Lövések terén a Tottenham az utolsó helyen áll a nyeretlen Norwich társaságában (103), várható gólok terén az utolsó előtti (9.26, miközben a listavezető Liverpool 21.19-et termelt), rúgott gólokban pedig szintén csak a Norwich múlta alul a Spurs kilencét.

Valahol mindenki sejtette, hogy nem Nuno lesz a Spurs megmentője, ugyanis az elődjei karizmatikus fellépésével sem rendelkezik. A portugál visszahúzódó személyiség, ritkán szólal meg, leginkább akkor, ha valamilyen jelentőségteljes mondandója van a csapat felé. A kommunikációért a Wolvesnál is a másodedzője, Rui Pedro Silva felelt, ő volt a kapocs az öltöző és az edző között, Silva viszont úgy döntött, nem követi Nunót a Tottenhamhez.

A nyár egyik fontos változása volt Fabio Paratici sportigazgatói kinevezése, aki korábban a Juventusnál töltött be hasonló pozíciót. A szakember megítélése meglehetősen kétes volt Torinóban: egyfelől Cristiano Ronaldo szerződtetése az ő nevéhez fűződik, másfelől a többi igazolása szinte egytől egyik kudarccal végződött, ami a bajnokcsapat fokozatos széteséséhez vezetett. Miután az előző idényt a negyedik helyen zárta a Juve, Andrea Pirlo mellett az ő feje hullott a porba.

Paraticinek nem kellett sokat időznie az álláskereséssel, szinte még ki sem pakolta az irodáját Torinóban, máris munkához látott a Tottenhamnél. Az első igazán fontos teendője az edzőkeresés volt, ami – ahogyan azt már összefoglaltuk – nem ment zökkenőmentesen, ám ettől még tény: már a nyáron Conte volt az első számú választása. A tárgyalásokig el is jutottak, de akkor nem sikerült meggyőzni a dús hajú szakembert a váltásról, méghozzá a Spurs körüli bizonytalanság miatt.

Nyáron ugyanis nem csak az volt a kérdés, ki fogja átvenni a csapat irányítását, de több játékos – például Harry Kane és Tanguy Ndombelé – sorsa kérdéses volt, néhány poszton, köztük a védelemben, pedig ráfért az erősítés a keretre. Végül mindkét futballista maradt, Paraticinek pedig akadt pár érdekes és biztató húzása a piacon: Cristian Romero, Emerson Royal és Bryan Gil egyaránt hosszú távon a Tottenham meghatározó játékosa lehet.

Bár a Conte szemében rendkívül fontos hathetes alapozás kiesik, és az átigazolások felett sem őrködhetett a nyáron, a Tottenham most összességében jobb helyzetben van, mint pár hónappal ezelőtt volt. Vagy mondjuk úgy: sokkal tisztább lett a kép azzal, hogy végül Kane maradt a csapatban, sikerült megtalálni Toby Alderweireld utódját, és távozott néhány peremember, akik vélhetően az olasznál is a feketelistán végezték volna.

Annak ellenére, hogy a catenaccio a hatvanas években élte a fénykorát, és már évtizedek óta kikopott az olasz futballból, ma is él az elképzelés, hogy ha egy edző olasz, akkor szükségszerűen defenzív felfogású is. Conte nem kivétel ez alól, ráadásul a nála alapértelmezett háromvédős játékrendszer szintén megágyazhat ezeknek az elképzeléseknek, pedig ez elég távol van az igazságtól, tavaly az Interrel például 89 gólig jutott a Serie A-ban.

Conténál a vasfegyelem és az egyensúly az elsődleges, olykor hajlandó feláldozni egy-egy játékos kreativitását annak érdekében, hogy a csapatjáték legyen az elsődleges. Durván fél évet dolgozott azon a szakmai stábjával, hogy az időnként szertelen és fegyelmezetlen Achraf Hakimi játékát minél jobban leegyszerűsítsék, miközben a benne rejlő támadópotenciált teljes egészében igyekeztek kiaknázni. A marokkói végül a csapat leghatékonyabb előkészítőjeként zárta az idényt.

Romelu Lukaku fejlődése szintén az olasz éleslátását dicséri. Conte már a Juventusnál és a Chelsea-nél is lobbizott azért, hogy a belga centerrel dolgozhasson, de csak az Internél adatott meg ez a lehetőség. Már az első mérkőzésektől fogva nyilvánvaló volt, hogy egészen más szemlélettel használja ki Lukaku erényeit, ívelgetések helyett a földön hozta játékba, és legalább annyira épített a játékintelligenciájára, mint a sebességére.

A három védőre két okból van szüksége: egyrészt a tizenhatoson belül létszámfölényes helyzetet tud kialakítani a támadókkal szemben, másfelől a plusz egy ember a labdakihozataloknál is jól jön. A második idényére az Inter elképesztő önbizalommal játszotta át az ellenfelek letámadását, az üresen hagyott területeket pedig a Nicolo Barella, Lautaro Martinez, Lukaku, Hakimi alkotta négyessel szétfutották. Vagyis az sem igaz, hogy Conte egy reaktív kontraedző volna.

Conténak a vérében van a győzelem, a Juventusnál, a Chelsea-nél és az Internél egyaránt megnyerte a bajnokságot, az olasz válogatottat pedig egy középszerű kerettel is a negyeddöntőbe vezette az Eb-n. Ráadásul – és ez a Spurs szempontjából rendkívül fontos – a rendszerét meglepően gyorsan le tudja oktatni, bár azt is hozzá kell tenni, egészen mostanáig legalább egy nyári felkészülés a rendelkezésére állt, idény közben először vesz át nagyobb csapatot.

A Tottenham több szempontból is nagyot húzott vele: megszerezte a világ öt legjobb edzőjének egyikét, aki komplett víziót és filozófiát hoz magával, új identitást átadva a játékosoknak. Conte személye akár azokat is meggyőzheti, akik elbizonytalanodtak az előző években a Spurs-projekt sikerességét illetően. Mások szemében pedig vonzerőt jelenthet, így a Tottenham erősebb pozícióból indulhat az átigazolási piacon.

A mezőny rettentő sűrű, vagyis Conténak hamar össze kell kapnia a mélyen lévő csapatot, hogy az idény végére a legjobb négy közé kerüljenek, de ne legyenek kétségeink: legkésőbb pár hónap múlva komolyan kell számolni a Tottenhammel.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.