74 év szenvedés után végre öröm költözhet a brentfordi kocsmákba

1885 nyarán berobbant a foci Angliában, hogy aztán a rivális ligákkal és az azóta is működő klubokkal megindulhasson hódító útjára. Nem csoda, hogy még a századforduló előtt – a hirtelen jött sikereken felbuzdulva – számos város törvényhozó testülete döntött úgy, hogy hellyel és pénzzel megtolja kicsit a projekt szekerét. Nem volt ez másképp Brentfordban sem, a Londontól egy kőhajításnyira nyugatra fekvő kisváros akkoriban még nem tartozott a fővároshoz, csak 80 évvel később, 1965-ben vált hivatalosan a londoni konurbáció részéve, azóta a külvárosi Hounslow kerülethez tartozik.

Na, de vissza a kezdetekhez, a brentfordi városi tanács úgy határozott, hogy sportolási céllal elkülönítenek egy területet, ahova gyorsan klubot is alapítanak, majd egy 8:5-re megnyert szavazással az is eldőlt, hogy a rögbi ellenében a foci lesz a befutó a városban. Valószínűleg még ellabdázgattak volna a környékbeli alacsonyabb osztályú amatőr ligákban, de ahogy az lenni szokott, jött a pénz, és megváltoztatott mindent. Akkoriban az amatőröknél illegális volt fizetni a játékosoknak, úgyhogy nem nagyon volt más választásuk, profi klubbá kellett alakulniuk.

1904-re saját pályát (és ezzel együtt egy erősebb identitást is) kaptak, beköltöztek a Griffin Parkba (ami valószínűleg a bolygó egyik legokosabban elhelyezett stadionja azzal, hogy mind a négy csücskében található egy pub), és magukra vették a „Méhek” becenevet. Telt-múlt az idő, háborúk és gazdasági válságok jöttek-mentek, a helyi ligák az utazási költségek csökkentése miatt megerősödtek. Az egyik ilyen volt a London Combination is, ahol a Brentford 1919-ben bajnok lett, hamar fel is figyeltek a csapatra a topligák fejesei, két éven belül pedig már Anglia első számú profi bajnokságában, a Football League harmadik osztályában találták magukat.

Gyorsan jött a siker, 1926-ban Harry Curtis lett a klub menedzsere, aki úgy alakította át a csapatot, hogy az kilenc év alatt a harmadosztályból az első osztályba repült: 1927-ben az FA-kupában brillíroztak, az 1929/30-as szezonban pedig mind a 21 hazai bajnokijukat megnyerték, amire természetesen a mai napig rendkívül büszkék is. 1933-ban a harmadosztály, két évvel később pedig a másodosztály bajnokai lettek, hogy aztán az első elsőosztályú szezonjukban se szerepeljenek le. Az ötödik helyen végeztek (maguk mögé utasítva az Arsenalt és a Chelsea-t is), amit azóta sem sikerült felülmúlni.

Ezek voltak a Brentford számára a legsikeresebb évek, otthon huszonötezer néző volt kíváncsi a meccseikre, válogatott focistákkal villoghattak, hogy aztán egy utolsó nagy győzelemmel (1942. London War Cup, Wembley, 70000 néző, Brentford-Portsmouth 2-0) hosszú időre elköszönjenek az élvonaltól. Amilyen gyorsan jött a siker, olyan gyorsan úszott is el: a háborút követően visszaestek a másodosztályba, hét évvel később pedig ismét a harmadosztályban találták magukat. Balszerencséjükre épp 1958-tól létezik negyedik osztály is, amit szintén „sikerült” meglátogatniuk.

Ez már annyira kellemetlen volt a csapatnak, hogy összevásároltak jónéhány igazán drága játékost, ami rövid távon be is jött: 1963-ban bajnokok lettek a negyedik ligában, 98 bajnoki góllal úgy tűnt, jó úton járnak. De a csoda nem tartott sokáig, annyira veszteségesnek bizonyult a modell, hogy az elnök, Jack Dunnett már stikában a Griffin Park eladásával bizniszelt a Queens Park Rangers elnökével, a tervei között pedig a csapat megszüntetése is szerepelt. 1966-ban ismét a negyedik ligában kötött ki a csapat, úgy tűnt, eddig tartott a történet, de aztán a szurkolók és néhány üzletember összefogott, kivásárolták Dunnett részvényeit, és egy jelentős kölcsönnel életben tudták tartani a Brentfordot.

Elkezdtek takarékoskodni, megszűnt a tartalék és az ificsapat, de csak annyira sikerült megerősödni, hogy a negyedosztálybeli szereplés és néhány kósza feljutás között tengődtek a hetvenes-nyolcvanas években. 1987-ben aztán létrehoztak egy jótékonysági alapítványt (Football in the Community Scheme), amivel a helyi lakosság még jobban bekapcsolódhatott a klub életébe. Elindult a kilábalás az alacsonyabb osztályokból, 1991/92-ben az utolsó fordulóban megszerzett győzelemmel ott tudták hagyni a harmadosztályt, az 1930-as évek óta a legjobb szezonjukat produkálva, olyan nevekkel, mint a 38 gólt szerző Dean Holdsworth vagy a 18 gólos Gary Blissett.

De ahogy azt már ismerjük, a gyors felfelé ívelés után még gyorsabb a visszaesés: Holdsworth eligazolt, a csapatkapitány Terry Evans az első meccsen lesérült és műteni kellett, nem volt tehát hosszú a másodosztályú kaland ezúttal sem. 1993-94-ben a klub menedzsere David Webb lett, aki ahogy az lenni szokott, megálmodta, hogy hogyan lehetne felvirágoztatni a csapatot, de – ahogy az lenni szokott – ez sem ment zökkenőmentesen.

Olyannyira nem, hogy amikor az 1997-es szezon kezdete előtt többségi részesedést vásárolt egy konzorciummal, és a menedzseri posztról a vezérigazgatói tisztségre repítette magát, már annyira zavarta a szurkolókat a koncepció nélküli igazolási stratégiája, és hogy a sztárjátékosok helyett maximum közepes focisták érkeztek a csapathoz, hogy már tüntetéseket szerveztek Webb ellen. És a Brentford ismét a harmadosztályban volt.

Ron Noades (aki a Crystal Palace korábbi tulajdonosa volt) megint történelmet ismételt: 1998 júniusában vásárolta meg a klubot Webbtől, azonnal bajnokok lettek a harmadosztályban, de heti több ezer fontos mínusszal tudta csak tartani a szintet, úgyhogy már-már kísértetiesen hasonlított az időszak a Dunnett ténykedése alattira. Noades egyszerre volt tulajdonos és menedzser is, utóbbiba azonban hamar beletört a bicskája, 2000-ben lemondott, utána pedig egymásnak adták a kilincset az utódok (Ray Lewington, Steve Coppell). 2003-ig húzta tulajdonosként, akkor a klub eladása mellett döntött, akkor került a Brentford az akkor alakult Supporters’ Trust Bees Unitedhez.

A sztori pedig itt lesz érdekes – és valahol ismerős is – , már ha valaki eljutott idáig az olvasásban. Kölcsönökből, szurkolói adományokból és egy tehetős támogató, egy bizonyos Matthew Benham hozzájárulásából 2006-ban összegyűlt annyi pénz, hogy Noades többségi részvényeit a Bees United meg tudja vásárolni. A Brentford ezzel London első, szurkolói tulajdonban lévő profi futballklubjává vált. A menedzser-kérdésre azonban továbbra sem volt válasz, így a pénz csak fogyott, a sikerek viszont továbbra sem jöttek meg.

2007-re a klub nem csak az osztály tekintetében, de pénzügyileg is elérte a mélypontot – ekkor egyébként már 60 éve nem járt az angol élvonalban. Ez az év azonban fordulópontnak bizonyult, ekkoriban kezdett ugyanis egyre nagyobb szerepet vállalni a klub életében a jelenlegi tulajdonos, Matthew Benham, aki amióta csak az eszét tudja (ez az ő esetében a ’70-es éveket jelenti) a Brentford szurkolója. Benham megérkezésekor a Brentford kilátástalan helyzetben volt: 2007-ben visszacsúszott a negyedosztályba, az anyagi helyzete pedig már a létezését is veszélybe sodorta.

Az igazi forradalom azonban csak 2012-től indult el, amikor sikerült Benhamnek a teljes kontrollt megszerezni a klub felett: innentől kezdve hozzáláthatott, hogy ténylegesen a saját elképzelései szerint alakítsa azt át. A háttér stabilizálódásának hatásai a pályán is visszaköszöntek, 2013-ban bejutottak a League One rájátszásának döntőjébe – végül elveszítették a Yeovil Town elleni párharcot –, és már az alapszakaszban is nagyon közel kerültek a feljutáshoz. Minden Brentford-drukker pontosan tudja, mit csinált 2013. április 27-én, amikor a Doncaster Rovers a Griffin Parkba látogatott a mindent eldöntő meccsre.

Egy győzelemmel a Rovers bebiztosíthatta a bajnoki címet, a playoffba száműzve ellenfelüket, ugyanakkor a Brentford a három pont megszerzésével a Championshipbe váltott volna jegyet. Más sportágból vett hasonlattal élve, a Brentfordnak még meccslabdája is volt azon a délutánon, a hajrában ugyanis büntetőhöz jutott a csapat, amit a kölcsönben szereplő Marcello Trotta vállalt el - utóbb mondhatjuk, hogy a szurkolók nagy bánatára. Az olasz ugyanis a lécre vágta a labdát, a Rovers pedig a kontrából betalált, eldöntve ezzel a mérkőzést.

Ennek fényében talán csak édesebb lett a siker egy évvel később, különösen úgy, hogy ezúttal is egy tizenegyesen múlt a szintlépés: Trottával ellentétben Alan Judge gólra váltotta a büntetőt.

Egy ennyire kis költségvetéssel működő klubnál természetes, hogy alternatív megoldásokkal igyekszik lépést tartani a tehetősebb riválisokkal. Ezen a téren a leghíresebb (és analitikatörténetileg egyébként is megkerülhetetlen) klub, az amerikai baseballigában szereplő Oakland A’s, ahol statisztikák alapján összeállított csapatokkal vették fel sikeresen a versenyt. Sokáig mentek a viták azon, hogy a futballt le lehet-e hasonló módon számokkal írni, mára viszont egy egész tudományág szakosodott a témára. Sokan a Brentford átigazolási stratégiáját is az Oaklandéhez hasonlították, Benham azonban tiltakozott a gondolat ellen.

Akárhogy is nevezzük, az vitán felül áll, hogy a klub évek óta az analitikai megközelítés egyik fő képviselője, ráadásul ezt kifejezetten magas szinten űzi. Rasmus Ankersen és Phil Giles nevét érdemes megemlíteni, elsődlegesen az ő feladatuk volt az alulértékelt tehetségek kiszemelésére szakosodott rendszer felépítése. Ebben a folyamatban nagy szerepe van a B csapatnak is, amely lényegében a 2016-ban megszüntetett akadémia helyét hivatott átvenni. Azok a játékosok, akik valamilyen szempont szerint kiemelkedőek, de még nem állnak készen a Brentford felnőtt csapatára, a B csapatnál kapnak lehetőséget a bizonyításra.

Erre gyakran szükség van, mert a Brentford elsősorban olyan ligákból szeret játékosokra vadászni, akiket fillérekért meg lehet szerezni, az sem példátlan, hogy félprofi, amatőr bajnokságokból szúrnak ki egy-egy játékost. Van egy másik pozitív hozadéka is a B csapatnak: azok, akik a klubhoz kerülnek, nem visszalépésként élik meg a helyzetet, hiszen folyamatosan látják maguk előtt a példát, hogyan lehet bekerülni a kemény munka árán az első csapatba.

A módszer természetesen nem mindenkinek jött be, a 2015/16-os szezonban például az akkori vezetőedző, Mark Warburton úgy érezte, képtelen egy olyan rendszerben dolgozni, amelyben nincs beleszólása az átigazolási politikába. Kétségtelenül nem volt egyszerű az edző feladata, Akaki Gogia és Philipp Hofmann nehezen illeszkedett be, a keret pedig alaposan kicserélődött egy nyár alatt: 13 játékost megvásároltak, hetet pedig eladtak. A nehézségek ellenére elégedettek lehettek a mérleggel, hiszen az idényt profittal zárták, a bajnokságban pedig a kilencedik helyen végeztek.

Benham analitikaközpontúsága visszaköszön a másik klubjánál, a dán FC Midtjyllandnál, amely évek óta a tudatos építkezés egyik mintapéldányának számít. A skandináv vonal egyébként érződik a Brentfordon is: a vezetőedző Frank Thomas és a másodedző Brian Riemer egyaránt dán, rajtuk kívül pedig további hat játékos is ebből az országból érkezett, miközben van izlandi, finn és svéd futballista is a keretben.

Egy olyan bajnokságban, ahol a Premier League-ből származó bevételekre áhítozó klubok gyakran hajlandóak a határokat feszegetni a költekezés terén, üde színfoltnak számított a Brentford céltudatossága. Szinte példátlan, hogy egy vezetőség ennyire a nagyobb képnek rendeljen mindent alá, pedig ők maguk sem tudhatták pontosan, hol van a projekt plafonja. Sokáig úgy tűnt, hogy a Brentford így legfeljebb csak eladóklub lehet (a kevésbé dicső közelmúlthoz képest persze a stabil másodosztályú szereplés is hatalmas dolog volt), amely ahogy felépít egy olcsón kiszúrt játékost, busás haszonnal tovább is ad rajtuk.

A Brentford pénzügyi osztályán minden évben elégedetten figyelhették a számok alakulását, hiszen 2019-ben 23,4 milliós pluszt könyveltek el, ezen a nyáron pedig 24,9 millió fontnál tartanak – így még a tavalyi 9,2 millió fontos mínusz is könnyedén belefér. Közben nem csak a könyvelők dörzsölhették a tenyerüket, de a szurkolók is: a csapat ugyanis a Championship középmezőnyéből egyre és egyre feljebb kapaszkodott, 2020-ban konkrétan már a feljutás volt a tét. Mivel a szezon végeztével elköltöztek a Giffrin Parkból, amely 116 éven át volt az otthonuk, stílusos lett volna épp feljutással búcsúzni a stadiontól, az álmoknak azonban a Fulham véget vetett.

Ez talán egy picit meg is törte a csapat lendületét, a Brentford ugyanis három győzelemmel, három vereséggel és egy döntetlennel indította a szezont, ezzel csak a 11. helyen állt október 24-én, innentől viszont következett egy 21 meccses veretlen sorozat, miközben az Angol Ligakupa elődöntőjébe is sikerült bejutniuk. Az automatikus feljutásról a kirobbanó forma ellenére lecsúsztak a nyugat-londoniak, köszönhetően a Xusco Munoz irányítása alatt megtáltosodó Watfordnak, a rájátszást ezúttal viszont sikerrel vette a csapat, amely így 74 év után jutott az angol élvonalba.

Több generációnyi Brentford-drukker nőtt fel úgy, hogy még csak álmodozni sem tudott az első osztályról, a szisztematikus építkezésnek köszönhetően azonban csak felemelkedtek az ország legjobbjai közé, péntek este pedig hivatalosan is vége szakad a hosszú várakozásnak.

Források: brentfordfc.com, Sky Sports

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.