Másodperceken múlt Kolo Muani szerződése a PSG-hez egy francia film szerint

– köszön be a titkárságra Olivier Létang, a Lille ügyvezetője. 2023 szeptember elseje van, a nyári átigazolási ablak zárónapja, az év egyik legfeszültebb időszaka.

Hogy mi történik ilyenkor, azt az elmúlt években egyre nagyobb figyelem övezi, olyannyira, hogy az átigazolási piacnak saját újságírói zsánere alakult ki. A francia labdarúgó liga (LFP) ennek apropóján gondolt egyet, és legyártott egy 37 perces dokumentumfilmet arról, hogy mivel telik a Lille (Olivier Létang), a Lorient (Loic Féry) és a Marseille (Pablo Longoria) vezetőinek egy napja.

Ahány elnök, annyi munkamódszer. A Lille elnöke kemény tárgyalópartner, az orvosira érkező játékost is bármikor hazaküldi, ha nem sikerült időközben megállapodni. A Marseille vezetője játékosmegfigyelőként kezdte, és szinte szimbiózisban él árnyékemberével, Javier Ribaltával, aki összeszedi az információt minden irányból, Longoria pedig az ajánlatokat meccseli le. A Lorient elnöke, Loic Féry pénzügyi szakember, a Chenavari kockázati tőkealap alapítója, aki Londonból intézi a telefonokat. „Lefuttattad a szimulációkat? Jó, de ne sokat! Ez mégiscsak foci. – süti el, amitől megértjük, hogy ez a nap más, mint a többi.

A film saját magát meséli el: az ügyvezetők a kocsijukból telefonálnak, az irodájukban lefőzik a kávét, pénzügyi vezetőkkel egyeztetnek. Az egy napos időkeret és az üzleti titkok biztonságban tartása miatt nem kapunk pontos útvonalat a napról, nem hallunk bele minden részletbe. Ami mégis igazán érdekessé teszi, azok a finom tárgyalástechnikai trükkök, amiket egy ponton bevetnek.

A Lorient elnöke az egyik támadóját, Adrian Grbicset szeretné elpasszolni, és a hezitáló Eibarnak úgy veszi fel a telefont, hogy „na lemondtatok róla, vagy kéritek a sztár támadótm akivel visszatérhettek a La Ligába?” Létang épp Demarai Gray esetleges leigazolásáról tárgyal az Evertonnal, és azzal nyit, hogy a korábbi ajánlata óta már beszerzett egy másik csatárt, ezért változtak a feltételek. A Marseille a Lorient-nal egyeztet egy csereügyletről: Longoria Isaak Tourét szeretné eladni pénzért, Féry viszont csak kölcsönbe adná Bamo Méitét.

A tárgyalások legtöbbször technikai szinten mozognak: hány évre kössenek szerződést, a bónusz függ-e az európai helyezéstől, vagy milyen ütemezésben történjen a kifizetés. A hatalmi viszonyok viszont már az elején elbillennek. A Marseille például jobban meg akart szabadulni Isaak Tourétól, mint amennyire a Lorient le akart mondani Méitéről, ami miatt az eladó került erősebb helyzetbe. A dinamikába pedig Féry beleállt, de ezt csak Longoria szemszögén keresztül látjuk, aki az autója hátsó ülésén puffog. „Kicsinyes részleteken rugóznak” – sóhajt fel óvatosan a kamera előtt.

Az ehhez hasonlóan elharapott szavak időnként kikandikálnak. Felesleges egy 37 perces filmtől esettanulmány-pontosságot várni, de sokszor érezni lehet a cenzúra ollóját: az árakat kisípolják, a hívások hirtelen véget érnek, és semmi utalás nincs arra, hogy az ügynököknek mekkora szerepük van a tárgyalásokban. Nem tudni, mikor kezdődött az egyeztetés és pontosan hol is tartunk. Az átigazolási időszak utolsó napja önmagában is egy furcsa dolog: az ember egyszerre érzi azt, hogy piacon okos döntés kivárni, ugyanakkor aki az utolsó napra hagyja a fontos hívásokat, az valószínűleg nem végezte el időben a házi feladatát.

Kísérő magyarázatot két újságírótól, Fabrice Hawkins-tól (RMC) és Loic Tanzitól (L’Équipe) kapunk, akik a saját szerkesztőségükben azzal vannak elfoglalva, hogy mi lesz Randal Kolo Muani sorsa. Sokáig úgy tűnik, hogy az üzlet csak azon múlik, hogy a PSG-s Hugo Ekitike beadja-e a derekát, és felszabadítja-e a helyét Kolo Muaninak, a tárgyalás viszont elakad, amire Létang jó ütemben ráérez, és egy bennfentesnél rákérdez Ekitike fizetési igényére.

Egy tárgyalás hosszadalmas és körülményes. Sokszor még csak el sem jutunk egy tárgyalásig, mert a felek megállnak egy puszta érdeklődésnél. A közösségi média viszont minden félinformációra ugrik, ami felhangosítja a zajt, és nagyobb jelentőséget tulajdonít még az érdektelen részleteknek is. Longoria például egy ponton megkérdezi Létang-tól, hogy tervez-e csatárt venni és jó döntés lenne-e az általa kiszemelt Meitét megszerezni. Létang megosztja a véleményét, de ez sokkal inkább visszacsatolás és véleménycsere, nem egy kézzelfogható részlet.

A film értéke emiatt nem abban rejlik, amikor a felek nyélbe ütnek egy üzletet, hanem amikor a szereplők megfeledkeznek magukról: mint amikor az egyik újságíró a telefonját szorongatva könyörögve kéri (feltehetőleg az ügynöktől), hogy elsőként jelenthesse be Kolo Muani aláírását, vagy amikor Féry végül megállapodott Longoriával, és várja új játékosa, Isaak Touré érkezését, ám megdöbbenésére a játékos még nem szállt fel a gépre, mert... fodrásznál volt. „Csinos akart lenni a bejelentéskor.” – nevetik el magukat a telefonban.

Hasonló apróság, amikor Létang két tárgyalás között bejelenti az új kapus, Vito Mannone érkezését, akinek a mezbemutató és a sajtótájékoztató közti átvezető séta során arról mesél, milyen csodálatos olasz étterem nyílt Lille-ben. Később aztán udvariasan, de keményen kikosarazza Martin Braithwaite-et, mert egymásnak ellentmondó információk jutottak el hozzá.

A visszaszámláló pörög, az adrenalin csordogál, a nyugtatókat szedő (Longoria elszólja magát) ügyvezetők pedig megpihenhetnek a következő őrületig.

– mosolyog fel Létang az asztalától. Az év legstresszesebb napján, ez talán nem is annyira meglepő.