Miért nem érdemes követni Fabrizio Romanót, a transzferhírek pápáját

Még véget sem ért a szezon, de már borsózik a hátam, hogy mivé válik ilyenkor a futballsajtó. Mint a farkasember teliholdkor, a június érkeztével mindenki átváltozik hírgyárossá, majd jobb esetben visszavedlik szeptemberben, rosszabb esetben meg kitart év végéig. De mi ez pontosan?

Két dolgot érdemes ehhez megérteni. Egyrészt egy átlagos futballklub átigazolási időszakonként mondjuk átlagosan 20 játékossal veszi fel a kapcsolatot: ezeknek egy része csak telefonhívás az ügynök felé, egy érdeklődő e-mail, egy odabiccentés a stadion VIP-páholyában. Jobb esetben 10 eljut tárgyalásig, ahol össze lehet veszni a szerződésre írt nullák számán, a tizedesjegyeken, a városi mikroklímán, a hotel és az edzőpálya közti dugókon vagy a gyerekek iskoláztatásán. A végelszámolásnál marad 3 játékos, akit ténylegesen le is igazolnak és 17, akit meg nem.

A másik aspektus, hogy minden játékos a Nagy Tárgyalási Társasjátéknak más és más mezőjén tart. Ki a startmezőn, ki a Szerencsekeréknél, ki a börtön-mezőn parkol, és várja, hogy mikor léphet közelebb a cél felé.

Az eredmény: sokkal több igazolásról tudunk, mint amennyi tényleg megvalósul, emellett bármilyen bábu bármelyik helyzetéről lehet gyártani egy ötpontos TikTok-videót. A hírgyár pedig teli tüdőből kürtöli a zajt, az értesüléseket és a pletykákat. Ennek a jelenségnek az ékköve, esthajnal-csillagja és felkent pápája Fabrizio Romano, az átigazolás-guru.

Fontos elmondani, hogy Romanóval semmiféle személyes bajom nincs. A róla szóló anyagok alapján egy olyan újságírónak tűnik, aki nem spórolja le a terepmunkát, egész nap a telefonján lóg és hotelekben szaglászik ügynökök után. Az évek alatt Romano hihetetlenül szétterjedt kapcsolati hálót alakított ki, és olyannyira megszűri az információt, hogy csak a tutibiztos morzsákat engedi át, emiatt aztán bődületes mellélövései nem is nagyon akadtak. A megnyilvánulásai alapján kellemes társaságnak tűnik, akivel meg lehet inni egy sört vagy egy kávéba fojtott limoncellót.

Ugyanakkor amit Romano képvisel, az közel sem annyira kellemes.

Romanót azért szeretik sokan, mert egyszerre két élményt nyújt: a jóslást és a kulisszák mögötti betekintést. Mivel biztos forrásból kapja a füleseket, mindenkinél előbb hozza le a híreket, amitől úgy tűnik, mintha jövőbe látna. Értesülései arról szólnak, hogy adott játékos épp hol tart játéktáblán, emiatt a követői is úgy érzik, mintha ott ülnének a tárgyalóasztalnál, fantáziákat kreálhatnak virtuálisan cserélhető játékoskártyákról.

A probléma csak az, hogy ennek nagy része csak mese habbal. Romanót a kritikusai csak "tap-in masternek" csúfolájk, amiért csak "belő egy ziccert", és hát valljuk be, amikor Romano azt mondja, hogy "Here we go!" (a jelszava, hogy megvan a megállapodás), olyankor csak annyi történik, hogy pár órával később a klub hivatalos honlapja is lehozza, hogy a felek bizony megállapodtak. Mintha egy 18:00-kor nyitó étterem elé odamenne 17:55-kor kikabálni a járókelőknek, hogy "Hölgyeim és uraim, mindjárt nyit az étterem".

Romano átlagosan 20-szor posztol a Twitter-oldalára. Ezek zömében bennfentesnek tűnő, de teljesen semmitmondó részletek, ahol szinte pipálni lehet a bingótáblán a transfer-sagák szófordulatait: "hevesen érdeklődik", "tagadja a pletykákat", "nagy a kereslet", a játékos biztosít mindenkit, hogy "boldog a klubjánál", mielőtt aztán meggondolná magát, bojkottálja az edzést, kifogásolja, hogy "tiszteletlenül bántak vele", a klub aztán közbelép és "felfüggeszti", majd "előrehaladott tárgyalásokat folytatnak", "bármelyik pillanatban" megállapodhatnak, repülőgép-nyomkövetőn lehet figyelni a járatot, terepjárók hagyják el a szállást, "Welcome to XY", majd eljön az első interjú ideje, ahol végre elhangzik hogy a játékos már gyerekkorában is ennél a klubnál szeretett volna játszani.

A valóságban annyi történt, hogy egy játékos eligazolt A-ból B-csapatba. Romano ezt habosítja, ipari áramú habverővel.

Romano sajátos műfajban mozog és remekül ráérzett a közösségi média erejére. 14,8 millió Twitter-követőjével rendszeresen elcseveg, kérdésekre válaszol, és meg kell hagyni, mindig is pártatlan maradt, ha szurkolásról volt szó. Könnyen beleeshetett volna a gyűlöletbeszéd és az ostobaság zsákutcájába, mint a szintén újságíró és szintén nagy követőszámú Piers Morgan, de az ő esetében ez nem áll fenn.

Ami igazán zavaró, hogy Romano már-már károsan jó abban, hogy ötvözi a műfaját a technológiával. Mivel a főhadiszállása a Twitter, ahol naponta tucatnyi piros villogóval ellátott értesülést rak ki, úgy tűnik, folyton mondana valami fontosat. Csakhogy a Twitter nem egy napilap, benne véges számú oldallal. A Twitter-folyam végtelen, mindig lehet lejjebb és lejjebb lapozni, várni egy újabb dopamin (örömhormon)-löketet, amitől a zsebünkben lévő fekete doboz olyanná válik, mint a háromcseresznyés nyerőgép. Vajon mi lesz a következő pletyka? Vajon Benzemát tényleg leigazolja az Arsenal? A mini-függőséget okozó piros lámpák viszont sosem állnak le, a dopamin pedig úgy működik, hogy egy nagyobb adag után a küszöb lejjebb kerül, ezért hasonló mini-öröm eléréséhez még több dopamin kell. A hírgyárnak pedig hoznia kell még egy pletykát. Meg még egyet. Meg még egyet. Meg még egyet.

És ez csak szürke oldal, nem a fekete. Romano újságíróként abból él, hogy olyan oldalaknak gyárt cikkeket, mint a The Guardian, a CBS Sports vagy a Caught Offside, emellett hírnevéből fakadóan fórumokon vesz részt előadóként, amiért apanázst kér. Önmagában semmi baj nincs ezzel. Szponzoroktól is kap pénzt, akik egy törökországi pletykaértesülés végére megkérik, biggyessze oda a VisitTurkey-hashtaget is, ami határeset a szellemes és a röhejes között.

Ugyanakkor senki ne mondja, hogy amikor Romano kiposztolja, hogy "XY játékos mennyire alulértékelt", vagy "Z micsoda fantasztikus szezont fut", amögött nincsenek udvarias ügynöki emlékeztetők, hogy egy-egy szaftos pletykáért cserébe „egy napon, ami el sem jön talán soha, majd én is kérek tőled valami szívességet”. Romano maga lett a hírgyár központi forrása. Amikor azt mondja, egy játékos iránt érdeklődik valaki, azt más klubok is olvassák, ezzel arra ösztönzi őket, hogy üljenek le ők is a tárgyalóasztalhoz.

Lehet amellett érvelni, hogy Fabrizio Romano fontos munkát végez, amiért észrevett egy piaci rést, szakértővé vált benne és hatalmas követői bázist épített ki. Ugyanakkor az általa gerjesztett szóbeszédnek csak forrása van, gyökere nincs. Mendemondákat gyártani zömében meg nem valósult transzferekről csak "üres kalória" (terminus Marosi Gergelytől), amelyek a nap végén elillannak, mint a kámfor. Fontosnak tartani a munkáját ugyanaz, mint fontosnak tartani egy bulvárújságot, mert abból adnak el naponta a legtöbbet (amiben ráadásul a cicis lányok mellett szintén bennfenntes infók és kukucslyukas sztorik vannak, kevés érdemi elemmel).

Lehet persze a zaj helyett a jelekre hagyatkozni: a tényleges átigazolásokra, a valódi, nemcsak ügynöki forrásokkal alátámasztott bennfenntes beszámolókra. Ilyenkor viszont már Romano varázsa is eltűnik. Érdemes elolvasni egy tavalyi beszámolóját: olyan felbecsülhetetlen értékű részleteket közöl, hogy milyen napszakban kapott SMS-t, vagy hogy épp mit ebédelt, amikor megtudta, hogy Lionel Messit leigazolta a Paris Saint-Germain.

Fabrizio Romano valószínűleg egy kedvelhető srác, jó munkaetikával, aki betartja a maga által szabott kereteket. Legnagyobb sikere, hogy felépítette a teljesen elhanyagolható átigazolási részletek legnagyobb piacát. Munkájának része viszont túlfujt lufi és tizedannyi is elég lenne belőle.