Szoboszlaink már van, csapatunk is, de igazi szurkolóink vannak-e?

Ám míg Szoboszlaiék hátrányból tudtak fordítani, addig ugyanez Nyilasiéknak nem sikerült.

Fiatalabbak kedvéért: öt zsinórban megnyert vb-selejtező után veszítettük el a tét nélküli hatodikat, 80 000 néző előtt, azokkal a hollandokkal szemben, akik a pótselejtezőért küzdöttek, és akik három év múlva Európa-bajnokságot nyertek, akiknél pályára lépett Marco Van Basten és Frank Rijkaard is. Igaz, róluk akkor még nem tudtuk, hogy Marco Van Basten és Frank Rijkaard lesz belőlük néhány éven belül.

Ha jól rémlik, a Népsport másnap „A célt elértük, az ünneplés elmaradt” főcímmel jelent meg, amely – legyünk őszinték – picit kozmetikázta a valóságot. Az akkori B-közép ugyanis picikét tágan értelmezte a 'nem ünneplés' fogalmát, és gyakorlatilag megvárta a csapatot, amely csak rendőri segítséggel tudta elhagyni a stadiont. 14 éves gyerekként már azt se tudtam megérteni, hogy miért kellett Détáriékat – akiket egy hónappal korábban az egész ország ünnepelt – egy elvesztett meccs miatt kifütyülni, ám amikor megláttam a tábort az öltözők előtt gyülekezni, gyakorlatilag lefagytam.

Arra a csapatra az egy évvel későbbi Szovjetunió elleni 0-6 miatt nem nagyon szoktunk különösebb nosztalgiával emlékezni, ám azt azért el kell mondani, hogy akkor, ott, abban a pillanatban, legalább olyan népszerű volt – ha nem népszerűbb –, mint a mai. És aminek egy évvel későbbi atomjaira hullásában egészen biztosan benne volt az is, ami a holland meccs után következett. Még akkor is, ha Irapuatót követően a vérdopping hiánya, a túlzott tésztafogyasztás vagy éppen az elhibázott ausztriai edzőtábor némiképp gyakrabban előkerült a lehetséges magyarázatok között, mint az, ami a Népstadionban történt a hollandok elleni vereség után.

Persze sokan mondják, hogy 1986 márciusában a brazilok legyőzését követően a "csapat és közönsége még egyszer egymásra talált", ám ez ilyenformán aligha igaz. Annyi történt csupán, hogy mivel nyertünk, sokan ismét elkezdték hinni, hogy mi igazából a világbajnoki címért utazunk Mexikóba.

Mondom ezt úgy, hogy valamikor a '90-es évek elején, sok kortársamhoz hasonlóan én is megszűntem futballszurkolónak lenni. Nemhogy meccsre nem jártam, hanem már tévében sem néztem magyar focit. És nem csak az NB 1-et nem néztem, hanem a válogatott meccseit is csak nagyon ritkán. Nem feltétlen az eredménytelenség taszított, és még csak nem is annyira bárminemű nívó hiánya, hanem sokkal inkább a közeg romlottsága volt az, melytől – mondjuk ki – undorodtam.

A mai magyar válogatottnak ezt az elveszített generációt is vissza kell édesgetnie a futballhoz, ami egészen biztosan nem egy egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert majd’ 30 év elég mély sebeit kell begyógyítani, és ez szinte biztosan nem megy egyik napról a másikra. A fiatalabbak meghódítása könnyebben ment, hiszen ők már a nihil éveiben kapcsolódtak be, és a Dárdai-éra előtt egészen biztosan nem láttak értelmezhető magyar válogatottat.

Ők ezt az egészet úgy élik meg, hogy minden csak egyre jobb lesz, hogy az út szépen egyenesen felfelé vezet. A tapasztaltabbak viszont tudják, hogy mindez nem mehet így az idők végezetéig. Nem volt még olyan csapat a Földön, amelyik folyton csak nyert volna, amelyik sose játszott volna rosszul, és hasonlók.

Azt, hogy ennek a mai magyar válogatottnak milyen a szurkolótábora, még nem tudjuk. Az még nem derült ki. Mert nem az a szurkoló, aki hangosan ordibál, ha gólt lövünk, nem az a szurkoló, aki fekete pólót vesz fel, amikor meccsre megy, és nem az a szurkoló, aki teli torokból felállva énekli a meccs előtt a Nélküledet.

Nem hiszem, hogy akkor '85-ben bárki gondolhatta volna, hogy abból a meccsből az lesz, ami lett, ha esetleg kikapunk, így ma sem tudjuk biztosan kijelenteni, hogy ugyanaz még egyszer nem történik meg. Ami persze nem azt jelenti, hogy biztosan meg fog történni, pusztán csak azt, hogy a vesztes mögüli kihátrálásban azért jelentős rutinunk van. Emlékezzünk csak a közhangulatra mondjuk 2000-ből, amikor a női kéziválogatott szégyenletes módon elveszített egy olimpiai döntőt, majd egy komplett ország gúnyolódott azon, hogy hogyan lehettek ennyire bénák. És ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor néhány évvel később a zágrábi vb-döntőben kaptak ki.

És nem, erre a kihátrálásra nem lehet mentség az, hogy mindkét meccsen vezettek a lányok, és megnyertnek tűnő összecsapást veszítettek el.

Persze pozitív példával is lehet hozakodni, hiszen ki tudná feledni a magyar jégkorong-válogatott első A-csoportos meccsét Kanada ellen, ami a 0-9 ellenére egy spontán népünnepélybe ment át. Ám az egy másik közeg, más elvárásokkal, másfajta hagyományokkal, és legfőképpen más normákkal. Sosem gondoltuk azt, hogy miénk lenne a világ legjobb jégkorong-válogatottja, ellenben le voltunk nyűgözve, hogy a fehérvári és leninvárosi szabadtéri pályák és az A-csoport között van átjárás.

Nem áltatnám magunkat azzal, hogy az elmúlt tíz évben, amikor szívlapáttal hordtuk a pénzt a sportágba, a közeget magát meg tudtuk volna változtatni. Ahogyan Szoboszlai menedzsere, Esterházy Mátyás fogalmazott: a válogatott sikerei elfedik a magyar futball rendszerszintű problémáit. És bár a problémák java része nyilván szakmai, azt biztosan állíthatjuk, azért nem mind ilyen. Akadnak köztük például etikai jellegűek is. Ilyen például a sportág és a szurkolók, a sportág és közvélemény viszonya.

Mely azóta terhelt, hogy az 1954-es elveszített vb-döntő után Budapesten zavargások törtek ki, és Puskásékra napokig rendőröknek kellett vigyázniuk. Persze hasonló példákat nyilván lehet külföldről is hozni, ám talán szerencsésebb lenne beismerni magunknak, hogy ezek a dolgok így aligha normálisak. Hogy még egy jelentős közhelyet citáljak, azt szoktuk mondani, hogy most van egy "szerethető válogatottunk". Ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy van egy csapatunk, amelyik nem nagyon kap ki.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!