A futballgyilkos Guardiola és a center, aki két idényre ellenállt az idők szavának

Hogy Luca Toni lett volna-e az utolsó klasszisa a klasszikus centereknek, őszintén szólva nem tudom. Olaszországban azonban egyértelműen ő az utolsó a robusztus gólzsákok sorában, akire rá lehetett aggasztani a klasszis – sőt, pályafutása egyes szakaszaiban a világklasszis jelzőt. Pedig, ha nagyon szigorúan nézzük, nem sokat tudott a fociról: gyors és ügyes sem volt, a pálya 90%-án úgyszólván használhatatlan. A maradék 10%-án viszont…

Maradjunk annyiban: az a 10% bőven elég ahhoz, hogy kijelentsük: Luca Toni igazából mindent tudott, amit a fociról érdemes tudni.

Az olasz center voltaképp egy mára teljesen kihalt faj egyik utolsó képviselője. Egy valódi célember, akinek egyetlen funkciója volt a pályán: valahogy kapuba juttatni a labdát. Fénykorában – a kétezres évek közepétől egészen a végéig – halálos veszélyt jelentett a tizenhatos környékén; a fizikumát nagyszerűen használta a védőkkel szemben, a fejjátékáról mindent elmond, hogy a tizenhatoson kívülről is fejelt gólt, a lövései pedig gyilkos erejűek és halálosan pontosak voltak.

Toni és a fajtársai valóban olyanok voltak, mint az egyetlen tevékenységre beprogramozott gépek, akiket aztán egyre inkább háttérbe szorított a modernitás. Megvolt az aranykoruk, aztán a lassú és fokozatos hanyatlásuk, majd egészen marginálissá váltak, és egyre szűkebb réteghez szivárogtak le. Tetteik és funkcióik fennmaradtak az utókornak, ám ma már csak nosztalgiával – netán edukációs céllal (nézd csak, ilyen is volt a történelemben!) – fordulnak hozzájuk.

Azok, akik rajtuk nőttek fel, érthető, miért kötődnek ezekhez a játékosokhoz. De talán van még valami, ami miatt hiányolhatjuk őket: a foci – az univerzálissá válás természetes követelménye miatt – sokat veszített a sokszínűségéből. Húsz, de lassan inkább harminc évvel ezelőtt könnyebben szét lehetett választani a különböző posztokat és szerepköröket: a védő csak védekezett, az irányító csak irányított, a csatár pedig csak gólt szerzett.

A futball (és úgy általánosságában a sport) motorja mindig a hatékonyság, vagyis elfogadhatjuk alaptételként, hogy a taktikai evolúció mostani állása szerint így lehet a legnagyobb eséllyel győzelemhez jutni. A specialisták játékát azonban nem véletlenül volt felemelő nézni: ők tényleg csak arra az egy dologra fókuszáltak, amiben jók voltak, és azt az egy képességet igyekeztek a legtökéletesebbre csiszolni.

Akadnak a mai labdarúgásban is specialisták, Erling Haalandot például nevezhetjük annak. Azonban, ha a húsz évvel ezelőtti centerekkel hasonlítjuk össze, azonnal kiszúrhatunk néhány különbséget. Ezek közül a legfontosabb: a norvég egészen másképp értelmezi a posztot, mint Toni generációja tette; őt nem a levegőben mutatott jelenléte emeli ki, hanem az atletikussága, a termetét meghazudtoló gyorsasága. Intenzitásban ég és föld a különbség.

A régi típusú centerek kihalását részben az okozta, hogy a sebességük miatt nem tudták beilleszteni őket az edzők a taktikájukba. A magasan szerzett labdákhoz (ami nagyjából ma már alaptétel a legmagasabb szinten dolgozó edzőknél) gyors játékosokra van szükség, akik időben nyomás alá tudják helyezni a labdakihozatalon ügyködő ellenfeleiket. Végül Toninak is ez akasztotta meg a pályafutását, ám ő még így is a szerencsésebb centerek közé tartozik.

Olaszországban eleve sokkal később adták meg magukat a letámadás és az intenzitás intézményének, a kétezres évek elején pedig még csak nyomokban sem lehetett felfedezni. Sőt: a trequartisták (irányítók) rövid reneszánsza épp arra az időszakra esett, amikor Toni berobbant az olasz élvonalba, lehetővé téve a kibontakozását. 2006-ban – ekkor már a Fiorentina színeiben – 31 góllal zárt, amivel 50 év után ő lett az első játékos, aki átlépte a harmincgólos határt a Serie A-ban.

2007 nyarán a Bayernhez szerződött, ahol minden sorozatot figyelembe véve 46 meccsen 39 gólt szerzett 11 gólpassz mellett. Innen azonban gyorsan leáldozott a csillaga: a következő idényben sérülések gyötörték, így csak 18-szor volt eredményes, 2009 elején pedig teljesen kiszorult a kezdőből, miután Louis van Gaal inkább Mario Gomezt preferálta. Hogy milyen a klasszikus centerek sorsa: Gomezt végül egy igazi modern középcsatár, Mario Mandžukić üldözte el Münchenből.

Toni pályafutását innentől kezdve a nomád életstílus jellemezte, már amennyire helytálló lehet a megállapítás olyan városok között ingázva, mint Róma, Torino, Genova, Firenze vagy épp Verona. Az mindenesetre tény, hogy 2009 és 2013 között összesen öt klubban fordult meg (köztük egy rövid kitérővel az Egyesült Arab Emirátusokban), mire megállapodott a Hellas Veronánál. Erre utalt viccesen az utóbbi napokban virálissá vált videóban.

- mondta röhögve Guardiolának, akivel 2003-ban csapattársak voltak a Bresciánál.

„A hamis kilencesek miatt négy éven át nem találtam magamnak csapatot. De komolyan így volt. Mondhatjuk, hogy csak Messivel játszattál hamis kilencest? Szereted egyáltalán a klasszikus középcsatárokat?” – tette fel a költői kérdést az edzőnek. „Erling Haaland hatvan gólt szerzett” – érkezett a csattanós válasz. „Egy ilyen csatárral tripláztunk, szóval a középcsatároknak jónak kell lenniük.”

Az a videó alapján is nyilvánvaló, hogy Toni igazából nem vádolja semmivel Guardiolát. Az azonban tagadhatatlan, hogy a korszak taktikai forradalmának egyik gyújtópontja a katalán volt, és mind a mai napig nagy hatással van a trendekre. A klasszikus kilencesek viszont tőle függetlenül kihalóban voltak: a kétcsatáros rendszerek kezdtek teljesen kikopni, megjelentek a tükörszélsők, eltűntek a klasszikus tízesek, végeredményképp: egyre kevesebb labdát lövöldöztek a tizenhatoson belülre.

Toni azért a karrierje végére megtalálta azt a helyet, ahol megőriztek valamit az előző korszak focijából. A limitált forrásokból építkező Hellas Veronánál senki sem kérte rajta számon a sebességet, vagy épp a mezőnymunkát, egyetlen dolgot kértek tőle: a gólokat. Ahhoz pedig még jócskán 30 fölött is nagyon értett az olasz, 2014-ben 20, 2015-ben 22 bajnoki találattal zárt – utóbbival ráadásul a liga történetének legidősebb gólkirálya lett.

Sokan vannak, akik őt tartják az utolsó igazán nagy egyéniségnek a klasszikus centerek közül. Hogy valóban így volt-e, az hosszabb és mélyebb elemzést kívánna, mindenekelőtt meg kellene határozni a korszakváltás időpontját. Abból a szempontból azonban talán elemzés nélkül is megállja a helyét a megállapítás, hogy valószínűleg ő volt az utolsó klasszikus center, akinek a prime évei olyan időszakra estek, amikor még volt hely a pályán a gólszerzésre programozott szerkezeteknek.