A Real Madrid nem akar vagy nem képes változtatni? A megbukott Xabi Alonso-kísérlet tanulságai

Xabi Alonso a kezdetektől fogva kilógott a megszokott Real Madrid-edzők közül. Legalábbis, ha azokat nézzük, akik valóban sikeresek voltak a klubnál. Florentino Pérez elnöksége alatt ugyanis hárman tudtak tartós sikereket elérni: Vicente del Bosque, Carlo Ancelotti és Zinédine Zidane. Mindhárom szakemberről elmondható, hogy taktikailag nem hagytak igazán mély nyomot maguk után, de jól kezelték az öltözőben összezsúfolódó egókat.

A klub történetében többször bebizonyosodott, hogy a sztárok közötti harmónia megteremtése, valamint az elégedettségük fenntartása elengedhetetlen a sikerhez. Ezt akár általános szabálynak is tekinthetjük, abban az értelemben legalábbis, hogy minden klubnál törekedni kell az egységre, és ha valami megtörik az öltözőn belül, elmérgesedik a helyzet a játékosok és az edzői stáb, vagy az edző és a klubvezetés között, ott ritkán kell polírt venni az újonnan megszerzett trófeákhoz.

A hierarchia terén azonban a Real Madrid eltér az átlagtól. Erről a témáról ugyancsak lehetetlen általánosságában beszélni, mivel az országok között és azon belül a kluboknál is vannak eltérések, de az edzők – különösen a legnagyobbak – rendszerint valahol a vezetőség és a játékosok között helyezkednek el. Azt már a klubja és az edzője válogatja, mennyire szólhatnak bele a stratégiai kérdésekbe, és mennyire csak a pályán lévő folyamatokért felelnek.

Mindegyik modellre láttunk sikeres példákat, a Real Madridnál azonban egy harmadik út jellemző, ahol az elnök áll a piramis csúcsán, alatta vannak a játékosok, az edzők pedig a harmadik réteget szolgáltatják. Ezért fordulhatott elő, hogy a Real Madrid a világ legeredményesebb futballklubjaként csekély hatást gyakorolt a futball taktikai fejlődésére. Az egyéni zsenialitást mindig többre értékelték a rendszerszintű szemléletnél és az innovációnál.

A legsikeresebb éveiben – és Pérez galaktikus korszakaiban különösen – tudatosan törekedett a Real Madrid az elérhető legjobb játékosok megszerzésére. Az a klub, amely képes magához vonzani a világ legjobbjait, kevésbé szorul rá arra, hogy új dolgokat találjon fel, már azzal eredményes lehet, ha hagyja kibontakozni a sztárjait. A Real Madrid mindig is erről szólt, Xabi Alonso sorsa pedig azt bizonyítja, hogy Florentino Péreznek nem állt szándékában változtatni ezen.

Carlo Ancelotti minden ízében megtestesítette a tökéletes edzőt a Real Madridnál. Karizmatikus, elegáns, intelligens, de közben játékosbarát és igazi egosuttogó. Ancelotti a pályafutása elején még hithű sacchistának számított, és a legendás Arrigo Sacchi örökségét próbálta továbbvinni, így amikor a Parma vezetőedzőjeként lehetősége volt leigazolni Roberto Baggiót, nemet mondott rá, mivel a 4-4-2-ben nem volt helye egy 10-es játékosnak.

"Ma már azt mondanám, hogy gyere a Parmába, Baggio, majd megoldjuk a helyzetet" – mondta évekkel később. "Akkor viszont azt mondtam neki, hogy nincs helye a csapatban. Hibáztam, és akkor is az ötleteimet próbáltam megvalósítani, amikor a Juventushoz kerültem. Ott volt Zidane, egy 10-es. Kirakjam őt a szélre? Azt nem lehet. Ő a legfontosabb játékosom, és 10-est kell játszania, vagyis nekem kell alkalmazkodnom. Onnantól mindig figyelembe vettem a rendszernél a játékosok karakterét."

Ancelotti filozófiája jól működött a Milannál és a Chelsea-nél is, de a Real Madridnál teljesedett ki a legjobban, ahol a játékosok minősége mellett a klub felépítése is segítette a munkáját. A két ciklusa során nyert három Bajnokok Ligáját és két bajnoki címet, utóbbi azért is különleges, mert ha van gyenge pontja az önéletrajzának, az egyértelműen a hazai sorozatokban található meg. Nem véletlenül: a rendszerközpontú szemlélet általában stabilabb eredményekhez vezet.

Azzal a Milannal, amellyel lejátszott három Bajnokok Ligája-döntőt és kettőt meg is nyert, a közel nyolc év során csak egyszer tudta megnyerni a bajnokságot. Az első Real Madridnál töltött ciklusa során két trófeát nyert, de mindkettőt kupasorozatban érte el (BL és Király-kupa), a bajnokságban – igaz, 87 ponttal – a harmadik helyen zártak, a következő idényben pedig ezüstérmet szereztek, ami után Florentino Pérez meg is köszönte a munkáját.

Tavaly már Ancelotti minden tökéletessége ellenére látszódtak a problémák a Real Madrid játékában. Kylian Mbappé leigazolásával a támadósorba bekerült még egy játékos, akit tehermentesíteni kellett volna védekezésben, a középpályáról pedig elveszítették a játék ritmusát leginkább meghatározó játékosukat, Toni Kroost. A kontrollált káoszból egyre inkább csak káosz lett, amit könyörtelenül ki tudtak használni a szervezettebb riválisok.

Ezt az örökséget vette át Xabi Alonso, aki kockázatos, de éppen ezért izgalmas választás volt a Real Madrid kispadjára. Alonso személyében egy klublegenda tért vissza, akitől joggal várták azt, hogy kellően kiismeri magát a belső politikában, ugyanakkor a korábbiaknál határozottabban megszabja a taktikai irányt. Utóbbi megvalósult, a szándék legalábbis megvolt egy tudatosabb játékrendszer felépítésére, a belső konfliktusokkal azonban nem tudott mit kezdeni.

A folyamat ígéretesen indult, az év első felében a Real Madrid szorgalmasan gyűjtögette a pontokat, a 10. fordulóban ráadásul megsemmisítette a Barcelonát a spanyol bajnokságban. A 2-1-es végeredményt ismeretében túlzónak tűnhet a jelző, de a helyzetek minősége alapján (xG: 3.63-1.03) lényegesen nagyobb is lehetett volna a különbség. A meggyőző siker ellenére a legtöbb elemzésben az El Clásicóra vezetik vissza Alonso bukását.

Szintén az ősz elején történt, hogy Kevin De Bruyne zokon vette, amikor a Milan elleni bajnokin Antonio Conte lecserélte a meccs végén. Az olasz szakember azonnal kijelölte a határokat. "Remélem, hogy az eredmény miatt volt dühös, mert ha valami másról van szó, akkor rossz emberrel kezdett ki" – jegyezte meg Conte. Ilyesmi azonban a Real Madridnál a sajátos hierarchia miatt nem fér bele: valószínűbb, hogy már másnap szedhetné a cókmókját az edző.

Alonso aznap egy csatát megnyert, egyet elveszített, utóbbi pedig elég volt ahhoz, hogy a háborúban is alulmaradjon. A következő kilenc mérkőzéséből csak hármat nyert meg a Real Madrid, a csapat intenzitása visszaesett, ráadásul a sérülések is egyre jobban utolérték a keretet. Alonso hozzálátott a szereléshez, olykor még az elveiből is engedett, de hosszabb távon halálra volt ítélve a klubnál, amit tökéletesen szimbolizált a vesztes Szuperkupa utáni jelenet Mbappéval és Rodrygóval.

A Real Madrid problémái jelenleg nem a kispadon keresendőek, hanem a keretben. A nyáron sikerült javítani a helyzeten, Dean Huijsen hosszú távon megoldást jelenthet a védelemben, Álvaro Carreras is jól mutatkozott be, és nem lenne nagy meglepetés, ha Franco Mastantuono pár éven belül kirobbanthatatlan lenne az első csapatból. A két legnagyobb probléma azonban megmaradt: a védelem idősödik és sérülékeny, és még mindig nem pótolták Toni Kroost.

Egyik sem olyan probléma, ami a mostani szezonban derült ki. Éder Militão 2023 óta 129 mérkőzést hagyott ki, David Alaba valószínűleg sosem lesz olyan, mint a sérülése előtt, és a megnövekedett terhelés lassacskán Antonio Rüdigert is utolérte. Ez volt sorozatban a második év, amelynek úgy vágott neki a Real Madrid, hogy hátul csak papíron voltak meg létszámban, és a gyakorlatban legfeljebb három teljes értékű játékosuk volt a védelem közepére.

Ancelottinak is sokszor kellett kényszermegoldásokhoz nyúlnia, volt időszak, amikor Tchouaméni kis túlzással többet volt védő, mint középpályás, és a körülményekhez képest jól menedzselték a helyzetet, de nem normális, ha egy csapatrész összeállítása az edző kreativitásán múlik. Mindez azért is érdekes, mert Pérez bizalma töretlen Antonio Pintusban, akivel már Ancelottinak is voltak konfliktusai, és egyes vélemények szerint az ő módszerei is szerepet játszottak a sok sérülésben.

Legalább ennyire központi kérdés, ki tölti be a Kroos és Modrić által üresen hagyott szerepkört, mert hiába vannak kiváló középpályásai a Madridnak, egy ritmust meghatározó játékos nagyon hiányzik középről. Alonso nagyon szerette volna a végül az Arsenalhoz szerződő Martín Zubimendit (vagy egy hozzá hasonló játékost), de jobb híján Arda Gülerrel próbálta betölteni ezt a posztot, ám az ő taktikai érettsége, pontosabban annak hiánya, sok problémát jelentett.

Alonso kinevezése egy érdekes kísérletnek tűnt, hogy kiderüljön, meg tud-e változni egy teljes kultúra, ám végül csak arra kaptunk választ, hogy Péreznek esze ágában sem volt megváltoztatni azt. A sok lehetőség közül ez is egy elfogadható verzió volt, az azonban világosan látszódik, hogy a Real Madridnak a játékos-edző kompatibilitás mellett is számos problémát meg kell oldania, ha újra Európa és a világ legjobb csapata akar lenni.