Rutinos problémamegoldók, pályakezdő legendák – mi alapján választanak ideiglenes edzőt a klubok?

Közhely, ám ettől még igaz: ha gyors változást akar elérni egy klub, mindig az edző állása van a legnagyobb veszélyben, elvégre ő az a személy, aki a legnagyobb hatással lehet az egész csoport teljesítményére. Ehhez számos tényező hozzájárul: válság idején szinte ez az egyetlen lépés, amivel csökkentheti a saját tehetetlenségét a vezető/tulajdonos, a keret megerősítése problémás az idény során, az edzőváltással pedig gyakran egy kimutatható (de nem tartós) teljesítményjavulás jár együtt.

Ez utóbbi elsősorban a kiesés ellen küzdő kicsik fegyvere, értelemszerűen az ő esetükben van a legnagyobb nyomás az új edzőn (és a játékosokon), mivel élet-halál harcot folytatnak a bennmaradásért. Egy nagyobb klub kispadja – feltéve, hogy a bennmaradás teljesen biztos – valamivel hálásabb feladat; semmi esetre sem mutat rosszul egy önéletrajzban, ha sikerül pozitív változást elérni, talán tartós munkát is eredményez.

Amennyiben viszont minden marad a régiben, legfeljebb nem teljesültek a szezon előtt, de még a korábbi vezetőedzővel kitűzött célok, és az idény végén a legelején megbeszéltek szerint távozik is a klubtól. Volt már példa arra a futballtörténelem során, hogy ez a helyzet felszabadítóan hatott a játékosokra, és az edzőcserét követően valósággal szárnyalt a csapat, ami önmagában újabb dilemma elé állította a klubvezetőket. De erről majd később.

Ideális esetben a vezetés pontosan látja, mi vezetett a gyengébb eredményekhez, miben hibázott az edző, akinek épp megköszönték a munkáját. Ha hibázott egyáltalán, simán lehet az a válasz, hogy megfáradt a kapcsolat az edző és a játékosok között, így már nem tudták kellően hatékonyan játszani azt a stílust, ami korábban sikeressé tette őket. Ez történt Mauricio Pochettinóval a 2018/19-es szezonban, amikor egy történelmi szezont követően már az ősz folyamán elveszítette a munkáját.

Pochettino magas letámadásra épülő rendszere fizikálisan és mentálisan egyaránt kimerítette a játékosokat, a Spurs ezért egy olyan edzőt nevezett ki a helyére José Mourinho személyében, aki egészen más elveket vall a futballról. Ez egyébként gyakran megfigyelhető az edzőcsere mellett döntő kluboknál: azzal próbálják felrázni, ha úgy tetszik, sokkolni a játékosokat, hogy valami drasztikusan mást csinálnak, mint korábban.

Ez akár az eltérő pedagógiai módszereket is jelentheti. Ha olyan edző ült a padon, aki éveken át centire pontosan kidolgozta a csapat taktikáját, és a játékosok mentális kimerültsége okozza a visszaesést, rövid távon pozitív hatással lehet egy lazább keretrendszerben gondolkozó edző. Ennek a fordítottjára is van példa, amikor egy aluledzett csapathoz érkezik egy taktikai szempontból szigorúbb, konkrét játékrendszerben és stílusban gondolkozó szakember.

Ole Gunnar Solskjaer menesztését követően azért pont Ralf Rangnickot választotta a Manchester United, mert úgy érezték, olyan ember kell a padra, aki játékfilozófiai szempontból szigorúbb keretrendszert határoz meg. Manchesterben nem működött a terv, a Tottenhamnél ellenben bejött Antonio Conte megszerzése, akivel az első szezonban a top 4-ben zártak, és indulhattak a Bajnokok Ligájában. Hosszabb távon viszont vele is kibukott, hogy a klubnál nem (csak) az edző személyével van probléma.

Kisebb kluboknál még az időzítésre is jobban oda kell figyelni. Ideális esetben próbálják valamelyik válogatott szünethez igazítani a cserét, de azt is muszáj figyelembe venni, milyen menetrend vár a csapatra. A new manager bounce általában legfeljebb az első pár hétben hoz látható javulást, ha egyáltalán, ám ennek pozitív hatásaiból vajmi keveset látnak viszont, ha épp egy húzósabb időszakban kell leülni a kispadra.

Valami ilyesmi történt tavaly a Genoával, ami novemberben leültette Andriy Shevchenkót a padra, majd januárban el is küldte a pocsék eredmények miatt. Az ukrán aranylabdás a 11-ből hét mérkőzésen a Serie A felsőházához tartozó ellenféllel szemben küldte pályára a csapatát. A nagyobb kluboknál nagyobb a mozgástér, elvégre az ellenfelek többségét a képességeik alapján le kellene győzniük, inkább az a kérdés, időben léptek-e az edzőcserével, hogy akarjanak valamit a szezontól.

Ha már sikerült azonosítani a problémát, és az is körvonalazódni látszik, milyen típusú szakemberrel szeretnék felrázni a csapatot, még mindig ott van az a kérdés, hogy kire tegyék a voksukat. A frissen edzői pályára lépett korábbi játékosok számára sokszor ezek a szituációk jelentik a legnagyobb esélyt, hogy magasabb szinten is bemutatkozhassanak. A klubok ráadásul nem csak azért szeretik a legendákat elővenni, hátha felfedezik maguknak a saját Pep Guardiolájukat.

Ezek az emberek sokkal könnyebben nyerik el a játékosok tiszteletét, ami egy néhány hétre, hónapra szóló megbízatás során hatalmas előny a kívülről érkező, kevésbé ismert kollégáikkal szemben. Rangnicknak a keret diszfunkcionalitása mellett ez okozta a vesztét: amint az Cristiano Ronaldo elhíresült interjújából is kiderült, az öltözőben közel sem voltak elragadtatva a német korábbi eredményeitől, emiatt a módszerei sem arattak osztatlan sikert.

Miután a Chelsea hasonló cipőben járt Graham Potterrel, azt a Frank Lampardot hívta vissza, akit semmi esetre sem lehet taktikailag felkészültebb edzőnek nevezni, cserébe viszont biztosan nem fogják a háta mögött roxfortos hasonlatokkal gúnyolni. A legendák visszatérésének ráadásul PR-szempontból sincs rossz üzenete, a szurkolók nagyobb eséllyel állnak be a csapat mögé a vészterhes időkben, aminek a pályán is lehet pozitív hatása.

Szerencsés esetben az együttműködés nem csak pár hétről szól, Zinedine Zidane például a BL-győzelem után hosszabb ideig megkaparintotta a Real Madrid kispadját, és összesen háromszor ért fel a csúcsra a sorozatban. A közelmúltban Simone Inzaghi is ragyogó eredményeket ért el a Lazio kispadján, igaz, ő nem azonnal kapta meg a munkát, hiszen két teljes nap erejéig Marcelo Bielsa is irányította a fővárosi csapatot.

A másik lehetséges irány, hogy olyan edzőt választanak, akinek ismerős terep a beugrás, és tisztában van azzal, hogyan lehet rövid távon pozitív hatást elérni. Guus Hiddink többször találta magát hasonló helyzetben a Chelsea-vel, Sam Allardyce pályafutásának második fele a heroikus kiesés elleni küzdelemről szólt, a műfaj egyik nagy királya, Claudio Ranieri pedig a kiesés ellen és bajnoki címért is harcolt már beugrós vezetőedzőként.

Azok az edzők, akik ebbe a halmazba tartoznak, képesek gyorsan felmérni a keret képességeit, és egy egyszerű alaptaktikát (elsősorban a védekezésre építve) felvázolni. Ennél többre idény közben idő sincs nagyon, és ha esztétikailag nem is ez a legszebb játék, cserébe eredményes szokott lenni. Hosszabb távon viszont csak nagyon ritkán sikerül fenntartani a jó eredményeket, és ha meg is kapják esetleg a bizalmat a következő idényre, ritkán töltik a szerződésüket.

Természetesen ilyenre is van példa, Stefano Piolit például csak néhány hónapos megoldásnak szánta a Milan 2019 őszén, ehhez képest tavaly bajnoki címhez segítette a klubot, idén pedig a BL negyeddöntőjében lépnek pályára. Pioli története ráadásul azért is különleges, mert a karrierjére korábban jellemző volt, hogy gyorsan pozitív hatást ért el a rendelkezésére álló kerettel, a lendület azonban néhány hónap után megtört.

Az sem ritkaság, hogy házon belül kérnek fel valakit a süllyedő hajó irányítására, és a másodedzőből csinálnak megbízott vezetőedzőt. Ez a megoldás többnyire nagyon rövid távra, néhány mérkőzésre szól, amíg nem találnak alternatívát, vagy ha már nagyon a szezon hajrájához érve menesztik a vezetőedzőt. Idén a Contét menesztő Tottenham döntött úgy, hogy ezt az idényt Cristian Stellinivel fejezik be, aki mostanáig a segítőjeként dolgozott, és Conte távollétében korábban is irányította már a csapatot.

Pioli munkáját a Milan 2020 nyarán mutatott formája szilárdította meg, amikor sorozatban 13 mérkőzésen veretlen maradt a csapat. Ez egyébként a klubvezetés egyik nagy dilemmájára is rámutat: mi legyen azoknak az edzőknek a sorsa, akikkel eredetileg rövid távon számoltak, de a várakozásokat felülmúlóan jó teljesítményt nyújtottak? Csak egy jól sikerült, ám fenntarthatatlan szériáról van szó, vagy egy tartósabb sikerkorszakot sikerült megalapozni?

Roberto Di Matteo a 2012-es BL-győzelem után új szerződést kapott, de csak további 21 mérkőzésen ülhetett a Chelsea kispadján, novemberben már elküldték. Solskjaer az első 12 meccséből 11-et megnyert az MU kispadján, a BL-ben pedig sikerült kiejteni az esélyesebbnek tartott PSG-t, így már a szezon közben véglegesítette őt a klub. Hogy ez jó döntésnek bizonyult-e? Összességében hozott némi stabilitást, voltak jobb időszakok, de nem került közelebb az elithez az MU.

Ez a dilemma a Chelsea-nél is felütheti a fejét, amennyiben fordul a londoniak szerencséje a helyzetkihasználás terén, esetleg a BL-ben összejön egy, a 2012-eshez hasonló menetelés. Vajon akkor is kitartanak a Julian Nagelsmann, Luis Enrique-féle iránynál, ha esetleg Lamparddal BL-t nyerne a klub? Ilyenkor a legnehezebb higgadt, az érzelmektől mentes döntést hozni, pedig a hosszabb távú célokat mindig szem előtt kell tartani.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.