A házunkba költözött egy NB II-es focista gyerek - „azt nagyon pofán vágnám már”

Illetve, hát tulajdonképpen azok, de mégsem. Legyen elég most ennyi.

Aki nem látta a Csapd le, csacsi!-t az sürgősen nézze meg, de ha mégsem, akkor itt, a Youtube-on megtalálja ezt az egy mondatot is, külön, kivágva. Egyébként nyilván nem vágnám pofán a „focista gyereket”, miért is vágnám, semmi bajom vele, soha nem beszéltünk egy árva szót sem egymással, nemrégiben költözött hozzánk ugyanis. Arról nem is beszélve, hogy nem verekedtem az óvódás korom óta, nem hiszem, hogy így 50 felett volna értelme elkezdenem.

Azt, hogy újdonsült szomszédunk NB II-es focista, egyébként a takarítónőtől tudom, aki jó előre beharangozta jöttét, bár azt hiszem, hogy a srác focista voltát azért rápillantásos módszerrel is meg tudtam volna állapítani, akár első találkozásunk alkalmával is. A belsős információk ahhoz kellettek, hogy azt is megtudjam, melyik osztályban játszik.

Távol álljon tőlem egyébként, hogy lenézzem az NB II-es labdarúgókat. Pontosan tudom, hogy mit kell tudni a labdával ahhoz, hogy valaki akárcsak idáig eljusson, pontosan tudom, hogy az az elgondolás, amit a generációmból sokan hisznek, hogy ők csak azért nem jutottak el az NB II-ig, mert nem volt kedvük, vagy mert más, fontosabb dolguk akadt éppen: hibás. Nem igaz az, hogy valaki, aki két egyeneset tudott rúgni a labdába a téren, az simán eljutott volna idáig, ha akar.

Rengeteget játszottam olyanokkal, akiknek NB III, esetleg megye egy volt a plafon, pontosan tudom, hogy ők mennyire tudtak focizni, akárcsak hozzám képest, úgyhogy tudom miről beszélek.

Talán éppen ezért azt sem gondolom, hogy a labdarúgók de facto semmirekellők volnának, hogy ne lennének igazi sportemberek. Amit az olimpiai bajnok öttusázó dr. Török Ferenc mondott egykoron talán Mészölyéknek - tehát nem akárkiknek! -, hogy ők még abban is elfáradnának, ha egy napon keresztül cipelnék a zsákját, az a '70-es, '80-as években talán igaz lehetett, esetleg még az ezredforduló környékén is, de ma már aligha az. Nem hiszek abban, hogy a mai labdarúgók ne edzenének ugyanolyan komolyan, mint bármelyik másik sportoló. Ám attól még, hogy a mai focisták erőnlétileg felkészültebbek, mint a korábbiak, talán nem fröccsöznek már hajnalig, egy dolog mit sem változott: a többi sportolóhoz képest nagyon jól keresnek. És ne tévedjünk, elsősorban ez volt az, amivel nem tudott a magyar sportélet mit kezdeni hosszú évtizedeken keresztül.

Ezek a régi reflexek, sztereotípiák jönnek elő akkor, amikor sokan megtalálják Szoboszlai Dominikot, amiért egy 200 milliós Lamborghini Revueltót villant a Clark Ádám téren. Pedig Szoboszlai nyilvánvalóan nem lehet szar, hiszen a világ egyik legjelentősebb klubjában játszik hétről-hétre, és nem is rosszul. Azonban hiába tudja mindenki, hogy a Pool 70 millió Eurót fizetett érte, hiába lehet egy gyors kereséssel megtalálni a neten azt is, hogy heti 120 000 Fontot (58 millió Forintot) keres, ettől még a Lambo sokaknak megakad a torkán. Mintha bárkinél is lehetne következtetni mondjuk a társadalmi felelősségvállalás hiányára abból, hogy egy havi béréből vesz valamit. Ez itt Magyarország, itt szegényebbek az emberek, mondják sokan, ami kétségtelen.

Ám Szoboszlai Dominik a munkaerejét világ életében a piacon értékesítette, ami pénzt keresett, azt tisztességesen kereste, azok a klubok, melyek fizettek neki, azok pedig transzparensen működnek, bevételeik, gazdálkodásuk átlátható.

A Lambo mégis sokak szemét csípi. Az, hogy a házunkban lakó huszonpár éves srác, aki az NB II-ben játszik, egy negyven milliós BMW-vel jár, nyilvánvalóan rendben van.

Pedig ő sosem játszott még az NB I-ben sem, nemhogy külföldön, még az is lehet, hogy nem is fog sohasem. És nem, nem azzal van a probléma, hogy miért jár egy ilyen autóval valaki ennyi idősen, úgy, hogy még az első osztályba sem fér be, hiszen simán el tudom képzelni, hogy Angliában azok a játékosok, akik csak a Championshipig jutnak, hasonló autókkal furikáznak. Ott ugyanis az ő munkaerejük ennyit ér, a fizetéséből pedig mindenki azt vesz, amit akar.

Ha arról volna szó, hogy egy magyar másodosztályú klubnál olyan jelentős lenne a jegybevétel, ha olyan kiváló szponzori szerződéseket tudnának kötni, hogy ilyen komolyan meg tudják fizetni a játékosaikat, akkor az egésszel semmi probléma nem lenne. Pont ugyanaz a történet lenne, mint Szoboszlaié, csak kicsiben.

Ám ma Magyarországon arról van szó, hogy az NB II-es klubok (de többnyire még az NB I- esek is) ezt a fizetést úgy biztosítják, hogy az valójában, ilyen-olyan formában, de a többi magyar állampolgár adójából származik. Hiába nem lehet a TAO-pénzeket hivatalosan a profi sportolók fizetésére fordítani, mindenki számára egyértelmű, hogy azok az esetenként havi 4-5000 eurós fizetések, melyekről iparági forrásaink beszámoltak, aligha jönnének össze a másodosztályban, ha ez a rendszer nem létezne.

Vagy ha más állampolgárok befizetett adóforintjai nem áramolnának a klubokhoz, televíziós jogdíj címén.

Vagy ha a sportvállalkozásoknak ugyanúgy be kellene fizetniük a labdarúgók bére utáni EKHO-t mondjuk, mint bármely más vállalkozásnak.

Nyilvánvalóan egyszerűbb feladat a Szoboszlai Dominikot felismerni, mint egy no name NB II-es játékost, és biztosan hamarabb feltűnik egy Lambo, mint egy Bömbi, amiből ötpercenként lát az ember hármat, ám ettől még elég egyértelmű, hogy társadalmi szempontból a két példa közül melyik az, amelyik követendő, melyik az, amelyik hasznos, és melyik az, amelyik nem.

Szóval, ha lehet ilyet kérni, akkor inkább száz Lambót, ezeret!

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!