A Messi-függőség csapdája: sikerül-e megújulnia az argentin válogatottnak, vagy végleg kiismerhetővé vált Lionel Scaloni gépezete

Az argentin válogatott a keretének mélysége és a papíron meglévő minőség ellenére a csapatjáték egyetlen, monumentális pillérre támaszkodik – Lionel Messire. Ez a taktikai egydimenziósság azonban a kieséses szakaszban már könnyen a végállomást jelentheti, ha a szakmai stáb nem mer mielőbb kisebb-nagyobb változtatásokat meghúzni.

A probléma gyökere biztosan nem önmagában a csapatkapitány formájában keresendő, hiszen a 39 éves Messi továbbra is földöntúli hatékonysággal futballozik, amit a tornán lőtt góljai és a góllövőlista élmezőnyében elfoglalt helye is tökéletesen bizonyít. A nyolcszoros aranylabdás a találataival sorra írja felül a különböző világbajnoki rekordokat.

A konkrét számok azonban még ennél is ijesztőbb képet festenek a "gauchók" belső egyensúlyáról: az argentin válogatott az eddigi négy világbajnoki mérkőzésén összesen 11 gólt szerzett, és ebből hetet egymaga Messi vállalt.

Az ő góljain kívül csak rögzített helyzetből voltak eredményesek: Lautaro Martínez tizenegyesből, Giovani Lo Celso szabadrúgásból talált be Jordánia ellen; míg a Zöld-foki Köztársaság kapuját Lisandro Martínez egy szöglet után vette be, illetve a Cristian Romero fejese után született afrikai öngólt is éppen Messi sarokrúgása előzte meg.

Ez a döbbenetes arány még a négy évvel ezelőtti, katari meneteléshez képest is túlzó. 2022-ben a csapat a világbajnoki aranyig vezető úton összesen 15 gólig jutott, és bár Messi akkor is zseniálisan futballozott, a maga hét találatával a közös termés csaknem feléért felelt. Mellette még Julián Álvarez négy gólt szállított – mostanra viszont a kollektíva szinte teljesen megbénult a kapu előtt, és Messi már négy meccs alatt annyi gólt lőtt, mint a legutóbbi vb-n a döntőig összesen.

Messinek a kora miatt fizikálisan már óhatatlanul spórolnia kell az energiájával. Ha a csapat nem szolgálja ki őt a kapu közvetlen közelében, és a labdákért mélyen vissza kell lépnie a saját térfelére, a válogatott éppen a legveszélyesebb fegyverét veszíti el az utolsó harmadban.

A torna első négy meccse alapján az Albiceleste legnagyobb problémáját mégis leginkább az a pszichés és taktikai mechanizmus okozza, amit Messi jelenléte kivált a csapattársaiból. A pályán lévő játékosok szinte minden labdaszerzés után – ahelyett, hogy a modern futball elveinek megfelelően a szabad területeket vagy a társak mozgását figyelnék – azonnal a tízest keresik a szemükkel.

Ez a görcsösség azért is meglepő, mert a múltban Scaloni képes volt megtalálni a tökéletes egyensúlyt. Négy éve a katari világbajnokságon, de még a két évvel ezelőtti, 2024-es Copa Américán is mérföldekkel jobban működött a csapatjáték Messivel. Akkoriban a zseni jelenléte nem elnyomta, hanem épp ellenkezőleg, felemelte a többieket; a válogatott képes volt organikus, sokoldalú futballt bemutatni, ahol Messi a kirakós utolsó, mindent eldöntő darabja volt, nem pedig az egyetlen működő alkatrésze.

Most mégis látványosan akadozik a gépezet, és a játékstílus egyre inkább arra a merev struktúrára hasonlít, ami például a rivális portugál válogatottat jellemezte Cristiano Ronaldo dominanciájának legnehezebb időszakaiban. Amikor egy csapatban egy ekkora mitológiai alak futballozik, a társak hajlamosak önkéntelenül is lemondani a saját kreativitásukról és felelősségükről.

Pedig ennek a görcsös mechanizmusnak a hátterében nem a taktikai fegyelmezetlenség, sokkal inkább a tisztelet és a feltétlen szeretet áll. A helyzet kettősségét maga az érintett látja a legtisztábban, aki az előző meccs után megható őszinteséggel világított rá erre a belső dinamikára:

”Ennek a közösségnek és a srácoknak köszönhetem, hogy még mindig itt lehetek egy újabb világbajnokságon, és a legmagasabb szinten futballozhatok. Ahogy korábban is mondtam, pontosan tudom és érzem, hogy plusz energiákat mozgósítanak a pályán azért, hogy én is versenyben maradhassak. Ezt tiszta szívből teszik, semmi sincs benne erőltetve. Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy velük küzdhetek, ők nemcsak a csapattársaim, hanem a barátaim is” - fogalmazott Messi.

A megható szavak mögött azonban ott feszül a kőkemény szakmai realitás: ez az önfeláldozó lojalitás a pályán mostanra egyre inkább kontraproduktívvá vált, és a kreativitás rovására megy.

A taktikai fásultság leginkább a középpálya közepén érhető tetten, ahol Alexis Mac Allister az utóbbi mérkőzéseken kifejezetten súlytalannak bizonyult és fizikai állapota sem tökéletes. A Liverpool labdarúgója képtelen diktálni a tempót, a passzai sokszor alibi jellegűek, és hiányzik belőle az a vertikális dinamika, ami megbontaná az ellenfél zónáit. Ráadásul a lassú labdajáratások alatt elveszített labdák után a középpálya képtelen azonnal visszazárni, ami gólveszélyes kontrákat nyithat az ellenfeleknek.

A szakértők szerint a csapat merevségét egy bátor személyi döntéssel lehetne feloldani: Mac Allister helyett talán meg lehetne próbálni a kezdőcsapatban az univerzális, kötetlen poszton játszó és elképesztően lendületes Valentín Barcót. A fiatal játékos kiszámíthatatlan mozgása, agresszív labdacipelései és a bal szélről befelé húzódó kreativitása pontosan azt a káoszt teremthetné meg az ellenfelek védelmi vonalai előtt, ami eddig hiányzott az argentin játékból.

Hasonló a helyzet a torna eddigi szakaszában szinte teljesen jegelt Nico Pazzal is. A fiatal középpályás eddig alig kapott játékperceket a világbajnokságon, pedig a vonalak közötti finom, intelligens bemozgásai és a váratlan, kulcsfontosságú mélységi passzai pont azt a kreatív tehermentesítést hozhatnák el, amire a statikussá váló tengelynek most nagy szüksége lenne.

Mint ahogyan a bal szélen Thiago Almada sem tudott sokat hozzátenni az elmúlt meccsen, az őt csereként váltó Nicolás González jóval aktívabb volt; a vonal melletti direkt, fizikális játéka, valamint a kapu elé érkezései alapján ezen a poszton is abszolút indokolt lehet a váltás a kezdőcsapatban.

Hasonlóan kritikus pont a védelem jobb oldala is. A tornán eddig sem Nahuel Molina, sem pedig a legutóbb sárga lapot kapó Gonzalo Montiel nem jelentett tökéletes megoldást ezen a poszton. Mindketten pontatlanok a támadások támogatásánál, védekezésben pedig sebezhetőnek bizonyultak a gyors szélsőkkel szemben, ami a Zöld-foki Köztársaság ellen kapott góloknál is kibukott.

Ezt a strukturális hiányosságot látva a szakmai stábnak alighanem be kellene látnia, hogy nem érdemes tovább jegelni Giuliano Simeonét. Az Atlético Madrid fiatalja a felkészülési meccseken már bizonyította gólerősségét, és az a fajta fáradhatatlan, labdavesztések után azonnal visszatámadó, harcias mentalitás, ami őt jellemzi, pontosan azt a stabilitást és plusz energiát adhatná meg a jobb szárnynak, ami a kieséses szakaszban elengedhetetlen a túléléshez.

”Lehet vitatkozni azon, hogy jól vagy rosszul játszottunk-e, de az tény, hogy ez a csapat sosem ijed meg a felelősségtől, és mindig kézben akarja tartani az irányítást. A kulcspillanatokban kaptunk pofonokat, de végig mentünk előre a győzelemért. Van még hova fejlődnünk, de a lényeg, hogy a csapat nagyszerűen reagált a nehézségekre" – mondta Scaloni diplomatikusan a pénteki találkozó után.

Ennek a túlzott, szinte kényszeres fókuszálásnak a másik nagy kárvallottjai a középcsatárok, akik teljesen elszigetelődnek a játék többi részétől. A 2022-es világbajnoki győzelem kulcsa éppen az volt, hogy Álvarez elképesztő mezőnymunkát végzett, folyamatosan presszingelt, és olyan üres területeket nyitott a visszalépő Messinek, amelyek megbontották az ellenfelek védelmi vonalait, miközben – bár végig fájdalmas gólínséggel küzdött – Lautaro Martínez ugyancsak rengeteg helyzetet kidolgozott.

Most mindkét klasszikus kilences elszigetelten, szinte láthatatlanul bolyong a pályán. Lautaro hiába kapja meg a lehetőséget a kezdőben, az előző meccsen alig találkozott a labdával a tizenhatoson belül, és a helyére beálló Álvarez sem igazán tudott új dinamikát hozni a játékba.

Ennek oka azonban nem kizárólag az egyéni képességek hirtelen visszaesése, hanem a kiszolgálás minősége és iránya. Mivel a középpálya nem a vonalak közé bemozgó vagy a védők mögé beinduló centereket játssza meg, hanem automatikusan Messit keresi, a csatárok mozgása sokszor teljesen feleslegessé, amolyan látszat-futássá válik.

Ahhoz, hogy Argentína valós eséllyel küzdhessen a címvédésért, Scaloninak mielőbb érdemes átalakítani a támadásépítés metodikáját, akár már az Egyiptom elleni nyolcaddöntőre. Enzo Fernándeznek vissza kell nyernie a korábbi tornákon látott kezdeményezőkészségét, a friss erőknek pedig fel kell vállalniuk a váratlan megoldásokat. Bátor mélységi passzokkal, a zónák közötti közvetlen labdajáratásokkal kell operálniuk, amelyek kényszerítik az ellenfél védelmét a tengely lezárására, ami paradox módon éppen Messinek teremtene több időt és teret a labdaátvételeknél.

Az egyenes kieséses szakasz nem bocsátja meg a taktikai hiányosságokat és a dogmatikus rendszereket. Argentína a Zöld-foki Köztársaság elleni mérkőzéssel kapott egy végső figyelmeztetést, hogy nincs minden rendben: a problémák ellenére még sikerült kiharcolniuk a továbbjutást, de ha legközelebb is elkövetik ugyanezeket a hibákat, már könnyen lehet, hogy nem ússzák meg súlyos következmények nélkül.

Az mindenképpen jó hír lehet számukra, hogy a korábbi, sikeres tornák alkalmával is volt legalább egy-egy olyan szenvedős meccsük, ami után bekapcsolt a "vészjelző" – mint például a 2022-es vb-n a szaúdiak elleni első meccs, vagy a 2024-es Copán az Ecuador elleni negyeddöntő.

Amennyiben viszont Scaloni csapata továbbra is képtelen lesz levetkőzni ezt a görcsös, szinte vallásos Messi-függőséget, és továbbra is a formán kívüli megszokott embereket erőltetik a dinamikus fiatalok helyett, akkor az egyiptomiak fegyelmezett, mélyen meghúzott védőfala könnyen megfojthatja a címvédőt a nyolcaddöntőben.

Természetesen az argentin keretben lévő minőség és Scaloni zsenialitása miatt a megújulás még mindig reális opció. Ha az edzői stáb képes lesz újra egy olyan kollektívát kovácsolni, amely Messi közvetlen játéka nélkül is eredményes, akkor a tízest sem fogja agyonnyomni a teher. Ebben a rendszerben Messi zsenialitása nem a túlélés egyetlen, kétségbeesett eszköze lenne, hanem az a megfoghatatlan extra, ami – akárcsak 2022-ben Katarban – újra a világ tetejére emelheti az Albicelestét.

Az óra mindenesetre ketyeg, Atlantában pedig a tét már nem csupán a továbbjutás lesz, hanem az, hogy Lionel Messi utolsó világbajnoki tánca dicsőséges menetelés legyen, ne egy fájdalmasan korai búcsú.