Tényleg két büntetőpárbajon múlt, Lionel Messi-e minden idők legjobb futballistája?

A karácsonyi menüsorhoz hasonlóan lassan a labdarúgó-világbajnokság is leülepedik, egyik fronton irány vissza a szürke hétköznapokhoz, a másiknál a félbehagyott klubszezonhoz. A döntő óta eltelt idő talán ahhoz is elegendő volt, hogy egy kicsit megfontoltabban, az élmény közvetlenségétől megfosztva beszélgessünk egyes témákról. Például arról, valóban Lionel Messi-e a valaha volt legjobb labdarúgó most, hogy már a vb-trófeát is a magasba emelhette egyszer.

Sokan vannak, akik utálják a sokszor parttalan GOAT-vitákat, de az emberi természetben már a kezdetektől fogva megvan a kíváncsiság, a megismerés iránti vágy. Ha az írásos emlékek fejlettebbek lettek volna, valószínűleg már az ősemberek is összehasonlították volna, ki a valaha volt legjobb vadász. Az, aki a legtöbb mamutot ejtette el, vagy az, aki a legnagyobbat? Vagy ezek csak puszta számok, és az számít igazán, ki az, aki a legtöbbet adott a vadászatoknak technikai szempontból?

Ha az egészet lecsupaszítjuk, valahol ez a nézőpontok vitája, nem is feltétlenül csak a sportolói teljesítmények összehasonlítása. Utóbbi amúgy is nehézkes műfaj, kiváltképp akkor, amikor az eltérő korokat próbáljuk egymás mellé illeszteni. Gondoljunk bele: hány olyan ember él a Földön, aki Pelé, Maradona és Messi pályafutásának minden fontos mozzanatát végignézte? Akiknek egyik vagy másik labdarúgó nem pusztán a számok sokasága, hanem teljes és összehasonlítható tapasztalat?

A témát a tenisz legnagyobbjai kapcsán Szabó Gábor is körbejárta – érdemes figyelembe venni, hogy még jóval azt megelőzően, hogy Rafael Nadal és Novak Djokovic megelőzte volna Roger Federert a Grand Slamek számát tekintve. „Leginkább azt hiszem, egyáltalán nincsen nagyon értelme a korokon átívelő összehasonlításnak. Minden érának megvoltak a nagyságai, de minden kornak megvannak/voltak a lehetőségei is. És ezek a lehetőségek nem ugyanazok” – írta.

A probléma, amely a teniszben magában foglalja a borítások változásait, az ütők technikai fejlődését, a játék technikai fejlődését, a sporttudomány térnyerését és még nagyon sok minden mást, alapvetően a futballban is fennáll. Ha el is tekintünk attól, hogy személyesen nem láttuk Puskásékat játszani, néhány felvétel azért elérhető arról a korszakról, így legalább némi képet kaphatunk arról, mennyire is voltak jók a saját korukhoz viszonyítva.

Az alapok megvannak, 22 játékos kergeti a labdát azzal a céllal, hogy egy durván 7x2 méteres ketrecbe juttassa azt, legalább eggyel többször, mint ahányszor az ellenfélnek sikerült. És mégis: az Aranycsapat legendás, 6-3-as meccsén mai szemmel nézve csak nyomokban ismerhető fel a játék, sokkal direktebb, hektikusabb, zaklatottabb, és a legjobb esetben is csak szervezett káosznak hat, amint minden játékos azonnal azt a lehetőséget keresi, hogyan juttassa előre a labdát.

Az a magyar válogatott taktikai és technikai szempontból egyaránt megelőzte a korát, mégis nehéz elhelyezni abban a mezőben, amit az évtizedekkel később született generáció megismert. Ugyanez igaz a Pelé-féle brazil válogatottra is, amely 1958 és 1970 között négy világbajnokságból hármat megnyert, ezzel olyan tettet végrehajtva, amit azóta sem sikerült senkinek. (Az 1994 és 2002 között háromszor döntőző brazilok megismételhették volna, de 2006-ban a negyeddöntőben búcsúztak.)

Aki azt gondolja, hogy az eredmények összehasonlítása egyszerűbb, tévúton jár. Maradjunk a pelés hasonlatnál. Argentína világbajnoki sikerét követően az interneten keringett egy összehasonlítás, ami azt állította, Messi mindent elért a labdarúgásban, amit más klasszisoknak nem sikerült. Nyert világbajnokságot, ami Cristiano Ronaldónak vélhetően nem jön össze, behúzta a Copa Américát, ami Maradona gyűjteményéből hiányzik, és a Bajnokok Ligájában is győzött, ahol Ronaldo nem tudott.

Ez alapvetően rávilágít a korszakok összehasonlításának egyik problematikájára. Pelé pályafutásából ugyanis csak a mai szemmel nézve hiányozhat az európai légióskodás, a hatvanas években valószínűleg kisebb volt a kontinensek közötti különbség. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a brazilok ’58 és ’70 között elvétve kaptak csak ki a világbajnokságokon, még az sem kizárt, hogy akkoriban pont a brazil volt a világ legerősebb bajnoksága.

Pelé a Santos színeiben hatszor nyert bajnokságot, kétszer Libertadores-kupát és Interkontinentális-kupát, hivatalosan 618 gólt szerzett, a válogatottban pedig szinte mindenkinél eredményesebbnek tekinthető. Ugyanakkor a három vb-cím sem emeli egyértelműen a mai játékosok fölé a GOAT-vitában: az ő érájában a világbajnokság volt a legfontosabb torna, amelyen a különböző futballkultúrák összemérhették, kinek van igaza a „hogyan kell játszani?” hitvitában.

Ma már a válogatott foci elveszítette ezt a szerepét, és a szövetségi kapitányok többsége inkább arra a kérdésre keresi a választ, hogyan ne veszítse el az adott párharcot, ezáltal sokkal egyszerűbb játékrendszerek feszülnek egymásnak, mint a Premier League-ben vagy a Bajnokok Ligájában. A vb presztízse ma is hatalmas, de vajon dönthet-e a valakinek a legnagyobbságáról egy olyan sorozat, amely a minőségét tekintve messze van a mai sztenderdektől?

A kérdést feltehetjük úgy is, vajon jobb játékos lett-e Messi azáltal, hogy sikerült győzelemre vezetnie Argentínát. Az az egy dolog biztos, hogy így teljes lett az öröksége. Éveken keresztül cipelte magával azt a keresztet, hogy miközben a Barcelonával mindent sikerült megnyernie, a válogatottban rendre elbukott, még ha sokszor csak az utolsó pillanatban is. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: Messi nem egyedül bukta el azokat a döntőket, mint ahogyan ezt sem egyedül nyerte meg.

2005 és 2022 között hány olyan argentin válogatott volt, amely valóban jó csapatnak számított, és nem csak a támadóegyéniségei miatt számított favoritnak egy világversenyen? A válasz: nem sok. Valószínűleg épp ez a mostani állt hozzá a legközelebb, miután sikerült egy eleinte recsegő-ropogó, de a végére működőképes rendszert építeni Messi köré, amiben úgy bontakozhatott ki és vehette vállára a csapatot, hogy nem csak rajta múlt a válogatott sikere vagy bukása.

És még ezt a menetelést is érdemes részleteiben vizsgálni, hány olyan szerencsés vagy szerencsétlen mozzanat volt, ami Messi játékától függetlenül is döntő jelentőséggel bírt. A korán megszerzett gólok, a hét meccs alatt kapott öt büntető, kétgólos előny utáni leolvadások, a hirtelen feltámadások, Kolo Muani, Emiliano Martínez, a büntetőpárbajok. Utóbbi, ha nem is oroszrulett, alapvetően már nem az egyéni képességekről szól, hanem a felkészültségről, a mentális erőről és egy kicsit a szerencséről.

Érdemes újra végignézni az argentinok tizenegyeseit. Technikai értelemben egyik sem volt igazán magas szinten kivitelezett lövés, ám Hugo Lloris a négyből háromszor rossz oldalt választott, Leandro Paredes próbálkozása pedig a kapus kezéről pattant be. Ezek a pillanatok határozzák meg, melyik csapat lesz világbajnok, és melyik bukik el – pont ezért nem érdemes egyetlen eredmény alapján messzemenő következtetéseket levonni, és ez mindkét előjelre igaz.

Amennyiben Argentína kiesett volna a nyolc között, mert képtelen volt levédekezni egy trükkös szabadrúgás-kombinációt, azt aligha varrhatnánk Messi nyakába. Vagy ha a döntőben nyújtott teljesítménye ellenére kikapnak a hosszabbítás utolsó perceiben, mert Kolo Muani lövése mégis utat talál Martínez lábai között a kapuig. Azt is mondhatnánk, aligha a két büntetőpárbajon, amely során a kilencből csak kettő büntetőt végzett el, múlt az, Messinek hívják-e a valaha volt legjobb futballistát.

Az ugyanis, hogy ki a jobb futballista, nem feltétlenül vezethető le önmagában az eredményekből. Vajon jobb a 2022-es Messi a 2010-esnél vagy a 2014-esnél? Pont azért, amit fentebb már megkapargattunk: egy csapat sikeressége nem feltétlenül a legjobb játékos által hozzáadott értéken múlik. Az a tény, hogy az argentin 2015 óta nem nyert Bajnokok Ligáját, sokkal többet árul el a Barcelona vezetőinek teljesítményéről, mint Messi játékáról.

Az igazság persze most is a kettő között van. Nem lehet valaki minden idők legjobbja, ha semmit sem nyert a pályafutása során. És nyilvánvalóan Paco Gento sem nagyobb kaliberű futballista Ronaldónál, amiért ő hatszor nyert Bajnokok Ligáját. Ha pusztán ennyiből meg lehetne állapítani, ki a valaha volt legjobb játékos, elegendő lenne írni egy algoritmust, amely kiszámolja nekünk, ki mennyi fontos trófeát nyert, mennyit értek a góljai, gólpasszai.

A helyzet azonban az, hogy jó esetben olyanokról alkotunk véleményt, akiket láttunk játszani, tudjuk mire voltak képesek. Ezen a téren pedig Messiről nem tudtunk meg újat a világbajnokságon, és végtére is ez lenne a cikk mondanivalója. Ha ő minden idők legjobbja, akkor az azért van, mert lehúzott úgy 10-15 évet a topfutballban, hogy elit befejező, előkészítő és cselező volt, és ilyen téren nem volt párja ebben az érában, a vb legfeljebb csak megerősíti a státuszát.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.