Jó játék ez a foci, de lehetne már végre egy kiforrott szabályrendszere

Teljesen megszokott dolog, így ülünk le egy meccs elé, amióta világ a világ. Tudjuk, mire számíthatunk. Nyilvánvalóan ez is az egyik oka annak, hogy a vízilabda sosem lett világsportág, és ez az egyik oka annak, hogy igazából csak azokban az országokban igazán népszerű, ahol sikerek is vannak.

Idősebb Knézy a fent idézett mondatát úgy folytatta egyébként, hogy a vízilabdának nincs egy kiforrott szabályrendszere. Ez nyilván nem szerencsés, ám mivel a póló világszinten nem sokakat érdekel, mondhatjuk nyugodtan, hogy elvagyunk ezzel mi így, itt a végeken.

Ennél fontosabb sportág világviszonylatban aligha van, mégis heti rendszerességgel történnek olyan események, amikor ez a bizonyos mondat, mármint, hogy nincs egy kiforrott szabályrendszer, az ember eszébe jut. Utoljára akkor, amikor a német–dán meccsen szerencsétlen Andersen beleért kézzel a labdába.

Nem tudom az ilyen helyzeteket úgy végignézni, hogy ne jussanak eszembe Puhl Sándor szavai, aki annak idején a Sport TV-ben szinte minden hétvégén elmondta, hogy „nem a kéz kereste a labdát”. Mi ezt annak idején a téren egyébként picit tömörebben és egyértelműbben úgy foglaltuk össze, hogy „rárúgás volt”, ami persze az esetek java részében nem volt igaz, de ettől még elviekben ugyanazt jelentette, mint amiről Puhl magyarázni próbált.

Itt azonban két irányt vett a történet. Hiszen míg nálunk egykoron azt, hogy tényleg rárúgás volt-e a henc, úgyis az döntötte el, hogy ki volt az erősebb/nagyobb, addig Puhl Sándornak annak idején nagyjából egy tizedmásodperce volt, hogy eldöntse ugyanezt.

És itt most természetesen már a bírói munkájáról beszélek, és nem a szakértőiről. Ma azonban már nem kell a bíróknak tizedmásodpercek alatt dönteniük, hiszen ott a VAR, simán belefér az is, hogy megy tovább a játék, aztán pár másodperc múlva szólnak csak, hogy valamit vizsgálnak, mint ahogy ennél az esetnél is történt. És ez teljesen jól is van így, nem is ezzel van a gond.

Nem futhatott volna, mert nem tudott volna futni hátratett kézzel egy száguldó csatár mellett, nem hajthatott volna végre öncsonkítást védekezés közben, csak hogy ne legyen tizenegyes.

Kezed van.

És amíg kezed van, addig el is találhatják.

És persze lehet mondani, hogy a pályán minden porcikádért, minden mozdulatodért felelős vagy, de az ember elgondolkodik néha, hogy jól van-e ez így?

Őszintén szólva ez nekem már a török–cseh meccsen eszembe jutott, amikor kiállították Antonin Barákot. Barákot második sárga lappal küldte le Kovács István, miután rálépett egy török lábra. Nála volt a labda, nem tett semmiféle olyan mozdulatot, amivel veszélyeztette volna az ellenfelét, egészen egyszerűen a küzdelem hevében ugyanoda akarták letenni mindketten a lábukat, és Baráké került felülre. Ha Özcan egy tizedmásodperccel előbb indul, lehet, ő töri el Barák bokáját.

Ott érzem a párhuzamot a két eset között, hogy szerintem Barák sem tudott volna semmit másként csinálni, mint ahogyan Andersen sem. Mozdulatuk teljesen természetes volt, ha lehet ezt mondani, folytatólagos. Ennél egy lökés is szándékosabb szabálytalanság tud lenni a félpályánál, mégis végül mindkét ítélet döntően befolyásolta a meccset.

Több dolgunk azonban kétségtelenül Andersen esetével van. Márpedig azért, mert azt a döntést a VAR segítségével hozták meg, hosszas mérlegelés után, mégis azt hiszem, szembe megy a sportág érdekeivel.

Mondhatnám talán, hogy ilyen lett manapság a bírói felfogás. Gyanítom, leginkább azért, mert így lehet a legkönnyebben a VAR-ra tolni a felelősséget, és így lehet a legkönnyebben eljutni majd oda, hogy a jövőben ezeket a helyzeteket ne is a bíró döntse el, hanem a mesterséges intelligencia. Ugyanezt érzem a lesszabály esetében is. Ha az egycentis les is les, ha nincs helye a mérlegelésnek, akkor rövidesen jön a VAR feat. AI, és minden meg lesz oldva.

Nem gondolom, hogy utóbbi feltétlen rossz irány egyébként a les esetében, mint ahogyan a VAR-nak is lelkes támogatója vagyok minden sportágban, mivel hiszek az igazságos eredmény fontosságában, és hajlandó vagyok akár pár percet is várni azért, hogy jó döntés szülessen.

És azt is értem, hogy minél több a szubjektív dolog egy szabályértelmezés körül, annál nehezebb lesz eljutni oda, hogy a játékvezetés tökéletes legyen, ám egy dolgot nem szabad elfelejteni: nem szerencsés, ha a szabályokat alakítgatjuk úgy, hogy egy gépnek könnyebb legyen döntenie.

Meg kell lennie a megfelelő szabályoknak, és létre kell hozni a megfelelő gépet vagy segédeszközt, ami eldönti, vagy segít eldönteni, hogy ez most akkor kéz volt-e vagy nem volt kéz. Fordítva azonban nem fog menni.

Abból jönnek majd az ilyen szituációk, mint amilyen ez volt. Az alapvonalon, másfél méterről, izomból ellövik a kisujjadat, az ellenfél meg kap egy tizenegyest.

Hiszen itt azért, azon túl, hogy mégis mit tudott volna szegény Andersen csinálni a kezével, még egy kérdés felmerül.

Vajon arányos büntetés-e egy ilyenért egy tizenegyes? Hiszen az is lehetne éppen egy igazságos megoldás az ilyen helyzetekben, hogy akkor befújunk mindent, amikor érinti a labda a védő kezét, ám amennyiben úgy látjuk, hogy a védő mozdulata nem a labda felé irányult, csak egy közvetett szabadrúgást ítélünk befelé.