Mit tanulhatunk Gareth Southgate menedzsmentjéből?

Egyrészt az eredményeik látványosan javulnak: egymás után a második elődöntőjüket játsszák egy nagy nemzetközi sorozatban, ami utoljára csak az 1966-ban világbajnok generációnak sikerült. Másrészt, az egész csapat egészen mást tükröz vissza, mint az évtized(ekk)el ezelőtti angol generáció. Ebben pedig vastagon benne van Gareth Southgate, az angol szövetségi kapitány keze.

Az emberben kódolt tulajdonság, hogy szereti körülvenni magát olyanokkal, mint amilyen ő maga is. A „hasonló hasonlót vonz” - elvét már az ókori görögök is megfogalmazták és a pszichológiai terminusa a "homofília”, vagyis a hasonló iránti vonzódás.

Ezt a paradigmát döntötte meg Gareth Southgate, aki 2016 óta tagja az FA Technikai Tanácsadói Testületének, ami lényegében úgy működik, mint egy mastermind-csoport: különböző szektorokból és sportágakból érkezett ember osztja meg rendszeresen egymással a tapasztalatát. A testületnek tagja Sir Dave Brailsford (kerékpáros szakértő), Lucy Giles (a Sandhurst Katonai Akadémia parancsnoka), Kath Grainger (olimpiai evezős), Maonj Badale (technológiai iparági cégvezető), Stuart Lancaster (rögbi edző) és David Sheepshanks (St George Park futballözpont vezetője). A Testület mellett a szűkebb stábjában a különböző hátterű emberek véleményére (Graeme Jones, Chris Powell, Martyn Margetson, Steve Holland) alapoz.

A sokoldalúságban rejlő lehetőséget David Foster Wallace, a Végtelen tréfa és a páratlan tenisz-esszéket megalkotó, idejekorán elhunyt író egy elhíresült nyitóbeszédében ragadta meg. “Két fiatal hal úszik a vízben.” – szól a beszéd. „Éppen mennek a dolgukra, amikor szembe találkoznak egy öreg hallal. Az öreg biccent és megkérdi: ‘Jó reggelt, uraim. Milyen a víz?’ A két hal tovább úszik, majd egy idő után egymásra néznek: ‘mi a franc az a víz?’“

A történet lényege, hogy ha ugyanazokkal vesszük körbe magunkat, amilyenek mi magunk is vagyunk, hajlamosak vagyunk átsiklani a nyilvánvaló dolgok felett. A saját hitrendszerünk megerősítését keressük és elfordulunk más szempontoktól, ezért buborékba zárjunk magunkat, az így kialakult mesterséges visszhangszobák ugyanakkor kizárják a külvilág egy részét és gátat szabnak az új befogadásának. Ebből a megfontolásból a megújuláshoz, az innovációhoz és a kreativitáshoz különböző hátterű, különböző képzési rendszereket végzett, eltérő szektorból érkező embereket érdemes egy terembe terelni.

Southgate csapata nem homogén futballtudású emberekből áll, hanem a saját területükben jártas szakemberekből, akik egyedi nézőpontot tudnak nyújtani, amit aztán labdarúgásba is be lehet csatornázni. Az így kialakult ún. diverz gondolkodásnak ugyanakkor nem kell öncélúnak lennie: releváns kérdéskörökkel, pontosan azonosított és körbehatárolt problémák mentén érdemes dolgozni, hogy a kreativitás nyilai ne tévesszenek célt. Ahogy Southgate is megfogalmazta:

Az, hogy a Big Data napjaink fontos trendje, már-már elavult megállapítás. A Német Labdarúgó Szövetségi már 2014-ben összefogott a helyi székhelyű, vállalatirányítási rendszerekben éllovas SAP-val, hogy egyedi igények szerint használható alkalmazást nyújtsanak a válogatott tagjainak, amellyel visszanézhették a saját vagy a csapat teljesítményét boncolgató anyagokat.

Southgate maga is vallja, hogy technológiai téren jókora hátrányt kell ledolgozniuk, ugyanakkor a használata már most több szinten is javítja a teljesítményt. Egyrészt, az új technológia a kommunikációt is javítja: akár távolról is tudnak egymásnak visszajelzéseket adni a játékosoknak, ezáltal célirányos utasításokat, koncepciókat tudnak megfogalmazni a következő összetartáshoz.

A technológia nyilvánvalóan a játékosok fejlesztésében is segít, de maga a használat is lehetővé teszi, hogy több ponton tudjanak kapcsolódni. "A játékosaim azt gondolják, hogy egy őrült vagyok, ha nem tudok kapcsolódni az életükhöz. Vezetőként nem kell mindenben szakértőnek lennem, de tisztában kell lennem a trendekkel.” – mondja Southgate.

Mindezek mellett Southgate a “marginal gains”-elvet vallja: a statisztika nem önmagában a cél, hanem egy eszköz a javuláshoz. Mivel a játékosok nehezen összehasonlíthatók, a futballban pedig kevés a gól és hatalmas a véletlen szerepe, a feladat abban rejlik, hogy kiolvassák a megfelelő mintázatokat és leszűrjék a zajt az adatokból. Az így kigyűjtött mankókkal pedig apránként lehet javítani a teljesítményt.

A válogatott adatközpontja azóta csúcson pörög: mire az Európa-bajnokságon Németországgal szemben találták magukat, addigra 18 hónapnyi tudásuk gyűlt össze az ellenfelükről.

"A játékosok számára a sajtótájékoztató csak púp volt a hátukon, egészen addig, amíg Southgate át nem vette az irányítást.” - nyilatkozta az FA egyik alkalmazottja.

Aki követte az angol labdarúgás elmúlt évtizedeit, tudja, hogy az angol média nem éppen a legkönnyebb partnere a játékosoknak. Egy-egy kifordított nyilatkozat vagy oda nem illő kép könnyen a szalagcímekre került és újabb pletykákat, botrányokat nyújt a közbeszédnek.

Southgate ebben is változást hozott. A korábbi szövetségi kapitány a Fabio Capello szerint csak “heavy shirt” -nek titulált jelenséget a túlzott nyomásnak és a hibázástól való félelemnek tulajdonította, ebben viszont pont Southgate-nek volt egy hatékony fegyvere: önmaga.

Az 1966-os németek elleni elődöntőben tizenegyest hibázó Southgate sosem csinált titkot abból, milyen traumatikus volt megélni egy ilyen hibát. „Húsz évig cipeltem magammal ezt a rémálmot” – nyilatkozta még nemrég. A heget viszont azóta pajzsként használja, ami a játékosokat is megnyugtatta. "Az egész arról szól, hogy legyenek önmaguk, ne féljenek attól, hogy olyasmit mondanak, amit mások nem akarnak hallani.” - emlékeztet Southgate.

A játékosokon pedig mintha kisebb lenne a nyomás és látszólag nem félnek hülyét csinálni magukból. A 3 évvel ezelőtti unikornison lovagló játékosok képe azóta is visszatérő poénforrás, de ugyanúgy nem sem felesleges feszültség, sem botrány abból, hogy Jack Grealish egy elmagyarázás után sem tudta megmondani, mire való egy enciklopédia.

Hogy mennyire kicserélődött az angol válogatott, az nemcsak az etnikai összetételen, a viselkedésen és a teljesítményen látszik, hanem a közösségtudaton is.

Az angol szövetség még 2014-ben indította el az England DNA (Angol DNS) nevű kezdeményezést, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a jelenlegi válogatott megtalálja a mai kornak megfelelő identitását. Anyagukban meghatározták, hogy a pályán milyen játékkoncepciót szeretnének követni, majd a pályán kívül is apró lépéseket tettek, hogy az új identitás testet öltsön.

Ennek kialakításában kiemelkedő szerep jutott Owen Eastwoodnak, az új-zélandi rögbiválogatottat megjárt stratégiai tanácsadónak. “A terv az volt, hogy a csapat kialakítsa a saját szokásrendszerét és meglegyen a saját közösségi identitása. Mindenki úgy látta az angol labdarúgókat, mintha Stuart Pearce és Terry Butcher leszármazottai lennének, de a játékosok úgy gondolták, hogy ők egyáltalán nem ilyenek.”

Apránként pedig kialakították a saját kötelékeiket. A csapatot egy titkos helyre vitték katonai tereptúrára, ahol a szabad ég alatt kellett sátrat verniük. A válogatott behívókat nem olcsó postai úton, hanem díszcsomagolásban, futárral kezdték kézbesíteni. A válogatottba újonnan bekerülő játékosok egy számot kaptak a mezükre, amelyen jelzik, hogy hányadikak az angol válogatott örökranglistáján. Minden újonnan behívottnak meg kell néznie egy 7 perces videót az angol válogatott értékeiről, melyen az első képkockákon… Gareth Southgate elrontott büntetője sejlik fel. Hogy kialakuljon a folytonosság az idősebb korosztállyal, a visszavonuló labdarúgók búcsúztatásának is kialakították staféta-átadó ceremóniáját.

Az új közös élmények, ikonográfiai és szimbolikus gesztusok pedig apránként lerakták egy új válogatott identitásának alapjait.

Felhasznált források: BBC, The Athletic 1, 2