"Federer a félistenszerű sportolók egyike" - végre magyarul is olvasható minden idők egyik legjobb

"A Semmi negyven írása közben olvastam el Andre Agassi Open-jét, de örömmel tapasztaltam, hogy nem zavarjuk egymás köreit. Ja, és ott van David Foster Wallace Infinite Jest-je, aminek egy része a teniszről szól, épp most készül a magyar fordítása. Plusz ugyanő írt egy fantasztikus esszét Roger Federer as Religious Experience címmel a The New York Times-ban." - említette nekünk 2017 elején adott interjújában Maros András, a kortárs magyar irodalom egyik legalulértékeltebb írója, akinek teniszmemoárja az egyik kedvenc olvasmányunk az elmúlt évtizedből.

Nos, a 2008-ban elhunyt David Foster Wallace legendás, még 2006-ban megjelent, terjedelmes Federer-esszéje az eredeti megjelenése után 14 évvel végre olvasható magyarul is Sipos Balázs, az Infinite Jest (Végtelen tréfa) társfordítója - ő és Kemény Lili két évet töltött azzal, hogy átültesse magyar nyelvre ezt a monumentális regényt - jóvoltából az 1749 (Világirodalom az ókortól napjainkig, New Yorktól az Antarktiszig) nevű portálon Roger Federer mint vallási élmény címmel. Az említett nagyregény egyébként egy olyan családot mutat be, akiknek élete egy teniszakadémia köré szerveződik.

Az úgynevezett Federer Momentum megragadásáról olvashatunk, mert a szerző állítása szerint a teniszt követőknek a 2000-es években mind meglehettek azok a pillanatok, "amikor a fiatal svájci játékát látva leesik az áll, kiugrik a szem és olyan hangok adatnak ki, amelyek átcsalják az élettársakat a szomszéd szobából, hogy rád nézzenek, jól vagy-e."

A 2005-ös Federer-Agassi US Open-döntő egyik labdamenetét, melynek végén Roger lehetetlen helyzetből ütött nyerőt, Wallace hosszabban értékeli mint az egyik saját Federer Momentumát. "Nem tudom, milyen hangot adtam ki, de az élettársam azt mondja, berohant, a kanapé tiszta popcorn, én féltérden, a szemem meg mint a dilibolti rugós szemgolyók."

Az egészen parádés szóhasználattal megírt szövegben részletesen olvashatunk a 2006-os Federer-Nadal wimbledoni döntőről is: 

A leírást olvasva visszarepülünk az időben, valósággal ott vagyunk a 14 évvel ezelőtti londoni finálén, a lelátón ülve, érezzük az illatokat, halljuk a közönség morajlását, újra átélhetjük az egész meccset. A bemelegítéstől az adogatásról döntő sorsoláson át megkapjuk Wallace a látottakból levont következtetéseit, a parti alakulását, de olyan minőségben és szépirodalmi igényességgel, ahogy addig nem nagyon olvashattunk teniszről. Egy komplett bekezdésben még a pénzt feldobó kisfiú, William Caines történetét is megismerhetjük. 

Miközben teljes jellemzést ad Federer elképesztően látványos stílusáról, a szerző azt is leszögezi a svájci játékáról, hogy "egyvalami biztos nem igaz rá: nem közvetíthető."

Igen alapos szakértői elemzést kapunk arról, hogy Federer hogyan játszik, a szakmázásnak az az alapja, hogy David Foster Wallace maga is jó teniszező volt. Az amerikai író megpróbál magyarázatot találni a svájci zsenialitására, felméri a készségeit, bekezdéseken át taglalja az ütéseit, a mozgását, Nadal miatt az alapvonali erőtenisszel - és itt Björn Borggal, Jimmy Connorsszal, John McEnroe-val, Ivan Lendllel - és az extrém pörgetéssel több önálló bekezdés is foglalkozik, ahogy a teniszütők fajtájával (!) is.

Majd jön az utolsó bekezdés Wallace cikkében, ami rímel arra, amit e sorok írója úgy foglalt össze egy három évvel ezelőtti cikkében, hogy "Roger Federer vagy, ha nélküled teljesen más lenne a tenisz, sőt, az egész sport. Ha az, amit csinálsz, rég túlmutat önmagán. Ha a hatásod felmérhetetlen. Ha az, ahogy teniszezel, már költészet. Pedig csak sport. Játék."