Tanulságok az Eb-döntő után

Hát persze, hogy így alakul: Cristiano Ronaldo elpusztíthatatlannak hitt testében egy egykori szvetter-kereskedő (Dimitri Payet - a szerk.) tesz akkora kárt, hogy 25 perc után, molylepkék társaságában, le kell jönnie karrierje talán legfontosabb összecsapásán.

Ezek után Rui Patríció bemutatott néhány bravúrt, Gignac a rendes játékidő végén az egyetlen olyan szögben találta el a kapufát, hogy a labda még véletlenül se pattanjon befelé, majd a portugál cserecsatár, Eder Ronaldót idézi góllal döntötte el a finálét, lepattintva magáról a gyengébb védőket, a bal oldalról betörve, mielőtt a hálóba bombáz.

Sok érdekes narratívát találhatunk a történtekben: 12 évvel azután, hogy hazai pályán favoritként elbukták az Eb-döntőt, Portugália underdogként nyert a vendéglátó otthonában; a nemzetet, melyet már oly hosszú ideje kísértette a jó befejező csatárok hiánya, egy olyan támadó gólja vezeti sikerre, aki tétmeccsen még nem is volt eredményes válogatott mezben; a csapat, mely a torna elején hadilábon állt a helyzetkihasználással, szinte helyzet nélkül talál be, és persze a legjobb: miután egy évtizede cipelte a vállán a válogatottat, Ronaldónak végül csapattársai nyerik meg az Eb-serleget.

Az első négy felemásra sikerült meccsen többféle formációval is kísérletezett Didier Deschamps, majd végül letette voksát a 4-4-2 mellett. Ebben a felállásban Antoine Griezmann valamivel Olivier Giroud mögött játszott, mögöttük a két sokat mozgó, elsöprő erejű középpályással, Blaise Matuidivel és Paul Pogbával. Ez a csapat vetett véget az izlandi tündérmesének, és fektette két vállra a világbajnok németeket.

Portugália ellen is ezzel a csapattal állt ki Deschamps, és bár a helyzetek nagy részét ők alakították ki, nehéz nem arra gondolni, hogy az emlegetett négyes sokkal jobban is uralhatta volna a játékot. Ronaldo távollétében a portugál kontrajáték teljesen erőtlenné vált, így játszhattak volna sokkal bátrabban, előretoltabban is, helyette azonban ezt kaptuk Pogbától és Matuiditől:

25 méteren belül, a labdával nincs veszélyesebb középpályás a világon mint Pogba, Griezmann megindulásai pedig szintén félelmetesek tudnak lenni. Ehelyett, az Atlético Madrid csatára folyamatosan visszalépett egész mélyen, kapunak háttal vette fel a labdákat, messze az alapvonaltól. Helyettük Moussa Sissoko tetszelgett a legveszélyesebb játékos szerepében. Jól játszott, ugyanakkor ő csupán az ötödik legjobb támadó ebben a csapatban. Ha ő a legnagyobb veszélyforrás, akkor nagyon nem sikerült megtalálnod az ellenfél gyenge pontjait, akkor pedig a kezére játszol.

Márpedig ebben a hónapban láttunk ebből bőven. A klub- és a válogatott foci minősége közötti különbség tornáról tornára nő - két-három meccset emelhetnénk ki talán a tornáról, ahol mindkét csapat jól futballozott - de megvan azért annak is a maga bája, ahogyan a nemzeti csapatok gyűrik egymást. Amikor egy Barcelona és egy Juventus találkozik, minden mozgás annyira megtervezett, minden érintés és döntés annyira precíz, hogy szinte az dönti el a párharcokat, melyik csapat a "tökéletesebb". De egy Wales-Szlovákia meccsen ha öt jó passzt látunk egymás után, az kb. olyan fegyvertény, mintha a Vörös-tenger válna ketté a játékosok előtt.

A klubfoci szezon során pedig, akármilyen nagyszerű, nagyjából évről-évre ugyanazokat a narratívákat, ugyanazokat a főszereplőket láthatjuk, míg egy ilyen tornán egy Gareth Bale-kaliberű szupersztár mondjuk egy Joe Ledley-től kaphat labdákat, ahelyett, hogy mellette száguldana el egy bombagól előtt.

Ellenkező esetben Spanyolországtól, Angliától vagy Belgiumtól nem vettünk volna ilyen korai búcsút.

Portugália végső győzelme is jó példa a válogatott focira jellemző "upsetekre". Az esélyesek hiába dolgoznak ki több helyzetet többnyire, a kis csapatok itt meg tudják találni a módját, hogy továbbléphessenek. Gondoljunk csak Izlandra, Walesre, vagy akár Olaszországra, melyek egytől-egyik lefutballozták esélyesebb ellenfelüket. Az olaszok tönkretették a spanyolok passzjátékát, Wales dominálta a középpályát egy vagyonokat érő belga támadósorral szemben, az izlandi védelem pedig könnyen reagált az angolok "rakjunk fel minél több csatárt a pályára"-típusú taktikájára.

Vajon Spanyolország, Belgium vagy Anglia okosabb taktikával behúzta volna ezeket a meccseket. Nem biztos, de legalább mondhatták volna, hogy nem érdemeltek vereséget.

Németországé volt a legjobb válogatott Európában az elmúlt négy év során, ezalatt az idő alatt két Eb-elődöntőig és egy vb-győzelemig jutottak. 2012-ben és 2016-ban is övék volt a legjobb csapat, mielőtt kiestek volna az elődöntőben. Minden bizonnyal van egy alternatív idővonal, ahol egy-két labda másként pattan, és Jogi Löwék zsinórban mindhárom serleget begyűjtik. Vagy méginkább olyan, melyben Argentína kihasználja a ziccereit a vb-döntő rendes játékidejében, és Németország trófea nélkül marad, dominancia ide vagy oda.

A válogatott foci hihetetlenül kiszámíthatatlan tud lenni. A kevés mérkőzés, a sérülések szerepe, a tizenegyespárbajok mind-mind olyan tényezők, melyeket az edzők és a játékosok nemigen kontrollálhatnak. A spanyolok egyedülálló, 2008-tól 2012-ig tartó menetelése során is rengeteg mindennek kellett nekik kedveznie, hogy a három kupa végül náluk landoljon.

Ha ezután a torna után bármi dinasztikusat emlegetnénk, akkor maximum Ronaldo kapcsán tehetjük: 15 éves pályafutása során eddig 16 trófeát gyűjtött be. Most pedig megszerezte azt, amelyet évek óta üldözött, magasba emelhette Portugália első válogatott trófeáját.