Fernando Santos megtanulta a görög receptet

Portugália figyelemreméltó győzelmet aratott. A házigazdákat, saját fővárosukban kellett megverni. Egy olyan csapatot, amiben találkozhatunk világklasszissal - például a hamarosan legdrágább játékossá előrelépő Paul Pogbával, vagy a spanyol bajnokság negyedik legjobb támadójával, Antoine Griezmannal, akit csak olyan nagyságok előznek meg, mint Messi, Neymar vagy épp Ronaldo. Blaise Matuidi uralja a középpályát a PSG-vel. Ezek az emberek valóságos titánok.

Eközben a portugál csapat nagy részét a Sportingból válogatták be, akik a háromcsapatos liga harmadik legjobb csapata. Édert, a győztes gól szerzőjét a Swansea kölcsönadta a Lille-nek. Portugália egyetlen világklasszisa nem zárt egyénileg különösebben jó tornát, ráadásul 25 perc után sérülten hagyta el a pályát a döntőben. A védő, aki megerősítette a védelmet Pepe mellett, a Southamptonban futballozik. Papíron nem győzhettek volna. Mégis megtették.

Amikor utoljára ilyesmit láttunk, akkor Portugália szintén érintett volt. 2004-ben épp a portugál szíveket törték össze, amikor a torna közellensége, halálra untatva a nézőket megnyerte az Európa-bajnokságot, történetük során először. A győzelemhez természetesen kőkemény munka, elképesztő fegyelem a védelemben és némi szerencse is kellett - főleg a támadásoknál.

Portugália fordított a szerencséjén, "csinált egy Görögországot", és talán ennél stílusosabban nem is nyerhetett volna az a csapat, amit nagyjából akkoriban kezdtek el sötét lóként emlegetni világversenyeken, amikor Renato Sanches megszületett.

A szövetségi kapitány minden dicséretet megérdemel ezért a sikerért. Bölcs döntést hozott, amikor főleg a védekezésre helyezte a hangsúlyt. Zseniálisan felismerte azt, hogy a brutálisan kemény Bruno Alves-Pepe kettős nem maradhat a védelemben, mert ha az ellenfél elég türelmesen játszott, akkor megtalálták az utat mögöttük. Egyiküket ki kellett raknia a csapatból.

Amikor Bruno Alves kis híján leszedte Harry Kane fejét egy barátságos mérkőzésen, eldőlt, ő lesz az a játékos, akinek mennie kell. Pepe ráadásul remek formában volt, karrierje talán legjobb szezonját produkálta a Real Madridban. A kérdés leginkább az volt, ki legyen az ő társa. Végül a lassan őskövületnek számító Ricardo Carvalhóra tette le a voksát, és a válogatott védelme a csoportkörben szinte használhatatlan volt, különösen az eredetileg jobbszélső Vierinhával a védelem jobb oldalán.

A hektikusra sikeredett Magyarország elleni 3-3-as eredményt követően (ahol egyébként Portugáliának ki kellett volna kapnia), Santos elegendő bátorságot és intelligenciát mutatott, és az egész csapatát átszervezte.

Adrien Silva és Renato Sanches bekerült a középpályára, így nehezebben lehetett szétpasszolni őket. A két középpályás mögött William Carvalho söprögetett, Joao Mario pedig a középpályát és a támadósort kötötte össze. Nani és Ronaldo gyakorlatilag szabadon mozoghattak a csatársorban. A védelembe bekerült a southamptoni duó, José Fonte és Cedric Soares.

A változásnak azonnal voltak jelei. Portugália játékát innentől kezdve nem volt jó nézni, ugyanakkor szinte lehetetlen volt legyőzni őket. Az Eb-címvédő spanyolokat verő Horvátországnak mennie kellett. Az újjáépített Portugália 120 percig megállította a támadásaikat, ők maguk pedig a 118. percben egy kontrából gólt szereztek.

Lengyelország már két perccel a kezdő sípszót követően betalált, utána viszont nem bírtak Rui Patrícióval. Portugália egy megpattanó lövéssel egyenlített, majd ismét visszazártak. Hagyták, hogy Lengyelország kifárassza magát, és kiütötték őket a tizenegyesekkel.

Az elődöntőben Pepe nélkül kellett játszaniuk, és sokan aggódtak, hogy ez megtöri őket Wales ellen. Santos bevetette Bruno Alvest a helyén, Portugália pedig tovább folytatta a jó szereplést, olyan szervezett védekezéssel, amire olasz csapatok is büszkék lehettek volna. Portugália megtörhetetlennel tűnt, és az egész egyenes kieséses szakasz talán egyetlen jó portugál támadásával a vezetést is megszerezték. Két perccel később már Nani révén 2-0-ra vezettek.

A döntőre visszatért Pepe, és ismét megállították a franciákat. Már 25 perc után elveszítették Ronaldót, de ez nem zavarta meg őket, mert a csapat a védelem köré, és nem a szupersztár játékosra épült. A hosszabbításra azért visszatért Ronaldo, és úgy szurkolt, mintha ő lenne az ibériai Phil Dunphy. Sikerült lelkesítenie a társakat, de az igazi melót a pályán végezték el.

Ronaldo sokat tett azért, hogy nyerjen végre egy trófeát a válogatottal, de ezt most a csapattársai hozták. Egészen a győzelemig juttatták, mely után felmerül a kérdés: kellett egyáltalán Portugáliának Ronaldo, vagy a helyenként túlzottan öncélú játéka csak hátrány volt?

Ha a döntőből egy embert kellene kiemelni a teljesítménye miatt, az Rui Patrício lenne. A kapus elképesztő formában volt, szinte minden elképzelhető eszközt bevetett a kapujára érkező lövések hárítására. A franciák hét alkalommal is megtalálták az utat a portugál védelem mögött, Patrício mindegyiket lenyűgöző atletikussággal hárította.

Tekintve az elképesztő mennyiségű tehetséget, és a hazai pálya előnyét, sokan tekintenek erre a franciák bukásaként. Mondhatnánk, hogy Didier Deschamps megkapta a kulcsot a Rolls Royce-hoz, ő meg oszlopnak vezette. Csakhogy túlzottan is egyszerű lenne mindent Deschampsra kenni. Fernando Santos és Portugália olyan volt, akár a jég az úton.

A hagyományosan jó támadóik ellenére (amit egészen 1960-ig, Eusebio idejére vezethetünk vissza), Portugália végül egy végtelenül defenzív taktikával, és a közönség véleményét figyelmen kívül hagyó edzőnek köszönhetően ért fel a csúcsra.

Fernando Santos megtanulta a leckét a 2004-es görögök elleni vereségből, és az így felépített védelem megállította az Eb többi csapatát.